A Katona József Színház fiatal művésznője, Pálos Hanna Shakespeare-főszerepet, a Minden jó, ha vége jó Helénáját játssza júniustól. A próbákról, színházi és tévészerepekről, és egyéb ambícióiról mesélt.
CSETE BORBÁLA- 061.hu
Szinte Shakespeare évadod van, az Ahogy tetszik bemutató után milyen ismét Shakespeare-rel foglalkozni?
Nagyon nehéz a két munkát összehasonlítani. Melyik rendező hogyan nyúl Shakespeare-hez, milyen fordításokat használnak, sőt, maguk a színdarabok is eléggé különböznek. Az Ahogy tetszik kapcsán rengeteg tapasztalatot szereztem, hogyan lehet Shakespeare szöveghez nyúlni, a rendező Kovács D. Dánielnek és a szövegváltozatért felelős Závada Péternek illetve Radnai Annamária dramaturgnak nagyon komoly munkája fekszik a végeredményben. Az elsődleges cél egy olyan előadás létrehozása volt, ami megidézheti Shakespeare korát, amikor nem az értelmiségi réteg járt színházba, hanem kicsit ittas, viháncoló kocsmai közönség előtt játszottak, meséltek. Az akkori szövegek tele voltak olyan viccekkel, szófordulatokkal amelyek mindenkinek egyértelműek voltak.
Milyen nézőkkel találkoztok?
Persze kőszínházba jönnek most, de a közönség nagyon hálás, jön velünk. Úgy érzem, korosztálytól függetlenül tudnak kötődni, nem feltétlen ugyanahhoz, de ki tudják szemezgetni maguknak.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Hogy zajlanak a Minden jó, ha vége jó próbái?
Még viszonylag az elején vagyunk, az első harmadánál tart a próbafolyamat. Gond is volna, ha látnánk a végét, és már tudnánk, pontosan milyen lesz.
Milyen előadást látsz a mostani próbák alapján?
A Minden jó, ha vége jó egy sokkal klasszikusabb forma, vannak már elképzelések a jelmezről, díszletről, az első benyomások után. Sok jó szerep van ebben a színdarabban, és kifejezetten élvezem a csapat összetételét: színházunk legidősebb és legtapasztaltabb generációja találkozik mostani főiskolásokkal, Kovács Lehellel meg ketten képviselünk egy köztes korosztályt. A színdarab egyrészt a különböző generációk egymás irányában való értetlenségről mesél. Műfaját tekintve vígjáték, de úgy látom annál tragikusabb dolgok ritkán történnek meg az emberekkel, mint a vígjátékokban. Az én szerepem elég hátborzongató. Egy lány kitalálja, ki legyen az ő férje, azt hiszi, ez így működhet, tűzön-vízen át, meg is szerzi, de egyáltalán nem biztos, hogy ettől ő végül boldog lehet.
A Katona eléggé tűzkeresztbe került A bajnokkal, akár a bulvársajtóban is, milyen ezt “belülről” megélni?
A színháznak alapvető feladata olyan helyzeteket, problémákat színpadra állítani, melyből az emberek kérdéseket kapnak, és az életük részévé lehetünk. A bajnoktól hangos az egész város, amiről olvasni lehet (gyakran olyan emberek tollából, akik nem is látták az előadást), hogy nők csókolóznak a színpadon. Botrányosan háttérbe szorulnak a csodálatos színészi alakítások, az előadás nagyvonalúsága és precizitása. Szomorú látni, hogy mennyire rossz irányba tolódtak a hírek arányai.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Érezhető a Katona frissessége; az imázskampány, a darabválasztások, a marketing… Ti ezt művészként miképpen élitek meg?
Nagyon nyitott a vezetőség az újítások felé. Profi csapat dolgozik azon, hányféleképpen lehet az embereket becsábítani a nézőtérre, de emellett azt is keresik, hogy milyen formákban juthat el ma a színház és ki is a közönség. Rengeteg fajta kísérlet születik – a Hírszínház, az Ifjúsági Program, nyílt próbák, egészen mélyszegénységben élő gyerekekig keressük az utat. Az internet óta a mi szakmánk helyi értéke megváltozott. Muszáj frissnek és nyitottnak maradni. Élő dolog, amit csinálunk, az itt és a most a varázspálcánk, és bízom abban, hogy az embereknek erre ma is szükségük van.
A Katona imázskampánya kapcsán milyen érzés volt a portréddal szembesülni?
Váratlanul ért és meglepődtem, amikor először megláttam a fejem a mozgólépcső mellett. Nem az jutott eszembe, hogy “húú, én most a Katona arca lettem”, inkább rettegtem, mikor kapok egy Hitler-bajuszt az orrom alá.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Nyáron folytatódik a Csak színház, és más semmi tévésorozat forgatása. Milyennek láttad a saját szereped?
A lány, akit alakítok, elvileg intrikus, de szerintem ilyen nincs. Legalábbis én színészként nem közelíthetek így a szerepemhez, meg kell keresnem, milyen komplexusokat, kétségeket hordoz magában, és azokat milyen formában tudja artikulálni. Azzal az érzéssel abszolút tudok azonosulni, hogy vár egy szerepet, és végül nem ő kapja meg; azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen csalódás után, lefűrészelném egy kolléganőm cipősarkát, hogy kitörje a nyakát. A sorozat igen erős sűrítése a valóságnak. Bízom abban, hogy ma nincs olyan társulat, ahol ilyen események történnek, az igazság inkább ott rejlik, hogy a színházban, ahol ennyi ember dolgozik együtt, ilyen hőfokon, mindig adódnak konfliktusok, amiket meg kell oldani. De ez a szakma a konfliktusok kereséséről, és azokkal való szembenézésről is szól.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Milyen távlati terveid vannak?
Nem csak színészként, másfajta alkotóként is részt vennék munkákban, akár valamilyen független produkcióban is, erre vágyom és igényelném, de hogy mikor, és milyen formában tud megvalósulni, még nem tudom. Jár az agyam, jegyzetelek, nyitott szemmel figyelem a világot magam körül, de még semmilyen egyéni projekthez nincs elég bátorságom, és a színészi feladataim teljesen lekötnek. Inspiráló a mostani próbafolyamat. Zsámbéki Gábor szerint amelyik színház előveszi ezt a színdarabot, általában megbukik vele, remélem, rácáfolhatunk a hagyományra!