Király Kinga Júlia legújabb, Apa Szarajevóba ment című, a Kalligram kiadónál megjelent könyve az idei év egyik nagy szenzációja, a vád nélküli rákérdezés regénye. Könyvéről, Közép-Kelet-Európáról, elrontott apaképekről is kérdeztük a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Az egyes szám első személyben írt regénnyel általában nagy kockázatot vállal a szerző. Neked hogyan sikerült legyűrnöd az így keletkezett nehézségeket, hiteles nyelvet találnod a karakterhez, túlélni a belehelyezkedés nem mindig kényelmes állapotát?
Már a legelejétől nyilvánvaló volt, hogy ez a regény nem rólam szól, ugyanakkor sejteni véltem, hogy belejátszanak majd azok a diktatúrában megélt tapasztalatok, amelyek valahol nagyon mélyen bennem is rögzültek, engem is mozgatnak. Nagyjából az első fejezet után az is kiderült, hogy ez egy pszeudo-memoár lesz. Ezzel egyúttal ki is jelöltem magamnak azt a lehetetlennek tűnő pozíciót, ahonnan elrugaszkodva legfeljebb kartotékolni és értelmezni lehet a nagy történeteket, hiszen azok már régen lejátszódtak, tehát a hőst csak emlékként formálhatják. Ehhez igyekeztem egy olyan köztes nyelvet találni, amely nyomaiban emlékeztet ugyan a gyermeki gondolkodásra, mégis inkább az emlékezésre jellemző torzulásokhoz, disszonanciákhoz és bizonytalansághoz áll közelebb. Illetve próbáltam a felejtésre való törekvés (a szeretett férfi) és a kéretlen emléktolulások (apa) közti prést a test nyelvén rögzíteni. Egy nyelvet találni, ami dokumentálhatja az emlékek által előidézett tapasztalásokat. Mit érez a hős, miközben feltolul a szépség. Mit akkor, amikor a szörnyűség jön elő. És mi változik benne, a testében, amikor egy emlékről kiderül, hogy azzal egyidejűleg valami más, az életére nagyobb hatású esemény is bekéredzkedik. Hogy ezt a szorongást hogyan lehet menedzselni nyelvileg. Ehhez pedig megpróbáltam szétszálazni azokat a fogalmakat, amikkel ma reflexből válaszolunk egy szorongató helyzetre. Gondolok itt olyan állandósult szókapcsolatokra, mint: fülben dobogó szív, lüktető halánték, gombóc a torokban, földbe gyökerezett láb. Ezek mind egy-egy hosszú, bonyolult testi folyamat reflexszerű nyelvi kivetülései. Ahhoz, hogy az emlékezést megértsem és megértessem, ki kellett hámoznom a nyelvi rögzültségből. Egy leíró, rákérdező, tévelygő és kételkedő nyelvet próbáltam keresni, amivel a narrátor-főhős kigyötri magából a tapasztalást. Amely jól tükrözi a regény kezdőmondatát: Az ördög a tudás szilárdnak hitt része. 

A könyv írása közben folyamatosan változott a kelet-európaiságról, a traumákról addig rögzült tudásod? A feltárást-megértést megcélzó szöveg következtében sikerült új perspektívából szemlélned ezeket a dolgokat?
Igen, változott. Egyrészt rá kellett döbbennem, hogy a traumáink legjaváról nincs is tudomásunk. Hogy az a macsó szövegkörnyezet, amelynek, ha átörökítői már nem is, de jó eséllyel hordozói vagyunk, a legváratlanabb helyzetekben fog ki rajtunk. Hogy diszkomfortzónában élünk. A valami-nem-stimmel fogságában. És ettől iszonyú billenékenyek is vagyunk. Mint egy rosszul fejlett, hamisan felépített személyiség. Az a tudás, amit az autoriter szülőgeneráció hagyományozott ránk, egy olyan viszonyrendszert eredményezett, ami nem az empátiának, részvétnek és szolidaritásnak kedvez, hanem a hatalomnak való alámenésnek. A hatalmat óvjuk, legitimáljuk azzal, hogy (ki)magyarázzuk a működését, eltűrjük neki azt, hogy lent tartson bennünket, és ettől vevőkké válunk az új és még újabb ellenséggyártásokra, hogy lássuk, még hozzánk képest is vannak lejjebb. Ma a menekültek, holnap a cigányok, sorolhatnám. Csakhogy ezzel a végtelen alámenéssel rövid ideig tudjuk a hatalmat magyarázni és fenntartani. Mert egyszer csak jön a düh. Az „apával” való szembefordulás. A forradalmi lincshangulat – valódi számonkérés és elszámoltatás nélkül. Az új perspektíva, ami ezen átbillenthet, a dialógus lehet. A saját doktrínáinkból való kimozdulás. Hiszen, ha a hatalommal nem is lehet párbeszédet folytatni, a magunk szövegvilágát megkérdőjelezni már-már kötelességünk, különben beleragadunk a szövegbuborékainkba. Érdemes megnézni, hogy mi történik akkor, amikor kimozdultunk, amikor kiléptünk a diszkomfortzónából. Legtöbbször körvonalazódni kezd egy új nyelv, egy új stratégia. Mint minden új helyzetben, amit kézzel-lábbal, eleinte a nyelvtelenséggel, aztán a nyelvvé formálással akarunk bevenni. Bízni kell ezekben a derengésekben. Dolgozni velük. Azt hiszem, ezt jelenti a perspektívaváltás.

Kelet-Közép-Európa az egymás mellett élő tragédiák központi helye. Hely, ahol nem egyszer a sérelmek méricskélése-fitogtatása teremt újabb traumát, s olyan érzést sugall, nincs ebből semmilyen kiút.
Valóban egy olyan térben élünk, amelyet sok egymást metsző és párhuzamos tragédia hálóz be. Számomra Szarajevó ennek szimbóluma, amely bizonyos szempontból keretezi a 20. századi történelmet. Ez a regény egészén végigvonul, ámbár igyekeztem megfoghatatlanná, a háttérben derengő felvetéssé formálni, hiszen nem történelmi regényt akartam írni. Ugyan a főhős elsőre nagyon is látható pontokon kapaszkodik össze ezzel a Várossal: az 1984-es téli olimpia, az ostrom, a háború utáni identitás azt a koordinátarendszert adják, amelyhez hozzámérhető a magunk ostromlottsága és diadala, és amely behangolja ezt az állandó ingázást az áldozat és győztes pozíciója között. (Már megint a billenékenység, ugye.) A háttérben viszont olyan eseményeket is elrejtettem, amelyekről nem egyből Szarajevó jut eszünkbe, de valamiképpen közünk van hozzá. Ilyen például a volt Jugoszlávia, mint áteresztő ország, amely általában kiengedte Nyugatra a romániai disszidenseket. Vagy a poszt-viktoriánus anyákról írott szakdolgozat, amelyben felködlik az első világháború, Vicky és Vilmos császár története, a gyilkos pokol árnyékában a feminizmus, a progresszivitás. De az elsődleges szándék valóban a bűntudat és közöny érzékeltetése volt. Hogy abban a fitogtatásban és méricskélésben, amit mondasz, rálátunk-e mások szenvedéseire. Nem akartam állást foglalni. Sem kiutat kínálni. Attól még, hogy egy regény romantikus végkifejletet kínál, az élet ugyanolyan marad. Amikor elutaztam Szarajevóba, hogy tapintás-közeli legyen az élmény, az elragadtatottságom mellett a legerősebb impulzus a holland katonák egyik srebrenicai graffitije volt. Így hangzott: No teeth? A mustache? Smell like shit? – Bosnian girl. Ha valakik, hát ők egészen közelről látták a szenvedésüket. Valami távolba révedő közöny mégis ezt eredményezte. Ezt az áldozathibáztatós, gyalázatos szöveget. És ettől mi sem különbözünk. Ha ma beírjuk magyarul a google képkeresőjébe azokat a szavakat, amelyekkel a hatalom fenntartja a neurózist, csupa karikatúrát, lealjasított, elvadult embert kapunk. Gúnyrajzokat és gyalázkodó sírfeliratokat. Semmit nem változunk. Teljesen mindegy amúgy, hogy a közös térben, vagy valahol távol történnek a borzalmak. És itt megint csak az a viszonyrendszer nyomul előtérbe, amelyből kisatírozták a részvétet és szolidaritást.

Egy időben Németországban dolgoztál, a szerzett élmények a maguk módján beépülnek a könyvbe. A kelet-európaisággal járó frusztrációk, bárhol legyen az ember, változatlanul megmaradnak, leépítésükre nincs esély? Személy szerint milyen lényeges különbségekre figyeltél fel Nyugat- és Kelet-Európa között?
A kelet-európaiság frusztrációi egyfelől a hatalmi szerkezetekből adódnak, abból a már-már feloldhatatlannak látszó kisebbségi komplexusból, amit gyerekként szív az ember magába, és ezt – esetemben legalábbis – hosszú folyamat volt belátni, megérteni. Másrészt ott voltam egy idegen országban, gyorstalpalva tanultam a nyelvet, de bármennyit haladtam is vele, mindig belefutottam egy-egy helyzetbe, amikor nem értettem, amit nekem mondanak. Ez hallgataggá tett, fürkészővé, teljesen lecsendesítettem magam, hogy a világot meghalljam. Aki tanult már idegen nyelvet valamilyen hanghordozóról, pontosan tudja, hogy ilyenkor a légyzümmögés is bezavarhat. Ehhez hozzáadódott még az is, hogy a státuszuhanásra – amit én cselédként éltem meg, hiszen egy szálloda konyháján mosogattam, mígnem előléptettek szobaellenőrré –, és amire általában kétféleképpen reagál az ember, ti. zajos önállítással vagy visszahúzódással, én életemben először csenddel válaszoltam. Naplót vezettem a frusztrációimról. Az idegenségemről és a kelet-európaiságomról, utóbbiról azt is belátva, hogy ez nekem nagyon is kényelmes, hiszen felmentést nyerek egy sor felelősségvállalás alól. Ki akartam deríteni, vajon meghunyászkodom-e vagy idomulok az új helyzethez, amit előbb megérteni vagyok kénytelen. Önmagam és a helyzet megértésében pedig iszonyú sokat segített, hogy mindezt egy új nyelven keresztül teszem. Úgyhogy a nyelvvel való megbirkózással szinte egyidejűleg kezdett el kirajzolódni egy olyan identitásom, amiben már a bátorság többet nyomott a latban. Miközben ott darvadoztam a cselédsor legalján, már fel mertem szólalni másokért. Például a takarító személyzetért. Akiknek dafke nem engedték odaadni a megmaradt reggelit. Az ételmegvonás volt a bünti, inkább kidobatták volna velünk. Én ennek nem vetettem alá magam. Egy olyan országban, amelynek minden intézménye azt sugalmazta, hogy egyenjogú vagyok mindenki mással és odafigyelnek rám, ahol az állam, George Lakoffot idézve egy gondoskodó szülő, kezdtem ráérezni az ellenállás ízére, és kaptam bátorságot, hogy felszólaljak az ugyancsak lakoffi értelemben vett „szigorú apák” ellen. Azt hiszem, ez a gondoskodó szülő versus szigorú apa a legnagyobb különbség Kelet- és Nyugat-Európa között.

A határátlépés identitásvesztéssel is járhat, a helykeresés nyomasztó problémáival. Te például most hol érzed magad otthon, mit jelent a te értelmezésedben az otthon, mint fogalom, mivel azonosítod a legkönnyebben?
Mióta visszajöttem Budapestre, 2012-ben, Magyarországot, azon belül pedig Budapestet tekintem otthonomnak. Ehhez a magánéletem alakulása is bőven hozzájárult, de még ennél is fontosabb, hogy a németországi eszmélkedést követően itt találtam rá arra a hangra, amellyel végleg megszakíthatom magamban a már említett macsó diskurzus folytonosságát. Itt értettem meg, hogy mi történt velem – kevert identitású kisebbségiként – Ceauşescu Romániájában, egy olyan diktatúrában, ahol tikettekkel váltottuk ki a napi fél kiló korpakenyeret, amit mintha fűrészporból sütöttek volna, és amit sötétben kentünk meg zsírral, mert mire hazavittük, már kikapcsolták a villanyt. Itt értettem meg azt is, hogy hol és hogyan beszélhettek volna másként a szüleim, és hozzájuk képest hol és hogyan szólalhatok meg én. Abban a magát ellenállónak nevező közegben, amiben felnőttem, tulajdonképpen ugyanúgy az elnyomást reprodukálták az emberek. Ugyan, hogy mondhatták volna hitelesen, ha a suliban megtéptek minket, hogy: fiam, állj ki magadért? Ők kiálltak talán? De hadd menjek tovább. Azok az apák, akik minket körülvettek, a hiányukkal bántalmaztak bennünket. Hiszen a személyes integritásuk egyetlen támpontja az adott rendszerrel szemben az elvonulás volt. Például az irodalom. Abba húzódtak vissza esténként. Még ma is hallom apám írógépének kattogását. A kattogás egyszerre jelentett sajgó hiányt és nyugtatást, ami valójában magamra erőltetett megnyugvás volt. Hogy ott van valahol. Valahol, ha nem is velem. Ez a fajta szorongásmenedzsment eredményezte a már említett felmentést. A láthatatlan, hiányzó apák, férfiak felmentését. A hatalom felmentését, amelynek képviselője csak a szigorával, a távoli írógépkattogással, nem pedig a gondoskodásával van jelen. És ebben a hiányban benne van a szabadság, az identitás hiánya is.

Közép-Kelet-Euórpa hemzseg a félrecsúszott és eltorzult, diktatorikus apáktól: Romániában Ceausescu, Jugoszláviában Tito, Magyarországon Kádár János bújt apaszerepbe. Ilyen apák nyomasztó emlékének terhével hogyan tud önálló, a szabadságával helyesen gazdálkodó lenni a térség, ha már a mintái, az előképei elhibázottnak tűnnek?
Ahogyan már korábban is mondtam, elsősorban önmagunkkal kéne vitába szállnunk. Szűrni és kontrollálni a mondatainkat. A történelmi kurzus rendbetétele mellett fontos lenne magunknak is dolgozni ezen. Először a legszűkebb körökben. Aztán egyre kijjebb. Rálátni a felvetéseinkre és válaszainkra. Belátni, ha hibáztunk. Átkeretezni a fontos történeteket. Kiszállni a facebookos véleménybuborékokból és cselekedni. Megmutatni a cselekvés erejét. Amikor például sok-sok ember ételt oszt a szegényeknek, és ez vírusvideóban kikerül a web2-es felületre, mindjárt nem a szegénység válik kriminalizálandóvá, hanem az a hatalmi berendezkedés, amely a szegénységet, mint bűnt kezeli. Nagyon sok felület van, ahol leválva a régi mintákról, megmutathatjuk a szabadságunkat. Én ebben – és nem a keleti nyitás értelmében – buddhista vagyok. Mindig van egy ék, egy repedés a hatalom páncélján, a történelem is ezt igazolja. Ilyenkor nem a nagy ütközetekre kell ráhangolódni, hanem megtalálni a megfelelő eszközt, hogy tovább repesszük a dolgot. Tudni kell élni a maradék szabadsággal, tudni kell meglátni a maradék szabadságot, és nem elpufogtatni az utolsó szó jogára hivatkozva, „jól odamondva” a maradék erőt.

Képek: Király Júlia archív