Cserge talált kutya. Még nem volt egy éves, amikor a testvérével egy bokorhoz láncolták őket azok, akik meg akartak tőlük szabadulni. Szerencséjük volt. Megmenekültek. Csergét Muray Gábor újságíró, szerkesztő, fotográfus fogadta örökbe. Ez a szelíd, bújós kutyafiú ma szállodák, éttermek vendége, tiszteletbeli szerkesztőségi és zsűritag, és sokakat tett harcos kutyabaráttá.
VARGA KLÁRA- Nullahategy
– Hogyan került hozzád Cserge?
– 2008 januárjában, amikor rájöttem, nekem kutya kell, felvettem a kapcsolatot a Népszigeti Kutyaiskolával és több menhellyel is. Egy barát segített, ő vezetett el Borához, aki a lovasberényi Kóborka menhelyet vezeti. Már a honlapon felfigyeltem a kedvesnek, szelídnek és bújósnak titulált Csergére. Elmentünk megnézni, és már vele együtt jöttünk haza.
– Hogy kapott nevet?
– A nevet a menhelyen adták neki, mert a bundája emlékeztet az erdélyi csergetakarókra.
– Mennyire változott meg az életed az örökbefogadás után?
– Nagyon. Az egyetlen negatívummal kezdem: Cserge előtt folyton biciklivel közlekedtem, ha rossz idő volt akkor BKV-val. A kutyások tudják, hogy a bicikli utánfutós tekerés Budapesten egyelőre abszurd ötlet, BKV-ézni kutyával pedig felér egy pszichiátriai akadályversennyel – a vége autóvásárlás lett. Az egyetlen negatívum ellenére viszont pozitív irányba megváltozott az életem: addig befagyottnak hitt kommunikációs csatornák nyíltak meg, a munkahelyemen a legmorózusabb kollégákkal köthettem barátságot, Cserge kávézók, szállodák, éttermek és fesztiválok kedvencévé, sőt, „hivatalos kutyájává” vált, így például saját VIP Pass kapott a Művészetek Völgyében, a Jameson CineFesten pedig máig a ‘nagyon fontos’ vendégek között van. De nem ez a lényeg, hanem hogy az évek alatt egymás részévé váltunk, két kutyátlan óra után már „félembernek” érzem magam. Bejártuk együtt Európát: még Dániában is éltünk fél évig, ahol Cserge a befagyott tengerparton éppen annyira otthonosan mozgott, mint például itthon, a Kissvábhegyen.
– Befolyásolt-e a lányokkal kapcsolatban, hogy kutyás lettél?
– Hajaj. Csajozós kutya! Őrfi József építész például Csergének köszönhetően ismerkedett meg azzal a lánnyal a Művészetek Völgyében, aki ma a felesége, két gyermekük anyja.
– Mi az, amit Csergétől tanultál?
– Túlzás lenne azt mondani, hogy meg is tanultam tőle azt, amit kellene. Mindenesetre Cserge minden nap példát mutat empátiából, türelemből, elfogadásból, bizalomból, kedvességből. Érzékenységből – az ember elszégyelli magát mással való vitázás közben, amikor meglátja a kutya szomorú és félelemmel telt ábrázatát.
– Miért döntöttél úgy, hogy kutyával mész mindenhová, szerkesztőségbe, kocsmába, filmfesztiválra?
– Mert azt éreztem, hogy a kutya nélküli ember nem teljes.
-Hogyan fogadták Csergét, és ő hogyan veszi azt, hogy filmvetítésekre jár, szerkesztőségi értekezletek fontos résztvevője?
– Eleinte mindig furcsa szemmel, majd a legnagyobb ellenzői váltak a kutyabarát munkahelyek (kávézók, éttermek, szállodák) legnagyobb harcosává! A sárvári Spirit Hotel például nem volt kutyabarát. PR-munkákat végeztem nekik, de inkább máshol szálltam meg a közelben, hogy ne kelljen otthon hagyni Csergét. Napközben a munkatársak találkoztak vele, s mi lett a vége: egy egész épületszárnyat kutyabarátnak minősítettek. De ugyanez volt az élményem az egyik Művész Kávéházzal, eleinte nem mehettem be, ma már saját pokróca van. Korábbi munkahelyemen, az egyik napilap szerkesztőségében a főszerkesztői titkárságtól saját sajtóigazolványt és belépőkártyát kapott – persze csak jelképeset.
– Milyen érzés, amikor elviszed a kutyapanzióba, és milyen, amikor együtt vagytok külföldön?
– Utálom leadni, a szívem szakad meg, néha mégis muszáj. Például, amikor egy vadászházba járunk, ahol kőkemény vizslák uralják a terepet, és nem akarok felesleges kakaskodást. Vagy amikor repülünk, kénytelenek vagyunk leadni. De vele utazni az igazi: Dániába csak azért mentem autóval (1800 kilométer), hogy magammal vihessem.
– Mi a különbség aközött, ahogy Magyarországon és külföldön fogadnak egy kutyát nyilvános helyen, baráti körben vagy az utcán?
– Összehasonlíthatatlan: Berlinben például az áruházakba, gyógyszertárakba is be lehet menni kutyával, a tömegközlekedési eszközökön nem aláznak meg miatta, szájkosár csak bizonyos fajtákra, harcos vérmérsékletű kutyákra kell. De az nagyon szomorú, hogy Horvátországban csak elvétve lehet kutyás strandot találni. A Balatonról nem is beszélve. A teljesen elavult tisztiorvosi és egyéb szabályozások miatt a kutyák gyakorlatilag meg sem közelíthetik a Balatont, ami nevetséges: nem mintha a hattyúk, vadkacsák, nádi állatok „tisztábbak” lennének a kutyáknál. Azt persze elfogadom, hogy a strand pázsitja nem kutyafuttatásra való, de azért lehetne megoldást találni. Az emberek hozzáállása azonban egész Európában egyforma: aki a kutyát szereti, rossz ember nem lehet. Fontos megemlítenem, hogy csak Cserge miatt, pontosabban amiatt, ahogy minket, kettőnket látnak mások, legalább nyolc barátom, ismerősöm hozott ki menhelyről kutyát. Szerintem a felelős kutyatartás nagyon fontos minta a közösségi médián szocializálódott, arrogáns világunkban.
Fotók: Muray Gábor