A kontinens Oscar-díjának, az Európa Filmdíjnak a 15-ös listájára, 2017 legjobb dokumentumfilmjei közé került az ULTRA. Novemberben derül ki, hogy mely filmek kerülnek legjobb ötbe. A film már korábban meglepően népszerű lett az HBO bemutatója és a közönségtalálkozók során. Három külföldi A-kategóriás fesztiválprogramban szerepelt eddig, a magyar mozik műsorán szeptember 21-től szerepel a film. Simonyi Balázs filmje nem tipikus sportfilm. A rendező – aki maga is ultrafutó – valóban a lelkekben turkál dokumentumfilmjében, melyet a Spartathlon versenyen forgatott 2015-ben. A versenyszabályok szerint az Athén és Spárta közötti 246 km-es utat 36 óra alatt kell megtenniük a résztvevőknek, köztük magának a rendezőnek is. Az indíttatás más és más: van, aki felejteni akar, van, aki kitűnni a sorból, van, aki vezekel az emberfeletti teljesítménnyel. Simonyi Balázs rendezővel beszélgettünk. 

 LEIRER TÍMEA – 061.hu

Előbb kezdtél futni, mint filmezni?
Nem. Jó 15 éve filmezek, a futás pedig csak egy évtizeddel ezelőtt jött. 15 éve nem gondoltam volna, hogy valaha futni fogok, és azt sem, hogy a futásról készítek majd filmet.

Valójában ez a film sem sportfilm. Itt érző, sebezhető és esendő embereket látunk, akiket lehet nagyon szeretni és lehet nekik nagyon drukkolni, utóbbit nem kifejezetten csak a sportteljesítmény miatt. Mi volt a célod, amikor eltervezted ezt a filmet?
Azt gondolom, hogy a film is és a futás is egyfajta önkifejezési forma és ha a kettő egyesül, akkor az ember még tisztábban és érthetőbben tudja kifejezni önmagát és megmutatni a világot. Szeretném visszaadni, amit kaptam a futástól, megosztani, hogy a fizikai megpróbáltatás, a verseny hatására hogyan formálódott a lelkem, a személyiségem, milyen gondolatok kavarognak ilyenkor a fejemben. Szerettem volna egy filmben rögzíteni mindezt azoknak, akik már átélték és megmutatni azoknak, akik még nem éreztek ilyesmit.

Fotó: Horváth Péter Gyula

De azért a film nem igazán a futásról szól…
Az csak egy apropó, el is felejted közben, hogy itt futó embereket látsz. Az általuk elmondott történetek a fontosak, amire bárki tud rezonálni. A futás által felszínre hozott érzelemvilág, gondolatiság a hétköznapok történéseire, a néző sajátos életmozzanataira is lefordítható: hol a helyünk a világban, hogyan küzdhetünk meg a démonjainkkal, hol az ember teljesítőképességének a határa, mikor kell feladnunk és meddig kell kitartanunk. Csupa alapkérdés, nagyon fontos dolog mindez, az életünk alkotóelemei. Pont az a cél, hogy azok mellett, akik futnak és nyilván átérzik a film világát, azokhoz is eljusson a történet és annak üzenete, akiknek semmi közük az esti kocogáshoz.

Nehéz ügy lehet azokat meggyőzni a futás pozitív hatásairól, akik még a háztömböt sem kerülték meg gyorsabb tempóban soha.
Én senkit nem arról akarok meggyőzni, hogy mozogjon, ez belső indíttatás kérdése, és nem is azt szeretném megmutatni, hogy egy ultratávú futás micsoda emberfeletti teljesítmény. Sokkal inkább a mögötte rejlő érzelmeket és emberi sorsokat szeretném bemutatni. Rengeteg olyan rétege van a filmnek, amivel azonosulni lehet, legyen futó vagy nem futó. Nem mellesleg a film nagyon inspiráló: sokaknak nyújt támaszt a visszajelzések szerint, sokan emiatt kezdtek futni, például a stábtagok vagy közül. Egyiküket sem bíztattam soha, csak megérintette őket a sztori.

Simonyi Balázs az Ultra című filmben

Mondjuk mesélj nekik a francia fiúról, akit édesanyja támogat, vagy arról az anyukáról a gyermeke emlékére akarja lefutni a Sparthatlont. Vagy arról, hogy neked milyen démonokkal kellett megküzdened. A démonok, akik miatt – állításod szerint – elkezdtél futni.
Azt gondolom, az emberek csupán kis százaléka fut csak a kikapcsolódás, egészségmegőrzés és-fenntartás végett. Ők nem gyártanak hozzá ideológiát, csak szeretnének egy kicsit a szabad levegőn mozogni, hogy kiürüljön a fejük. De az emberek nagy részének pont hogy ilyenkor kezd zsongani, beindulnak a gondolatok. Nekik nyomós okuk van futni, mozogni. Problémáik vannak, amelyeket meg akarnak oldani.

Sikerülhet?
A kisebb gondok esetében talán igen, a nagyobb problémákon pedig ilyenkor van idő elgondolkodni, priorizálni. A futás kitisztítja az agyat, könnyebb utána döntéseket hozni. Olyan, mint egy jó beszélgetés a pszichológussal. Nem ad konkrét tanácsokat, nem mondja meg a megoldást, de megteremti a lehetőséget arra, hogy mi magunk ismerjük fel a következő lépést. Ez persze szembenézést és odaszánást kíván. Mondják, hogy nehéz elkezdeni futni de szerintem kitartani és abbahagyni nehéz.

Ahhoz, hogy az ember a futás vagy a mozgás pozitív hatásait megtapasztalja még nem kell beneveznie egy versenyre, különösen nem egy maraton feletti ultratávra.
Kevés olyan emberrel találkoztam, aki csak úgy fut bele a világba, a maga örömére vagy bánatára, és évek múltán sem jut el odáig, hogy elmenjen egy versenyre. A legtöbbekben előbb-utóbb jelentkezik erre az igény. Megmérni magunkat élesben, viszonyítani. A táv természetesen változó, de szerintem nem kell az ultratávokat sem valamiféle extremitásként kezelni. A futás egy hobbi, szabadidős tevékenység, ami egyben egy komoly önvizsgálat is, és amit néhányan szeretnek fokozott intenzitással – távval, sebességgel, idővel – átélni. Van, aki félmaratonig, van, aki egészen az ultráig.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A filmnek te vagy a narrátora, téged is követ végig a kamera a Spartathlonon. Azért lássuk be, sokszor nem a felhőtlen öröm sugárzik belőled.
Az eufória ritka, meg kell érte szenvedni. 200 kilométer környékén kevés ember örömteli. A 2015-ös verseny alatt, amelyen a felvételek készültek, nagyon sok kétség gyötört, hogy vajon a helyemen vagyok-e, van-e értelme, hogy eljöttem és sokszor talán nyűgösnek tűnhetek a filmben. De a személyiségem fejlődése akkor épp ebbe a szakaszba ért. Azóta lefutottam négy-öt ilyen hosszabb távot és ma már egészen más gondolatok kavarognak a fejemben és a magamra kirótt megpróbáltatásokat is sokkal nyugodtabban, türelmesebben viselem, mint akkor. Az ember folyamatosan változik, versenyről versenyre egyre békésebbnek és valahogy bölcsebbnek érzem magam. Minden pátosz vagy felvágás nélkül mondom.

Kell érettség az ultramaratonhoz?
Kell, és ha nincs meg, előbb-utóbb beérik az ember. Az ultrákon futók átlagéletkora 45+ körül van. Fiatalon sokkal izgágábbak vagyunk, rosszabbul kezeljük a döntési helyzeteket, nehezen éljük meg a problémás helyzeteket. Nekem is sok tanulnivalóm van még magamról és a távról is.

Egyébként te magad hogyan kerültél a filmbe? Hiszen, ha jól tudom, eredetileg „csak” rendező lettél volna.
Az eredeti tervek szerint az én karakterem nem szerepelt a filmben. Úgy történt a dolog, hogy görögországi forgatás, a verseny előtt ki kellett próbálnunk forgatástechnikai dolgokat és szerettem volna kicsit a stábot is edzeni, hiszen a tagok közül előtte nem sokan tapasztaltak meg ultraversenyt „belülről”. Az UltraBalatonon 2015-ben csináltunk teszteket, ahol én voltam az operatőröknek és hangmérnököknek az alany a tervezett snittekhez. A “próbafelvételek” során úgy viselkedtem, ahogy futás és verseny közben mindig is szoktam. Az elején még jámboran, később kicsit arrogánsan, néha agresszíven. A filmet nagy részben finanszírozó HBO látta ezeket a kicsit vicces, kicsit irritáló jeleneteket és arra kértek, hogy legyen még egy stáb, legyek én is egy karakter a filmben. Egy kalauz, aki kézen fogja a nézőt és bevezeti ebbe a fura univerzumba, és akitől első kézből, hitelesen kapnak információkat

Lehet így még rendezni?
Nem, de a rendezés inkább a Spartathlon előtt és után történt, a felkészülés évei alatt és az utómunka során, Akkor, amikor a szereplők életéről forgattunk, amikor bemutattuk őket, valamint később, amikor azt a 250 órányi anyagot meg kellett vágni, dramaturgiai fogódzókat találni, fényelni, zenével dúsítani.

Simonyi Balázs az Ultra című filmben

Az összes karakter minden percét felvettétek a versenyen?
Igen, egy teljes stáb „futott” mindegyikükkel, nem tudhattuk, hogy mikor történik valami fontos esemény, amely nélkül nem lehet teljes a sztori. Emellett már évek óta forgattunk minden szereplővel, hogy bemutathassuk őket a privát életben, hogy közelebb hozhassuk őket a nézőkhöz.

Nagyon érdekes karakterek, különleges figurák követhetők a filmen. Őket régóta ismerted?
Sokukat ismertem korábbi versenyekről, de castingoltunk is, kerestünk. Gilles, a francia apuka talán az egyetlen, aki az összes UltraBalatont végig csinálta, és emelett 14 Spartathlont. A francia család nagyon érdekes, excentrikus formáció, külön filmet érdemelnének. Annettet, a német futót például egy internetes fórumon találtuk meg felhívás alapján. Nála pont az egyszerű katarzis, a szikár tragikum az, ami megfogott. Ő a fia emlékéért és a saját háborgó lelke miatt fut. Mindenki más és más miatt érdekes, egy volt lényeges számunkra, nem akartunk az elit futók közül válogatni.

Miért? A nyertesek nem annyira érdekesek?
Nekem nem. Túl kiismerhető, túl profi az életük, imindzsfilm-szagú. Sok ultraverseny deklarálja is a szabályzatban, hogy ez nem egy kompetitív esemény. Az igazi drámák mindig a mezőny végén zajlanak. A valódi lelki tusákon itt mennek keresztül a futók. Az ő napjaik és óráik képesek talán a legtöbb érzelmi reakciót és azonosulást kiváltani a nézőkből. Talán azért mert sokkal őszintébbek és nyíltabbak, akár a kamerák előtt is.

 

Szabó Bélával is a Spartathlonon találkoztál? Ugye ő az a futó, aki ezzel szeretne kiemelkedni a sok-sok „szabóbéla” közül és akinek személyes tragédiája, hogy többszöri próbálkozás után sem sikerült befejeznie a Spartathlont és a verseny szabályai szerint nem indulhat többet. Ezért aztán nekivág egyedül, versenyen kívül, csak azért, hogy bebizonyítsa, képes rá.
2013-ban, az utolsó olyan versenyen találkoztunk, amikor még hivatalosan elindult. Teljesen véletlenül a szervezők vele raktak egy hotelszobába. Végigéltem a tragédiáját, az éjszakát, amikor ismét realizálta, hogy nem tudta teljesíteni a versenyt. Megrendítő volt látni azt a középkorú férfit, ahogy ül az ágyon, sír és látszik rajta, hogy számára most megint elfogyott a remény. Akkor szembesültem vele, hogy van, akinek ez nem csupán hobbi vagy sport, hanem szinte egy élet-halál kérdés. Nem pitiáner probléma az, ha egy felállított célt nem tud az ember elérni. Nincsenek nagyobb elvárások annál, mint amit saját magával szemben támaszt az ember.

Szabó Béla a kitartás és a küzdeni vágyás élő példája.
És az őszinteségé. Kevesen merik ma felvállalni a gyengeségüket, az esendőségüket. Ő megtette, meg merte mutatni, hogy ez milyen nehéz, és hogy néha nem sikerül bizonyítanunk az ellenkezőjét. Igazi példaként szolgálhat sokaknak. De főleg az, hogy soha nem adja fel.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula