“Igyekszünk helyesen egyensúlyozni hagyomány és progresszió között, de a repertoár kétharmadát muszáj volt lecserélni, egyszerűen érvénytelenné váltak a produkciók…” – mondta Ókovács Szilveszter, aki öt éve igazgatja a Magyar Állami Operaházat. Az idei évadról beszélgettünk.

CSETE BORBÁLA – 061.hu

Hogyan ítéli meg az Opera eddigi megvalósult megújulását, mi sikerült eddig az igazgatói ciklus vállalásaiból?
2001-től négy éven át dolgoztam az Opera kötelékében mint az Erkel Színház vezetője, illetve mint kommunikációs igazgató. 2011-ben a hívásra eleve prioritáslistával mentem és jöttem ki a miniszterelnöki irodából, amelyben a kormánybiztosi kinevezés eldőlt, egy évvel később pályázatot írtam belőle. A legfontosabb pontok: (1) strukturális változások az intézmény szervezetében, a balett szerepének erősítése, (2) az Erkel Színház újranyitása, (3) nagyarányú fiatalítás a repertoárban éppúgy, mint az énekesek, a kreatív munkatársak vagy a vezetés területén, (4) a nemzetközi kapcsolatok kifejezett erősítése a vendégművészek, alkotók és turnék területén, (5) előadásszám és nézőszám duplázása, új jegyár-stratégia, (6) vadonatúj műhelyház építése, (7) az Operaház és az Üzemház korszerűsítése, (8) az opera és balett társadalmasítása, az intézmény totális kinyitása, (9) új arculat és igényes, a műfajok értékéhez illőn nagyszabású marketing, (10) alternatív játszóhelyek, műfajok bevezetése, (11) köbre emelt közönségnevelés és  elindított utánpótlásképzés, (12) tematikus évadok, fesztiválok, (13) a magyar kultúra zászlóshajója szerepének újbóli betöltése. Most gyakorlatilag megpróbáltam visszaidézni Önnek azt a legelső iratot… A plusz 1 pedig ezen a totószelvényen a mindezek nyomán megérdemelt, többlépcsős állami támogatásemelés, amelyből komoly illetményfejlesztéseket hajtottunk végre, s amely a felpörgött tevékenység 8. évében kellene, hogy elérje a  2001-es reálértéket, mai összegben 13 mrd forintot. Ekkorra újulhat meg teljesen az infrastruktúránk – és ekkor jár le a mandátumom.

Mit tekint legnagyobb sikerének?
Azt, hogy mind a 14 tételt teljesítettük. A repertoár nagyarányú megújítása és az Eiffel Műhelyház építése folyamatban, az operaházi korszerűsítés megtervezve kormánydöntésre vár, a támogatás növekedése három év után ugyan megtorpant, de dolgozunk a kulturális kormányzattal együtt, hogy az említett időpontra a kívánt összeg közelébe érjen. Hamarosan indítjuk a hosszú, hétéves vezetői ciklus fináléját, 2018 tavaszára minden összeérhet.

Okovács Szilveszter 2-HPGy

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mi vár Önökre?
Sikerült bekapcsolódni a nemzetközi opera- és táncéletbe, sokan jönnek színpadainkra, sokan írnak is rólunk, és egyebek mellett Párizsban, Ománban, Katarban, Kínában, Japánban mi is vendégszerepelhettünk, több mint 60 este hirdethették művészeink a magyar előadóművészeti praxis és a 132 esztendős intézmény magas színvonalát. Ha már itt tartunk, további turnék állnak előkészítés alatt: ugyanakkor sajátos kortünet, hogy az opera vagy a balett igen ember- és anyagigényes utazásait ma már csak a Közel- és Távol-Kelet képes megfizetni, illetve Nyugat-Európa nem áldoz pénzt efféle meghívásokra, kizárólag kölcsönös  vendégszereplésekre, nekünk viszont nincs forrásunk az utazások saját finanszírozására. A maradék időben még jobban kell figyelnünk az igen szegmentált operaközönség igényeire is: nem a pontos megfelelés a cél, de a még méltányosabb működés igenis az. Az Eiffel- és várhatóan az operaházi beruházás együttes futtatása nagy energiákat emészt majd fel, ezért is kapcsoltunk turbóra az évadtervek előkészítésével, hisz azok kicsiszolására közben kevesebb idő lenne, és a 9 hónapra tervezett operaházi bezárásra is fel kell készülnünk. Ugyanakkor saját magunk szeretnénk gondoskodni az operai utánpótlásról, míg művészeink és munkatársaink életpálya-modelljét is muszáj teljesre formálnunk, mire szándékaink szerint kikapaszkodhatunk a 18 esztendős támogatási gödör másik szélére, és a budapesti Opera legalább a párizsi szint egyharmadáig finanszírozhatja magát, természetesen emelkedő saját bevételeit is ide értve.

“A játékstílust a korszellemhez csatolni” – mondta. Itt is úton levésről beszélhetünk?
A lefúrt lábú, labdaszerű, kottaproblémás énekesek és az erős nézésű, de botladozó technikájú táncosok ideje rég lejárt, de a két belógatott vászonnal látványt teremteni kívánó  tervezőké is: ugyan a net sok archív felvételt őriz, de a száz év előtti sztárok fotóit, lemezeit érdemes összevetni a maiakkal, egy másik világ képben-hangban egyaránt. A térhatású filmeken, tűéles televízión nevelkedett generációk világa pedig – igen, még a hozzám hasonló negyvenesek vagy idősebbek is! – éhezik a látványra, és pl. Wagner korához képest teljesen más időérzékkel és kulturáltsági fokkal, előismerettel bír. Ráadásul a népesség minálunk fogy, belőlük kell még több nézőt kinyernünk úgy, hogy közben a kütyü-univerzum egyre többet szippant be a fiatalok közül, az idősebbek meg néha azt hiszik, ha a skype-monitort puszilják, a szerettüket csókolták meg – ezek a mozis operaközvetítések… És ezalatt úgy kell a magyar polgárok elé hoznunk a legérdekesebb és legérdekesebb külföldi trendeket (darabokat, rendezői stílusokat, énekesi-táncosi-muzsikusi nóvumokat), hogy nemhogy ne adjuk fel magunkat, de képesek maradjunk a magyar kultúra ezen szegmensének csaknem egyedüli  fenntartására is… Válaszolva: igen, mindenünkkel úton vagyunk, folyamatok közben élünk, s ha a zsonglőr által a rúdon legrégebben megpörgetett tányérra nézek, a magunk problémáit látom. Soha nincs lezárt téma egy ekkora intézmény életében, olykor a tetszhalottságig lenyugtatottnak hitt helyzeteket kell ugyanúgy „újrapörgetni”, újradefiniálni. A mienk végül is egy vállalati holding, ezer probléma ütheti fel a fejét.

A nagyobb számú jegyértékesítés elsősorban a turisták, külföldiek révén megvalósítható, vagy a belföldi nézőket sikerült mozgósítaniuk?
Felmérés rendeltünk meg minderről, jelenleg még csak empirikusan tudjuk, mennyi a külföldi néző az Operában: szerintünk egyharmados nagyságrendű az átlag. Aki vájt fülű közülük, az Erkelről is tudomást szerez, bár sem az ottani árképzés, sem a profil nem igazán nekik lett optimalizálva. Azon sokat gondolkodunk, hogy lehet a legjobban kötődő magyar közönségnek az Operaház emelt jegyáraihoz kedvező konstrukciót kínálni: vannak technikáink, a 75%-os kedvezményt kínáló főpróbák vagy a Hatos kártya, illetve természetesen a harmincféle klasszikus bérlet, mely bárki számára elérhető, és az igazi magyar operarajongó számára valós megoldást jelent.

Hogyan szólítják meg az új korosztályokat? Melyik technika lehet sikeres?
Az OperaKaland nevű programunk 2013 májusa óta működik – immár a 7. sorozatnál járunk, 170 ezer diáknál is több jött hozzánk el: előre megküldött óravázlattal, videó- és audiórészletekkel, majd akár Opera Nagykövetünk helyszíni látogatásával, és ott, az Erkel színpadán is személyes kommentárral ágyazunk meg az előadásnak, szervezzük a csoportok tömegközlekedését is. Fontos, hogy nem lebutított előadást látnak a kilencedikesek, hanem teljes előadást a legjobb magyar énekesekkel, az esti produkciókkal azonos színvonalon. Az OperaKalandra már a múzeumi szféra is rácsatlakozott, immár a KultúrKaland név is illik rá. Én a korosztályos programokban és a huzamosságban hiszek: óvodáskortól két-hároméves ugrásokkal legalább tízféle rendezvénytípusunk van, gyakorlatilag felnőhet az Opera színházaiban egy érzékeny gyermek. És nem szabad abbahagyni – a 2050-re majd másfél millióval kisebb létszámú magyarságból ugyanennyi nézőt kell nyernie az utánunk jövő intézményi vezetéseknek is. Esténként háromezernél több látogatót: miközben összművészeti műfajaink, az opera és a klasszikus balett bár gyönyörűek, egyre elidegenedettebbeknek tűnhetnek az emlegetett kütyükorhoz képest, miközben az imax-típusú CGI-filmipar és a habkönnyen emészthető musical tarolni fog.

kejenc_foto_csibi_szilvia_resize

Fotó: Csibi Szilvia

Említett egy közönségvizsgálatot, milyen célból készíttet felmérést?
A külföldiek szerepét vizsgáljuk a nézői tablónkban, illetve a módokat, hogy állami támogatásunk hol térülhet meg: taxi- vagy éttermi számlákban, vendégéjszakákban, alkalmi ruhaszalonokban, országimázsban például. Kampányjelleggel sajtóhíreket olvashatunk az Opera „túltámogatott-ságáról”, de a 9.4 mrd Ft felét azonnal visszautaljuk a NAV-nak, a dolgozóink, partnereink és szolgáltatóink felé fizetett nettó összegekből pedig további áfa, társasági adó és SZJA képződik az állam számára. Intézményi működésünkkel 400 új munkahelyet teremtettünk, megrendeléseinkkel pedig továbbiakat. Kizárt, hogy ez a sok szegmens ne termelné vissza az év elején megelőlegezett összeget. Alexander Pereira, a Scala intendánsa a minap azzal érvelt nekünk, hogy legyünk egymással szolidárisak, vívjuk ki az operaházakat megillető társadalmi megbecsülést a privát szférában is. Ha Milánóban állást fogad el egy nemzetközi bank vezető munkatársa – ezzel a példával élt, – akkor abban a Scalának is része lehet. Márpedig akkor a bizonyos banknak is illő volna az intézmény számára támogatást a nyújtania, hisz az operaházak magas presztízsű helyek, de rendkívül költséges üzemek is.

A befejezett repertoárcsere milyen fogadtatást kapott?
Bármihez nyúltunk, vagy rég műsoron volt, vagy régóta nem. A bűvös vadászt nyolcvan éve nem látta Budapest, 1979-ben mutatták be először és utoljára Stravinsky operáját, A kéjenc útját, az alapművek pedig – Traviata, Otello, Nabucco, Carmen, Cosí fan tutte, Aida, Trubadúr stb. – minimum húsz éve mentek ugyanúgy. De döbbenetesen régóta nem változott a Bohémélet, a Diótörő és a Don Pasquale sem: közülük a legfiatalabb rendezés is elmúlt 60 éves! Könnyű elképzelni, egy bérletes hányszor látta már mindegyiket, ha a rendszer csak háromévenként ismétlődésmentességet garantált eddig. Igyekszünk helyesen egyensúlyozni hagyomány és progresszió között, de a repertoár kétharmadát muszáj volt lecserélni, egyszerűen érvénytelenné váltak a produkciók: a világ is elment mellettük, és le is kopott róluk a valahai finom művészi bevonat. Afféle műfaji monopóliumot viszünk, kötelességünk tehát mindenfajta misszióra ügyelni: kiszolgálni a közönséget a várt mesekönyvszerű operaelőadásokkal, a gondolati operajátszás iránt érdeklődőknek a kortárs színjátszást felvillantani, gyerekek számára családi és ifjúsági előadásokat létrehozni. Íratni új operákat, de preklasszikust is játszani minden évben, olasz és német mellett oroszt adni és évente egy francia felfedezést is tenni, és persze, legyen különlegesség is. Ilyen ínyencség Einojuhani Rautavaara, a finnek Szokolay Sándorának a magyar ötvenes évekről írt operája, A bánya, amelyet Budapesten ősbemutatunk. De a Szerelem című Makk Károly filmből is írattunk új magyar művet, Varga Judit komponálja – a két egyfelvonásos együtt debütál az 1956-os forradalom 60. évfordulóján, októberében.

A vágy villamosa_Emmer László

Fotó: Emmer László

Sokszínű a kommunikációjuk, a legtapinthatóbb sikert itt érezheti?
Annyira jól sikerült a csomagolás, hogy sokáig aggódtam, a terméket hogyan tudjuk felzárkóztatni. Persze, új kreatív stúdiót találni, merész marketingkoncepció első eredményeit látni akár néhány hónap alatt lehetséges, ezzel szemben a repertoár cseréje hatalmas munka, amely évekbe telik, és lassan mutatja magát. Most értünk el oda, hogy a repertoárjegyzékbe lapozva a produkciók keletkezésénél a kétharmaduk esetében 2011 utáni dátumot látni. Aki most nálunk bérletet vált, évekig szlalomozhat, mindig újjal, izgalmassal találkozhat.

Hogyan reagált a közönség az újabb rendezésekre?
Tízévente ésszerű az alapdarabokat újra megrendezni. Egy-egy ilyen operasláger minimum  40-50 előadást megérhet ezalatt, 50-80 ezer néző is láthatja, ez hatalmas szám, egy megyeszékhely teljes lakossága, némelyik nagyobb prózai színház teljes évi nézőszáma. Tehát változni muszáj, és nemcsak azért, mert a remekművek a csiszolt gyémánt mintájára minden szögből más érvényességként mutatják magukat, hanem mert már az ókori ember is tudta, hogy varietas delectat. És igen, az is előfordul, hogy a változatlanság gyönyörködtet valakit, ilyenkor a levélíró követeli vissza a régi Hunyadit. Válaszom: köszönöm levelét, melyet számítógéppel gyártott, de kérnék egy lúdtollal írottat is, mert ha nekünk nem szabad változni, a világ se tehesse meg… 2012 őszén mutattuk be az új Hunyadit, pár hete láttam újra, és egy tőről metszett klasszikus előadás köszönt vissza: leszáll ugyan egy repülőgép, ám a történet semmilyen módon nem lett kifordítva, a cserélgetett bőröndök a sors forgandóságát, a relikviák felbukkanásának kiszámíthatatlanságát jelképezik. Azóta vannak szándékosan oldschoolra vett, ám igényes bemutatóink, de sokkal modernebb előadásaink is, némelyiket meghúzzák, és maradt, amihez még nem nyúltunk, azon meg a közönség progresszívebb része moroghat. A trubadúr recepciója érdekes mostanában – ez egy valóban őrült librettó von Haus aus. Érthetetlen dolgok történnek benne, adekvát helyszín tehát az elemgyógyintézet. Egyébként korunk közhelye is a bolondokháza. Míg kétszáz éve az inas jelentett be fontos fordulatokat a színdarabokban, a ma közhelye a napszemüveges maffiózó, az SS-tiszt vagy épp az őrültek háza. Marton László 2009-ben már sárga házban játszatta az Operával közös Varázsfuvolát, Alföldi Róbert Szegeden ugyanilyen közegbe rakta tavaly. Minden kor közhelyei érvényesek és igazak akkor és ott, s ha végképp elunja őket a közönség, majd jön helyettük más kulissza, mert maradni biztosan nem fognak. Amúgy pedig mivel mindenki mást vár az egyetlen magyar operaháztól, ezt a szlogent tűztük ki az oromra: „Az Operának természetes célja minden jogos nézői igény kielégítése, de figyelem: nem ugyanazon az estén.”