Maradandó alkotások, remek filmszínészek és világsztárok hosszú sora bizonyítja a teljes műfaji palettán remeklő francia film halhatatlanságát. Noha a francia filmvígjáték nyilvánvalóan nem manapság éli fénykorát – ahogy azt a magyar mozikban kéthetente landoló darabok átlagminősége is alátámasztja -, rendszerint mindig akad néhány komédia, ami a műfaj legszebb francia hagyományait és némi bónuszt felcsillantva nyeri el a közönség és a kritikusok tetszését. Hogy az olyan nagy nevettetők, mint Fernandel, Louis de Funès, Bourvil vagy Pierre Richard (meg az olyan filmek, mint az Egy kis kiruccanás és az Éretlenek) után is maradt még szufla a műfajban, azt a Bűbájosok című komédia múlt heti bemutatója apropóján összeállított listánkkal próbálunk érzékeltetni. Íme, az évezred – szerintünk – legjobb francia filmvígjátékai.

MAPET – 061.hu

Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés (2002)

Az első rész mindig jobb, és bár igaz ez René Goscinny és Albert Uderzo kultképregényeinek filmadaptációira is, a közvetlen folytatást sem érheti komoly panasz. Pláne, hogy Kleopátra szerepében a femme fatale-örökranglista tophármasából korosodva is kitúrhatatlan Monica Belucci ékeskedik. A Depardieu-Clavier páros által megformált két gall vitéz és druidájuk ezúttal Egyiptomban teljesít küldetést a Ptolemaida királynő kérésére, aki az öntelt Caesar piszkálódása miatt fogadásra teszi fel, hogy emberei három hónap alatt képesek felépíteni egy csodás palotát a sivatag közepén. Ha nyer, a hódító római nyilvánosan elismeri, hogy az egyiptomi a legcsodálatosabb nép a világon, ha veszít, jöhet a behódolás. Kegyesen eltekintve az erőltetett szóviccekről és kínrímektől, a roppant költségvetésből legyártott Asterix 2 lazán hozza a képregény hangulatát és látványvilágát, amelyben még az olyan hanyagul odavetett filmes utalásoknak is jut hely, mint a sith nagyúr öltözetben és vastüdőhangon arcoskodó centurió.  

Pofa be! (2003)

Kevés olyan összecsapott, befejezetlen komédia született, amin ennyit lehet röhögni. Gerard Depardieu mára mintha elvesztette volna a kohéziót, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a kosztümös történelmi drámától a thrillerig minden játékfilmes műfajt végigkóstolt színészóriás kiváló nevettető, akinek komédiázása Fernandel, Funés, Bourvil vagy Pierre Richard zsenijéhez mérhető. Egy alapvetően rossz film sikeréhez persze nem elég egyetlen bálványszínész, aki járatos a hülyéskedésben. Mondanunk sem kell, Jean Reno is odateszi magát, és hallgatag nehézfiúként méltó partnerévévé nemesedik Depardieu szófolyásos félbolondjának. Fátylat hát a béna forgatókönyvre, hiszen itt van a veterán rendező, a Pierre Richard és Depardieu hasonigényű dolgaiból, a Magas szőke férfi-filmekből meg az Őrült nők ketrecéből megismerhetett Francis Veber is, aki könnyedén veszi fel azt a pergő ritmust, amit a modern francia filmtől megszokhattunk.  

Isten hozott az Isten háta mögött (2008)

Az agyonfoglalkoztatott Dany Boon rendező Európai Filmdíjra is jelölt vígjátékát úgy húszmillió francia nézte meg – megdöntve a Titanic rekordját –, noha az durván leegyszerűsítve nem szól egyébről, mint hogy a dél-franciák lesajnálta Bergues valójában egy helyes kis városka kockás terítős sörözőivel, büdös sajtjaival és barátságos lakóival. Philippe (Kad Merad) egy kedves, dél-franciaországi posta alkalmazottja, akinek kedélytelen felesége úgy gondolja, hogy egy riviérai állomáshely felvidítaná. Férje mindent elkövet, hogy teljesítse a kérést, de egy ostobaság miatt Cote d’Azur helyett az Északi-tenger melletti csücsökvároskába helyezik. A bürokrata roppantul elkeseredik, de hamar ráeszmél, hogy előítéletei félrevezették, és új állomáshelye egyáltalán nem hasonlít a pokolhoz. A helyzetkomikum éppen az előítéletek fricskázásából fakad, na meg az érthetetlen északi dialektusból adódó verbális félreértésekből, amiért hatalmas pacsi jár a fordítóknak.

Életrevalók (2011)

Az évezred egyik legjobb és minden idők második legnézettebb francia filmjének ( az első helyen továbbra is az Amélie csodálatos élete áll) főhősei nem is különbözhetnének jobban egymástól. Az ejtőernyős balesetben lebénult Philippe dúsgazdag arisztokrata, felfogadott otthoni segítője, Driss pedig a börtönviselt színesbőrű gettólakó – hazai kampánynyelven: migráns. A történet nem túl eredeti, hiszen a kezdeti nehézségeken átevickélve, a sok őrült, vicces és megható közös élmény nyomán a két férfi kapcsolata barátsággá alakul, ami szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára. Az Életrevalók keserédes meséjét a két főhős saját személyes tragédiája miatt nehéz lenne szimpla vígjátékként értelmezni, de a mesterien adagolt humor ereje áttöri a dráma falait. A film valós  eseménysort dolgoz fel, a milliomos és a szenegáli származású ápoló (eredetileg francia-algériai) barátsága a mai napig tart: Philippe Pozzo Di Borgo és Abdel Sellou a film végén is feltűnnek. Olivier Nakache és Eric Toledano rendezők, valamint a főszereplő François Cluzet és Omar Sy (az első afrikai származású színész, aki megkapta a César-díjat) igencsak magasra tették fel a lécet, amit a kissé gyengélkedő francia filmgyártás azóta sem tudott megugrani.

A Bélier család (2014)

Vígjáték, komoly alapfelállással: a kisvárosban élő Paulát kivételes zenei tehetséggel áldották meg, és noha tanára szerint komoly esélye van arra, hogy egy menő párizsi iskolában fejleszthesse énektudását, nem olyan egyszerű tovább lépni. Családjában ugyanis ő az egyetlen, aki nem siketnéma, ezért szülei farmgazdálkodásában nélkülözhetetlennek tűnik a segítsége, ráadásul apja hirtelen ötlettől vezérelve indulni kíván a helyi polgármester-választáson, politikai ambícióit pedig csak a lánya tudja tolmácsolni. Eric Lartigau dilemmázós filmje ügyesen lavíroz a komoly téma, a kisvárosi vígjáték és a tinifilmek kliséinek szküllái és kharübdiszei között, amiben nagy segítség a szülőket alakító két neves színész, Karin Viard és Francois Damins, valamint a főhősnő öccsét alakító, valóban siketnéma Luca Gelberg érzékeny játéka.

Ne zavarjatok! (2014)

A jazzrajongó Michel (ki más, mint Christian Clavier) a bolhapiacon bukkan rá az egyik rég nem hallott, kedvenc bakelit lemezére, a nap további részében pedig egyetlen vágya, hogy átadja magát a zene élményének. Azonban mintha az egész világ összefogna ellene, minden rokona, munkatársa, szomszédja és barátja ezen a szombaton találja meg valami baromsággal, ami abszurd helyzetekbe hajszolja a csupán egyórás nyugalomra és csilivili lemezjászója társaságára vágyó férfit. Bár a film alapötlete csupán egy bohózat vagy animációs rövidfilm játékidejére tartogat elegendő muníciót, és kevés egy egészestés mozi energizáláshoz, a helyzetkomikumokból felívelt történet a remek alakításoknak köszönhetően bravúrosan mégiscsak elvonszolja magát a stáblistáig. Érdemes megnézni.

Eszeveszett esküvő (2017)

A permanens francia filmkomédia-dömpingben ritka az kifejezetten nézhető és vicces film, mint az Életrevalók rendezőpárosának újabb vígjátéka. Eric Toledano és Olivier Nakache ezúttal a hivatás sötét oldalát mutatja be: Max, a rutinos rendezvényszervező edzett idegrendszerrel veszi az akadályokat, amelyeket saját méretes stábjának tagjaiból és a cég kőgazdag kuncsaftjaiból álló kreténhadsereg idiotizmusa gördít elé nap mint nap. Arra viszont még ő sincs felkészülve, ami barokk francia kastélyban és parkjában történik. Hiába tervez meg mindent, néhány baki után arcának betonszarkofágjával párhuzamosan kezd összeomlani az este, amelyen több száz vendégnek és a maximalista vőlegénynek kellene életre szóló élményt biztosítani. Mivel közönségfilmről van szó, talán nem lőjük le a poént azzal, hogy a végén aztán mégis minden a helyére kerül. Vérprofi, altesti poénkodástól és bugrishumortól mentes, kellő alázattal és mindenki számára tökéletesen fogyasztható film.

Az én hősöm (2018)

Bár a magyar mozik manapság is havonta vetítenek francia vígjátékot, a produkciók nagy részét joggal lepi el az érdektelenség ingoványa. Olykor persze befut egy-egy film, ami a komédiázás hatásfokát tekintve megidézi a szebb időket, ráadásul rácáfolva az itt listázott filmekben is fellelhető sztereotípiákra, túllép a sablonos helyzetek műfaji tradícióin. Ez a film is ilyen A némafilmes Jean Dujardin főszereplésével, aki egyelőre nincs elhasználva a vásznon, mint Csányi Sándor Christian Clavier. A történetben az épp házasodni készülő Neuville kapitányt szólítja a kötelesség a napóleoni háborúk idején, a hátrahagyott Pauline pedig belebetegszik, hogy nem érkezik semmi hír a jegyeséről, ezért nővére a kapitány nevében leveleket írogat azt gondolván, hogy a férfi elesett. Ám Neuville visszatér és Elizabeth kitalált történeteinek hála hősként ünnepelik a városban. A nő le akarja buktatni a cincért, ám ő sem hagyja magát, így a nagydumás és a sármőr legjobb trükkjeiket vetik be, miközben egymásra licitálva egyre képtelenebb történetekkel szórakoztatják a város hiszékeny lakóit. A savanykás, göröngyös kezdés után gyorsan érkeznek a nevetésre ingerlő poénok, benne a női egyenjogúság vagy a piramisjátékok témájában, ami eleve vicces, hiszen a cselekmény kétszáz évvel korábban alakul.