“Sok minden fér bele a képzőművészetbe, ezért is fantasztikus” – Weiler Péterrel beszélgettünk

Nemrég adták át a Weiler Péter vizuális koncepciója alapján, Yaakobi Javne belsőépítésszel közösen létrehozott projektet, a Ibis Styles Budapest Citywest hotelt, amely részben Weiler világának 3D-s kiterjesztése, illetve a képzőművész nemrég egy különleges design órát is tervezett. Weiler Péterrel beszélgettünk.

 PZL – 061.hu

Még gimnazistaként kerültél San Diegóba, mindössze pár héttel azután, hogy Márai Sándor véget vetett életének. Milyen érzés volt ezzel a tudattal egy olyan városban élni, amelyben ott van a See World delfines témaparkja, közelben van Anaheim Disneylandje, és hát kinti léptékkel Los Angeles és Las Vegas sincs messze. 
Tizenhat évesen annyira gyerek voltam, hogy nemcsak kultúrsokk volt az az egész, hanem minden szempontból sokkolt… Előtte jórészt filmeket láttam Amerikáról, többek között a San Francisco utcáint, fekete-fehérben, nagymamán tévéjén. És egyszer csak ott voltam az Egyesült Államokban. Persze lenyűgöztek az autók, a pálmafák, a meleg, a fantasztikus iskola, ahová jártam. Ott a művészeti osztály akkora volt, mint máshol egy sportcsarnok. Amit kitaláltunk reggel, azt napközben megvalósíthattuk, mert nem volt soha semmilyen technikai akadály. Márairól húsz évvel később könyvet is írtam (Márai-véletlen, Athenaeum 2008), részben abból az élményből táplálkozva, hogy San Diegoban az ottlétem előtt néhány héttel lett öngyilkos. Disneylandet mindig is szerettem, már önmagában az lenyűgöző, hogy egy ilyen vizuális álmot kitartással, üzleti leleménnyel meg lehetett valósítani. Egy komplett világot építettek fel a semmiből. Walt Disneynek egyébként volt lakása a parkban, miközben ott az építmények legtöbbjén csak álablak van, neki valódi kilátása volt az egész mesevilágra. Titkos lakás, ahonnan figyelt mindent. Szerintem misztikus… ez is benne van a regényemben. És persze az is sokkolt, hogy hirtelen haza kellett jönni, és ott találtam magam a pécsi nyugalomban. Amerika egy életre átformálta a gondolkodásomat, hogy milyen nagy a világ és hogy mennyi mindent lehet csinálni. Később Philadelphiában is éltem két évet, ami pedig azért volt sokkoló, mert az a város inkább szlömös és barátságtalan volt, ez pedig Amerika másik oldala. Ez ahhoz kellett, hogy aztán nagyon is tudjam értékelni Budapestet, hogy valójában milyen jó helyen élünk itthon.

Ért-e kinn olyan impulzus, amely alapvetően határozza meg a szemléleted, az attitűdödet?
Sokat jártam akkor San Diego különböző galériáiban, de jórészt csak a giccsképekre emlékszem, a pop-art után egy tengerparti giccs utánérzés uralkodott a kaliforniai festészetben. Egyébként a képek minőségétől függetlenül az amerikai átlagembereknek is elképesztő viszonya van a művészetekhez. Emlékszem, hogy rajzoltam valamit az iskolában, hazavittem, majd amikor vendégek jöttek hozzánk azonnal meg akarták venni. Nem elkérni akarták, vagy csak nézegetni, hanem egyből megvásárolni.

Volt a szakma részéről némi értetlenség a kilencvenes években, amikor feltűntél a MOST-ban, az ÁSZ-ban, sőt, 1993-ban még Friderikusz showjában. Ha igen, kb. mikor múlt ez el?
Gyerekkorom óta szeretem egészében látni a dolgokat. Nemcsak maga az alkotás érdekel, hanem az is, hogy a műtárgy milyen formában van bemutatva. A nyolcvanas évek végén apám a munkájához vett egy faxot, és én ezzel a géppel faxolgatni kezdtem különböző szerkesztőségekbe, küldtem képeket. Faxoltam a Dunántúli Naplónak, de a Friderikusz Show szerkesztőségének is. A kihívás érdekelt, hogy meg tudok-e felelni mondjuk egy tévéshow kívánalmainak. A kilencvenes években még volt lehetősége egy fiatal fiúnak így bemutatkozni az ország előtt, és nem kellett levetkőznie a Való Világban. Az ÁSZ is fantasztikus produkció volt, hiszen kutatták a tehetségeket falun, kisvárosokban, és bárkit színpadra állítottak, akinek csak egy kis ambíciója is volt. Ennek volt a műsorvezetője Geszti Péter, akivel az ÁSZ-nak köszönhetően azóta is jó barátságban vagyok. Óriási élményeket kaptam azáltal hogy faxolgattam (nevet). Ez persze a mi világunkban meglehetősen megosztó, hiszen az a kép él bennünk, hogy a művész fest, és nem faxolgat…

1999 körül készült egy képzőművészeti magazin projekt (Why We Wear What We Wear), aminek az volta célja, hogy kvázi sztárt csináljanak a festőkből. Vajon ezt miért nem tudják a kortárs alkotók itthon profin csinálni?
Sok festővel ellentétben azt gondolom, hogy jól el lehet adni a képzőművészetet, pedig sokáig én is küzdöttem azzal, hogy nem sikerült értékesítenem a képeimet, és abban is jól éreztem magam, de persze most élvezem annak az előnyét, hogy van egy folyamatosan változó közösség, akik rendszeresen vásárolják a műtárgyaimat. És nem az vezérel, hogy eladjam a munkáimat, hiszen akkor pillanatok alatt zátonyra futna a dolog. Azt gondolom, hogy őszintén, belülről fakadóan többnyire olyan dolgokat tudok megeleveníteni, amik engem és a közönséget is érdeklik, talán mert van a képeimben narratíva, van bennük humor. Én ezt csinálom, ezt szeretem, ehhez értek. És persze létezik az enyémtől eltérő, általam nagyra értékelt képzőművészeti filozófia is, amelyben az ecsetkezelés, a mestermunka, a felületek, a texturák a dominánsak. Sok minden fér bele a képzőművészetbe, ezért is fantasztikus. Ahogy az irodalomban: van író, aki nyelvcentrikus, míg mások a történet felől közelítik meg a regény világát. Számomra vonzóbbak az életet történetekben megíró alkotók, képzőművészként is ez a hitvallásom.

2010-ben az Elvis Budapesten kollekciód a Hajtás Pajtás biciklifutárok hátizsákján járta be Budapestet. Volt-e olyan őrült ötleted, ami valami miatt nem valósult meg?
Sok ilyen van… például szerettem volna a véremből festéket csinálni, sokáig kísérleteztem, de nem igazán jött össze… Kevés, ha valami csak meghökkentő, esztétikailag is működnie kell. Lehet az a baj, hogy a kémia, biológia sosem volt az erősségem (nevet).

Máriás képeit politikusok is veszik, Berencsi Attila festményeinek is sajátos vevőköre van. Neked vannak jellegzetes, korunk hőse-vásárolóid?
Pár éve már, hogy a vevők bejelentkeznek a Facebookon, az Instragramon is, és sokszor életük első képét veszik meg, ami nagyon jó érzés. Az ember mindig emlékszik az első képére, amiért pénzt adott. Ez nagy dolog, az első vásárlás a legnehezebb, alaposan megfontolt lépés. Sokszor érzem azt, hogy a képeim új kortárs rajongókat nevelnek ki, ami azt jelenti, hogy később vesznek mástól is képeket, eljárnak kiállításokra, bekapcsolódnak a képzőművészetet fogyasztók körébe. Szóval ők a korunk hősei, akikből aztán kortárs gyűjtők lesznek. Persze sokféle emberrel találkozom, legutóbb valaki egy megnyitómon átnyújtott egy konkrét rajzot, hogy na, tessék, ezt szeretném magával megfestetni… Itt áll egy autó, két ember beszélget mellette, mögöttük a Balaton, és fölűlről látjuk az egészet… Ezt a vázlatot be kéne keretezni, ez magában is egy műalkotás (nevet).

Nyakig benne vagy az online társkeresők világában…. Részint tiéd a Randivonal is. Volt-e olyan „társkeresős sztori”, amiből filmet lehetett volna forgatni?
Az idén húsz éves cégünk informatikai vállalkozás, a valódi történetek jó sztorik már ritkán jutnak el hozzánk. Kieselbach Tamás volt e vállalkozásnak az alapítója, egészen 2006-ig benne is volt a cégben, vele közösen raktuk össze, és ezt is a képzőművészetnek köszönhetem, mert ha nincs képzőművészet, nincs Kieselbach Tamás és nincs ez a barátság és nincs ez a társkereső cég sem… Húsz éve kezdtük, és bizonyára vannak gyerekek, akik húsz évesek, ők az első Randivonal-féle kapcsolatból született fiatalok.

Hogy érzed, elcsitultak a sugar daddy-féle társkererő, a Puncs.hu körüli hullámok? Milyen tanulságokkal szolgál ez a dolog, hiszen a kvázi-barátaid is neked ugrottak…
Én a társadalomban, a baráti körömben és a kollégáimban is a nyitottságot értékelem. Szerintem a jog keretein belül minden legyen, mindent lehessen csinálni, kimondani és megmutatni, mert színes a világ. Puncsot övező hisztéria kapcsán az volt a megdöbbentő, hogy a támadások alapvetően a liberális közegből jöttek, azok voltak a leghangosabban a betiltás és elhallgattatás mellett érvelők, akik amúgy elvileg a nyitottságot és liberális értékeket tartják a legfontosabbnak. Miközben mindig elmondtuk, hogy ha bárkit megbántottunk a kampánnyal, elnézésüket kérjük. Egy termék létrehozásánál sok olyan körülmény van, amely a tervezőasztalon jó működik, de a valóságban másképp rezonál. Ez igaz a marketingre is. Az oldalt ma is ugyanúgy megcsinálnám, ahogy létrehoztuk annakidején. E tekintetben semmilyen megbánás nincs bennem, de az biztos, hogy érzékenyebben nyúlnék a kommunikációjához.

Már az „őskorban” is az internet világában dolgoztál, például az Origón, a Habostortán… Ehhez képest a cyber világ, mint téma nem jelenik meg a képeiden….
Imádom a számítástechnikát, így sodródtam az internet közelébe. 1995-ben hoztam létre egy internetes oldalt, amit egy floppyn vittem el a szolgáltatóhoz, akik aztán betöltötték a szerverre. Ez egy online szappanopera volt. Abból nem lett semmi, de elindított a pályán. Az első generációhoz tartoztam, akik dolgoztak a nettel, és talán sokak örömére létrehoztak valami maradandót. Az, hogy számítógépet használok alapvető grafikai eszközként az is ennek a szerelemnek a következménye. Warhol 1985-ben két évvel a halála előtt kezdett kísérletezni a computeres grafikákkal, szóval, Amerikában is jórészt a nyolcvanas években indult a számítógép művészeti alkalmazása. Én 1989 körül kezdtem el gépen rajzolni. Ha kört rajzoltam, kis cakkokból rakta ki a vonalat az akkor még hipermodernnek számító Apple lézernyomtató. Nekem a számítógép az ecset és a vászon, így aztán témának már inkább analóg dolgokat keresek.

Számos performance-od volt, miközben habitusra talán nem vagy olyan exibicionista….
Inkább afféle ötletember vagyok, a szerepléseket sosem szerettem, és az, hogy mégis sok helyen szerepeltem, az arról szólt, hogy le akartam küzdeni a félelmeimet. Meg kellett tanulnom bánni a mikrofonnal. Bizonyos esetekben sikerült, más esetekben egyáltalán nem. Baráti beszélgetéseken sem szeretem, ha a munkáimról van szó, miközben sok festő imád arról mesélni, hogy éppen min dolgozik. De ez nem szerénység, inkább alkati kérdés. Sok performance téma jutott eszembe, és abban is részben az izgatott, hogy meg merem-e csinálni, azaz le tudom-e küzdeni önmagamat. És aztán az ok, amiért érdemes leküzdenem magam, ha van olyan mondandóm, amit elég fontosnak érzek, mert tükröt mutat a körülöttünk lévő világról. Jelenleg az energiáimat viszont inkább arra fordítom, hogy távol legyek a közéleti témáktól, mert az élet rövid, és más irányba szeretnék a művészetemmel fejlődni. Most inkább új képekben, és új festőibb formanyelvben gondolkodom.

Az Yaakobi Javne belsőépítésszel közösen készült projekt, az Ibis Styles Budapest Citywest a te vizuális koncepciód szerint valósult meg. Tudnál adni új funkciókat is, vagy inkább a látványt tervezted meg?
Fontos állomás ez az életemben, mert 3D-be ültette át azt, ami a fejemben van. Itt azt sikerült elérni, hogy vendégek fotózzák magát a Yaakobi Javne belsőépítésszel közösen tervezett szállodát, ami azért nem jellemző, hiszen a szálláshely kiinduló pont, a vendégek nem azt örökítik meg, hanem a várost. Rengeteg Instragram fotót látunk a hotelről, még a szobákat is fényképezik. Ez nekem is nagy népszerűséget hozott, a követőim száma persze ugrásszerűen megnőtt, de azt már megtanultam tizenhat évesen, hogy nincsenek ún. áttörések, hogy valamit megcsinálsz, és akkor megváltozik az életed. Munka van, kitartás és alázat, a siker önmagában nem értelmezhető. Hártyavékony rétegeket lehet egymásra építeni, ami aztán összeáll majd remélhetőleg egy életművé.

Nemrég egy különleges design órát terveztél. Miközben ezen a szerkezeten dolgoztál, eszedbe jutott-e valami meglátás az idővel kapcsolatban?
Az Evolvens óramárkával közösen fejlesztettünk ki egy merőben új filozófiájú órát. A mutatók helyén színes tárcsák vannak, amik egy állandóan változó absztrakt képet rajzolnak. Az idő, ahogy telnek az évek egyre értékesebb, az idő folyamatosan fogy, de közben valami meg is nyílik, hiszen folyamatosan újabb lehetőségeink adódnak. Okosabbak, tapasztaltabbak vagyunk, több emberi kapcsolatunk van. Az óra neve Flow, ezt a folyamatot jelképezi, amiben valami elfogy, és közben új teremtődik.

Vezető kép: Szalmás Krisztina
Az enteriőr képeket Jancsó Gergely készítette