“Semmi sem kerek, semmi sem szabályos” – Erdész Róberttel, a Solaris zenekar vezetőjével beszélgettünk

Solaris – Amikor még kissrácok voltak

Miért van az, hogy sok prog-rock előadó (Genesis, Yes, Pink Floyd, Mike Oldfield stb.) egy idő után sláger-popot kezdett írni?
Ha nem teszik meg ezt annak idején, abba kellett volna hagyniuk a zenélést. A progresszív rock körül a nyolcvanas években elfogyott a levegő. Minket sem került el a változás, csak mi ezt nem a Solaris-on belül léptük meg. A zenekart meghagytuk annak, ami mindig is volt: progresszív rockzenekarnak. A társaság egyik fele fölépítette az Első Emeletet, a másik a Napoleon Boulevard-t. Ez utóbbinak köszönhető egyébként, hogy nem egyetlen albummal zártuk a nyolcvanas éveket, hanem az utolsó pillanatban még megjelenhetett az 1990 című dupla album. Ha nincs a Napoleon Boulevard, ez a Solaris-lemez sincs.

Számos zenei hatás érte a zenekar tagjait a pályátok során… Ez nyilván egyfelől jó, de előfordul, hogy néha azon kapjátok magatokat, hogy kilépett egy-egy próba a Solaris univerzumból?
Ez már a nyolcvanas években is előfordult. Csináltunk egy zenés darabot az egykori FMH-ban, amiben teljesen elengedtük magunkat, gyakorlatilag tiszta őrület volt az egész. De említhetném a második Humorfesztivált is, ahol Nádas Gyurival indultunk egy teljesen elmebeteg produkcióval… Szóval, mindenféle agymenésben volt részünk.

Erdész Róbert a Moog mögött – Az analóg hangzás bűvöletében

Voltak időszakok, amikor hosszú ideig nem volt aktív a zenekar, de egy-egy külföldi koncert miatt újra összejöttök. Ilyenkor sokat kell próbálni, míg visszajön az ujjaitokba a zene, vagy csak átmozgató próbákra van szükség?
A leghosszabb inaktív időszak a 86-os búcsúkoncert és a 95-ös Los Angeles-i debütálás között eltelt 9 év volt, ezután gyakorlatilag újra föl kellett építenünk mindent. Már nem voltak meg a régi hangszereink, azokhoz hasonlókat se lehetett kapni akkoriban, és hát ez nem az a fajta zene, amit könnyű visszaidézni. Kevés a visszatérő rész, az egyszerű verse-refrén-verze felépítésnek nyoma sincs, minden darab ezerféle témából áll, és ha ismétlődnek, akkor is mindig másként. Semmi sem kerek, semmi sem szabályos. De hát a progresszív rock már csak ilyen. Nemcsak nálunk…. 95-ben, arra az egy koncertre négy hónapot próbáltunk. És mióta az életmű-koncert sorozatot csináljuk, mindig több hónapos próbaperiódus előzi meg az azévi előadást, hiszen az anyag sohasem ugyanarra a lemezre épül, legalább a fele olyan szerzemény, amit évek, esetleg évtizedek óta nem játszottunk. Egyvalami azonban sokat javult az utóbbi években: a hangszerek minősége. Visszatértek a régi analóg szintik, még a kommersz gitárok és erősítők is elképesztően jók, a megszólalásunk ma nagyságrendekkel jobb, mint valaha is volt. És bár büszkék vagyunk rá, azért ez nem csak a mi érdemünk.

Meglepő, hogy bár simán improvizálhatnátok, vagy átdolgozhatnátok radikálisan a dalokat, alapvetően ragaszkodtok az eredeti kompozíciókhoz. Miért?
A mi zenénk sohasem pillanatnyi rögtönzésekből állt. Illetve de, ám ezeket a rögtönzéseket próbákon dolgoztuk ki, megtartottuk belőle, ami a leginkább tetszett, és elhagytuk, ami nem. Közönség elé mindig csak azt vittük, amivel mindenki maximálisan elégedett volt. Ha változtattunk valamin (mert folyamatosan változtattunk ám szinte mindent), akkor is próbákon tettük, amit bemutattunk, az mindig kidolgozott, fölépített zene volt. És ez amolyan védjegyünkké vált, már nem szeretnénk változtatni rajta…. erre a kis időre…. (nevet)

Április 22-én a MOM-ban előadjátok az 1990-ben megjelent dupla albumotok anyagát. Ennek a kiadatlan szerzeményeket tartalmazó albumnak a koncerten lesz íve, felépítménye? Mert megszoktuk, hogy valamennyire koncept albumokat készítetek…
Minden lemezünk hasonló szerkezeti felépítés mentén készült: az album-koncepciót mindig egy hosszabb, 20-30 perces kompozíció jelenítette meg (ami általános progresszív-zenei hagyomány, amolyan műfaji keret, ami a bakelit-lemezek egy oldalának hosszúsági korlátjából ered), a másik “oldalt” pedig a rövidebb szerzeményeinkből építettük fel. Estig tudnám sorolni a példákat, hányan készítettek hasonló koncepciójú albumokat. Az 1990 is így indult, az eredeti elképzelésünk a Los Angeles 2026-ra épült, ez lett volna az “A” oldal, és a rövidebb dalok kerültek volna a “B”-re. A koncert is ezt a tematikát fogja követni. Az, hogy az album végül dupla lett, annak volt köszönhető, hogy rátettünk minden régről meglévő anyagot is (pl. az eredetileg színpadi zenének készült Éjszakai Tárlat szvitet), mert tudtuk, hogy ez a lemez lesz az utolsó (persze, rosszul tudtuk, de azt akkor még nem tudtuk, hogy rosszul tudjuk….). Ezzel mindenesetre fölborult az 1990 concept-jellege, ami a koncertre viszont helyreáll – az előadás gerince ugyanis az eredeti lemezelképzelésünk lesz, a gépi alapokra szerkesztett elemek értelemszerűen kimaradnak az anyagból. A Los Angeles 2026 a központi témánk, ami bizonyos szempontból tényleg a legösszetettebb szerzeményünk. És hogy kicsit visszautaljak a változtatások szerepével kapcsolatos kérdésedre: különleges, kibővített verzióval készülünk! Pillanatnyilag éppen ezzel foglalkozunk, az egész jövő hét például a hosszú zongorabetét zenekari továbbgondolásának jegyében telik, nagyon izgalmas időszakot élünk ez ügyben!

1986. április 7-i búcsúkoncert másnapján már teljesen új dologba fogtatok. Nem volt szokatlan az átállás, hogy a Napoleonnál már más pózokra, mozdulatokra van szükség, hogy jöttek a fotózások, a klipek… Ez nem viselt meg benneteket?
A búcsúkoncert előtt már több, mint egy évvel a Napoleon Boulevard repertoár kidolgozásával (is) foglalkoztunk. Voltak közös koncertjeink, ahol önmagunk előzenekaraként léptünk fel, és aznap, mikor elhangzott a Solaris (a búcsúkoncert utolsó dala), a Napoleon Boulevard anyag már készen állt. Beadtuk a jelentkezést az első Interpop fesztiválra (amit később megnyertünk), és startra készen álltunk, hogy végigcsináljuk azt a kigondolt tervet, amit a SOLARIS 1990 lemez kiadásának érdekében kidolgoztunk. Négy évünkbe telt, de pontosan, terv szerint sikerült…. (nevet)

Az Ugye eljönnek majd a repülők-sor komoly fejtörést okozott a Hungarotonnak. Végül mi győzte meg őket arról, hogy ez nem „háborús dal”?
A Hungarotont egyáltalán nem kellett meggyőzni erről. A Hazafias Népfront akadt bele a dalszövegbe, és a saját lapjukban, a Magyar Nemzetben közöltek egy cikket “Bombajó” címmel, aminek az első Napoleon Boulevard album betiltása lett az eredménye. Még 1986 novemberében, alig egy héttel a megjelenés előtt. Körülbelül fél évig tartott a színfalak mögötti huzavona, amiről mi semmit sem tudtunk, csak azt, hogy a lemez nincs a boltokban. Aztán egyszer csak “fölszállt a füst”: az Ifjúsági Magazinban tavasszal megjelent egy cikk, ami arról szólt, hogy bár József Attila is leírta, hogy ha kell, embert is öl, talán nem feltétlenül ez volt a célja. Rögtön tudtuk, hogy ez rólunk szól. Valaki, valahol megenyhült. Sosem tudtuk meg, ki és miért. Ahogy azt sem, valójában mi történt. Ki vagy kik tettek keresztbe, és ki vagy kik küzdöttek értünk. Végül is a féléves csúszás és betiltás megtette a magáét: az album rekordgyorsasággal, már a megjelenés hetében aranylemez lett! Ami akkoriban még százezer eladott példányt jelentett. Ez volt az a tény, ami miatt biztosan éreztük: jó úton járunk, el fog jönni a pillanat, amikor elénk tesznek majd egy szerződéshosszabbítási ajánlatot, és akkor mi végre újra elővehetjük a Los Angeles 2026 demókazettát, hogy érdemben tárgyaljunk a megjelenéséről. 1989-ben jött el az a nap. A Napoleon Boulevard 4. albuma, a Júlia nem akar a földön járni akkor lépte át a kétszázezres határt. És akkor elmondtuk, milyen feltétellel hosszabbítunk. Ők pedig nem tehettek mást, elfogadták. Ennyiben tehát a Napoleon Boulevard története is Solaris-történet, az 1990 című dupla-album története. Erről szól az idei koncert.

Júlia nem akart a földalattin járni – Napoleon BLD 1986-ban. Fotó: Hungaroton

A Napoleon a Júlia nem akar a földön járni lemezzel a csúcsra ért, a többszázezres eladást követően azonban hirtelen meg is torpant. Lett volna mód 1990 körül váltani, bekalkulálni valamennyire a trendeket? Ha igen, milyen irányt kellett volna kijelölni?
Semmilyet. 1990-re elvégeztük, amire vállalkoztunk, megjelent a Solaris 1990-es albuma, nem volt több feladat előttünk. Mindenki elkezdte építeni a személyes jövőjét.

Tereh, Kisszabó és Bogdán a Solaris felől jöttek, míg aztán megalapították a legsikeresebb honi tinipop formációt, az Első Emeletet. Milyen volt a viszonyotok azután, hogy az Emelet előállt a Középkori házibulival, és a többi tinislágerrel? Ezt hogy éltétek meg?
Nehezen. Amellett, hogy a kilátástalan honi helyzetben tényleg irrealitásnak tűnt egy instrumentális, progresszív rock album kiadása a sokáig egyszereplős magyar piacon (Hungaroton), fájt, hogy elmentek. Nagyon jó éveken voltunk túl, fontos zenéket csináltunk együtt, aminek mára semmi nyoma nem lenne, ha akkor mi is abbahagyjuk. Az, hogy a Marsbéli Krónikák később végül mégis megjelenhetett, maga volt a csoda! Ők ezt akkor nem sejthették. Csabi sok évvel később elmondta: ha tudni lehetett volna, hogy lesz lemez, biztosan nem mennek el. De hát kilátástalannak tűnt a dolog! A sors iróniája, hogy mikor a második Solaris-albumot, az 1990-et már nem tudtuk keresztülvinni, mi is erre az útra kellett lépjünk, de utólag azt mondom: ez volt az egyetlen lehetőségünk. Ennek köszönhetjük, hogy április 22-én nem egy senki által nem ismert, fiókban maradt lemezanyagot mutathatunk be, hanem egy időközben kultlemezzé vált, sokak által szeretett albumot. Talán erre vagyunk a legbüszkébbek. Az útra, ahogy ezt elértük.

Fotók: Solaris archív és Hungaroton