Megjelent a győrszentiváni Aurora Se fájdalom, se félelem című új, dupla stúdióalbuma, a dalszövegeket ezúttal is a zenekar negyedik tagjának is tekinthető Pusztai Zoltán írta. Az anyag az oldschool rajongók kedvéért kazettán is kiadták. A zenekar vezetőjével, Vigivel beszélgettünk.
PZL – 061.hu
1987 nyarán, a józsefvárosi Fater Clubban léptetek fel, amikor is a rendőrök könnygázt dobtak be az ablakon. Ezen a koncerten játszottátok először Kis kurva című dalt. A szám közönségkedvenc lett, mégsem szerepelt a Viszlát, Iván! című első lemezeteken, ahogy sok más korábbi sikerszám sem. Mi volt a Viszlát, Iván! szerkesztési koncepciója? Erősen rendszerváltó albumot akartatok letenni az asztalra?
A Viszlát, Iván! album dalai közé nem lett volna szerencsés beilleszteni a Kis kurva című nótát. Az Aurora zenekar sokáig és sokszor feszegette a határokat. Az Iván-dalt mi a rendszerváltást megelőző években már játszottuk… Amikor Pusztai Zoli megírta a zseniális szövegét, az első kérdésem az volt: És ki fogja ezt elénekelni? Zoli, hát te, ha-ha! Szóval, azért kellett azért némi merészség hozzá. Mondhatnám úgy is, hogy ahhoz tökösnek kellett lenni!
A Viszlát, Iván! LP óriási összegekért cserél gazdát az eBay-en és a vinyl vásárokon. Mit szólsz ehhez? És miért nem adjátok ki ismét vinylen?
Természetesen tudunk róla. Néhány éve készült – már nem is tudom hány darab LP – , amiből kaptunk mi is néhányat, de zömét jótékonysági akciók alkalmával elajándékoztuk. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nekünk most nem a múlt rendezgetése, és a visszatekintgetés köti le a figyelmünket. “Volt, ami volt, történt, ami történt”, az Aurora mostani felállásában elkészítettük a zenekar Esszenciaalbumát. Újra vettük a kedvenceinket, dupla korongon adtuk ki, nem kevés energiát szántunk rá. Fontosnak tartottuk, mivel a hangzást tekintve voltak elképzeléseink, és szerencsére rajtunk kívül sokan örültek a mutatványnak.
Ciao, bellák, viszlát ivánok! – Az Aurora a 80-as évek végén a Fekete Lyukban
Anno, három színverzióban is megjelent az album, pirosban, feketében és fehérben. Mi ennek a története?
A fehér volt az első, annak hosszú története van. Magánkiadásban jelent meg, mondhatni, hogy úttörő vállalkozás volt, a magánkiadósdi műfajnak szinte az első albuma. Akkoriban senki nem gondolta, hogy a magunkfajta zenekarok lemezszerződést kapjanak, de a külföldön sokat koncertező Aurora nem magára, hanem a lemezanyag kinti rögzítésére, és kiadására szánta a megkeresett scillingeket és márkákat. Persze, az itthoni forrásokra is szükség volt, mert nem volt “kis falat” a kiadás, hiszen 10 000 példányban jelentettük meg. A zenekar minden tagja sokat áldozott fel érte, de megcsináltuk. Aztán egy nagy kiadó is érdeklődést mutatott az album iránt, és átvette tőlünk, így már másik színben is tündökölt. Meg persze volt a harmadik verzió, amit Németországban adtak ki.
Ezen a bizonyos 1987-es Fater klubban megtartott koncerten két parókás, hippinek öltözött skinhead egy ideig tűrte, hogy beszóljanak nekik, utána viszont odasóztak azoknak, akik „csúnyán néztek rájuk”… Emlékszel ezekre a fickókra? Egyáltalán: nálatok a Bella Ciao! és az Egy kis Anarchia miatt többször mentek balhézni a kopaszok, mint a kevésbé népszerű punk bandákhoz?
Arra sem emlékszem , hogy tegnap mi volt az ebéd… Kezdetben az, hogy punk, vagy kopasz nem volt téma, mivel mindenkinek egy volt az ellensége: az elnyomó diktatúra, azaz maga a rendszer. Nyilván ha valaki “balhét” akart, olyan helyekre ment, ahol sokan voltak. Rajtunk pedig voltak jócskán, de azért a balhézás nem volt jellemző a koncertjeinken.
Kisróra az Aurorából
1985 és 1990 között az Auróra soundja volt a legerőteljesebb, legprofibb a punk szcénában. Mi volt a titka? Többet gyakoroltatok? Jobb volt a cuccotok? Képzettebbek voltatok?
Egyszerű, öntörvényű, őszinte gyerekek voltunk, ahogy ma is. A lehetőségekhez képes igyekeztünk a legjobb cuccokat venni és sokat próbálni. Ma is ebben hiszünk.
Sokat játszottak már a rendszerváltás előtt is Ausztriában, aztán Németországban. Mi a legfőbb különbség a két ország punk színtere között?
Figyelemre méltó, hogy kinn szociálisan mennyire érzékenyek a csapatok. Komolyan veszik azt, hogy segíteni kell másokon. Több ez annál, hogy adj egy cigit, meg hogy van egy korty söröd? Foglalt házakban meleg ételt osztanak a rászorulóknak, és könyvtárat létesítenek, és számos hasonló dolgot csinálnak… Úgy gondolom, hogy ez VALAMI. Jó, oké, kell a polgár pukkasztás is, ha-ha!
Aki Bét mond – Kisbé az Aurórából
Nem volt igazán kibeszélve, de nekem úgy tűnik, hogy a Tankcsapda az Aurora nélkül nehezebben talált volna rá a hangzására 1989 körül. Te hogy érzed ezt?
A Tankcsapda az ország legnépszerűbb rockzenekara. Utat törnek sok banda előtt, ha úgy tetszik, elviszik a balhét. Néha előjön ez a kérdés, de mit vártok, mit mondjak erre? Hogy savanyú a szőlő? Nem az. Több évtizedes történet, valahol el kellett mindenkinek kezdeni, rengeteg munka van abban, amit csináltak és elértek. Hasonlított néhány daluk a mieinkhez? Igen, nagy dolog. És aztán? Teljesen normális dolog, nem hiszem, hogy ezen rágódni kéne.
Az Aurórának esélye lett volna arra, hogy az élvonalba kerüljön a Kispállal, a Tankcsapdával együtt. Miért nem sikerült a rendszerváltáskor megszerzett óriási népszerűséget megtartani? Miért maradt a zenekar a punk szubkultúrában?
Olyan időszakot élünk meg a zenekarral, mint a hőskorban. Amikor arra készülünk, hogy teltházas Barba Negrás koncertet adjunk – ahogy például tavaly -, akkor nehéz a múlt nehézségein keseregni. Soha nem akartunk sztárok lenni, nekünk más a küldetésünk. Nagyon sok emberhez eljutunk úgy, hogy közben nem kell megalkudunk. Ez siker, és mi szerencsésnek érezzük magunkat. Egész évre tele van a naptárunk, szinte minden hétvégén játszunk, örömmel ülünk be a buszba… Most adtunk ki egy dupla lemezt, a videóinkat több millióan látták az elmúlt időszakban, csak a mi csatornánkon. Az, hogy szeretnek minket, és még mindig töretlen a fejlődésünk, és mindezt őszintén és jó kedvvel csináljuk, többet ér bármilyen jelzőnél vagy a csillogásnál…
Képek: Aurora archív