Síró játék – A Kasabian For Crying Out Loud című lemezéről

A Kashabian a kétezres évek eleji indie-pop hullám élő lelkiismerete. Miközben a szcéna jórészt már beállt a földbe, a Kasabian-nek sikerült tartania a frontvonalat, sőt, jobbak mint valaha. És tegyük hozzá, egyre rosszabb albumborítókkal állnak elő: a 2014-es leginkább egy demót idéző, 48:13 című album covere némileg alulfogalmazta a design nemzeti minimumát, ugyanígy szerény vállalás a „For Crying Out Loud” (2017) album borítója is. 

PZL – 061.hu

Egyetlen mentsége lehet Serge Pizzorno zenekarának, mégpedig az, hogy kiváló anyagot adtak le sokszorosításra. „For Crying Out Loud”-ban nemcsak az a nagyszerű, hogy végre nem kell megijednünk attól a mumustól, amit így hívnak a popban: sláger. Serge Pizzorno minden szerzeménye listás dal lehetne, ha lenne értelme kimásolni azokat, eszményi innovatív popzene, feszes indie-rockos húzással, komoly szintetizáló ambíciókkal. Van itt nyolcvanas évekre hajazó new wave, power-pop, olasz tánczene, van itt elektronika, fúvós hangszerelés, mediterrán ritmusok, a hetvenes évek ifjúsági filmjeinek idilli dallamvilága…

Nincs mese, a Kasabian szinte mindent integrál. Ha a pop nem lenne más, mint egy vidéki művház műanyag vására, akkor a „For Crying Out Loud” lenne az a magic univerzális konyhai eszköz, ami port töröl, almát szel cikkelyekre és közben még magában rejt egy önélező késkészletet is. A Kasabian album valóban multifunkciós eszköz, ráadásul elmulasztja a sírás ingerét, és jókedvet csal az ember arcára. Már a felütés, az Ill Ray (The King) a maximumot nyújtja, azt ami csak benne lehet a popban, jól karbantartott indie-pop sláger, ami visszaadja az önbecsülését azoknak, akik tudják, hogy a rock and roll nem egy tánc, hiszen nem a kályhától indul el, hanem a Marshall ládáktól.