Nemrég jelent meg Udvaros Dorottya Majdnem valaki című szenzációs albuma, ami méltó folytatása a harminc éve megjelent ikonikus Átutazónak. A szövegíró ezúttal is Bereményi Géza volt, míg a zenéket Hrutka Róbert szerezte. A Nemzeti Színház művésznőjével átutazókról, végleg távozókról, a majdnemekről, és arról a bizonyos valakiről is beszélgettünk.
PZL – 061.hu
1982-ben lemezre énekelte a Dögkeselyű című film betétdalát, Vukán György Élni kell című szerzeményét. Ez a felvétel nem szerepelt sem az Átutazón, sem az új lemezén. Nem merült fel 1982 körül, hogy Vukán is írhatna önnek lemezt?
Nem volt szó arról, hogy ennek folytatása legyen, nem is úgy tekintettem magamra, mint énekesnőre, annak ellenére, hogy énekeltem tévés esztrád műsorokban. Emlékszem, sok neves kollégámmal bevonultunk a tévé négyes stúdiójába, ahol gyönyörű díszletek, jelmezek és tánckar várt minket… De mindig azt gondoltam, hogy ezek az énekes szerepek afféle kirándulások. A Katona József Színház drámai színésznőjeként gondoltam magamra, aki persze boldog attól, ha kap az élettől ilyen kis ajándékokat… Döbbentem hallgattam, amikor az Operett Színházból Geszler György koreográfus felhívott, hogy szeretne csinálni egy előadást, amelyben Máté Péter dalok szerepelnének… Majd hanyatt estem… Egyáltalán: hogy jutottam eszébe, hiszen nem is tudok énekelni! Még ha egy kicsit tudok is, Máté Péter dalai akkor sem mennének, hiszen közel sincs olyan hangterjedelmem, mint amilyen neki volt. Csípőből azt mondtam, hogy szó nem lehet róla! A Dögkeselyűben olyan figurát játszottam, ami indokolta az éneket, és abból lett a kislemez, de ezek után sem gondoltam énekesnőként magamra. És a betétdalt sem énekeltem el újra.
Közösen dolgozták ki Dés Lászlóval Átutazó hangképét? Az abban az időben megjelent Kern-albumnak volt némi új hullámos húzása, míg az ön lemeze időtlenebb, nem köthető akkori trendekhez…
Sokat ültünk Bereményi Gézával Dés Laci lakásán, mert amikor a dalok születtek, terhes voltam, és ráértem, volt időm ízlelgetni a már elkészült dalokat. A szöveg esetében néha kértem módosítást, hiszen az az én területem, de nem vettem volna a bátorságot, hogy a zenébe beleszóljak. Azt is furcsának találtam, hogy Dés Laci fölkért erre a lemezre… Lehet, hogy álnaiva vagyok, ami nálam szerep lett… Úgy teszek, mint aki nem érti, hogy miért történnek meg vele a dolgok, de ez bejött eddig, így aztán ennél maradok… Laci nagyon tehetséges fiatal jazz szaxofonos volt, nem értettem, hogy miért nekem akarja azokat a dalokat, hiszen ott volt például a nagyon jó hangú Bontovics Kati, akit tátott szájjal hallgattam, annyira jól énekelt. Hol vagyok én a Bontovics Katihoz képest!
Mivel az 1985-ös Udvaros-lemez más reprezentációs térben jelent meg, mint a kedvesen hunyorgó Cseh Tamás a falatnyi színpadokon, erősebb lehetett az MHV kontrollja…
Lehet, hogy más volt ez a bizonyos reprezentációs tér, de ehhez képest mindössze 5000 példányban adták ki, ami persze nagyon rövid idő alatt elfogyott. Egy pillanatra sem gondolták, hogy ennek a lemeznek sikere lehetne, hiába voltam akkor már ismert színésznője a Katona József Színháznak, sok filmben is szerepeltem, Dés jegyzett zenész volt, Bereményi híres szövegíró, költő, író… Eldöntötték az elvtársak, hogy mi legyen siker. Nem hiszem egyébként, hogy tüzetesen megvizsgálták volna a szövegeket, hiszen a nyolcvanas évek közepe már lazább időszak volt, és Bereményiről akkor már mindent tudtak. Cseh Tamáson keresztül Géza alapvetően elmondta mit gondol a világról, és az én számba nem akart direkt politikus szövegeket adni. Nagyon is tudta, hogy itt most egy nőnek írt dalokat.
A Majdnem valaki témája többek között a szerelmi archetípus… „Képzeltél kislányként egy majdnem ugyanazt…” Már gyerekkorban kialakul, hogy milyen archetípust találunk vonzónak? Bereményi írt már hasonlót a Levél nővéremnek 2. albumon, ott az szerepel, hogy „százféle változatban te vagy velem…”
Abban a Cseh Tamásnak írt dalban megnevezi azt a valakit, a Majdnem valakiben viszont azt mondja, hogy csak kicsit hasonlít, de nem az… És a majdnem ő is jó lesz… Ennyit változott a helyzet… Egyébként a kislányoknál biztos megvan ez a bizonyos idea kép arról a férfitól… Gyerekként láttam Walt Disney Hamupipőke című rajzfilmjét, és nagyon megtetszett a herceg. Szóval, én a hercegbe voltam szerelmes, ő volt az ideális férfi, aki rajzfilmfigura volt. Ehhez képest csak majdnem valakit lehet találni… Az a zseniális Gézában, hogy én ilyen történeteket soha nem meséltem neki, de ő lézertekintettel belelát az ember agyába és a szívébe. A dal utolsó versszakából kiderül, hogy aztán megkaptad, valahogy kikaptad….
Miért kellett harminc évet várni a második albumra, hiszen egyértelműen pozitív volt már annak idején is a kritikája…
Mert nem akartam második lemezt. Azt gondoltam, hogy ez egy fénylő ajándék az élettől, ebbe mindent beleadtam, szívem, lelkem, mindenem, és persze maguk a szerzők is. És egyébként is mélyen hiszek abban, hogy ha valami egyszer siker lesz, azt nem kell meglovagolni. Dés Laci is szeretett volna még egy lemezt. Magunk között: így született meg Básti Juliék albuma. Arról négy dalt eredetileg nekem írtak. És én azt mondtam, hogy nem. A lemez megjelenésének 25 évfordulóján volt a MÜPÁ-ban egy nagyon sikeres, teltházas koncertünk, és ez részint annak is köszönhető, hogy nem született gyorsan az Átutazó farvizén még valami.
Az új album egyik dala Gémes Dixiről szól. Ismerte? Járt Dixi egyáltalán a színház közelében?
Én mindig a Vígszínház környékén láttam őt. A Dixi egyébként rabolt dal, rablás a részemről. Cserhalmi Gyurkának írta Hrutka Róbert és Bereményi Géza. Vita van közben és Robi között a dalt illetően… Én azt állítom, hogy ők huncutul megmutatták nekem, Robi azt állítja, hogy én kiszúrtam, hogy a gitártokjában van egy papír, és rákérdeztem, hogy az micsoda… A lényeg az, hogy amikor meghallgattam, azt mondtam: ez az enyém! Einstand! És ők kicsit úgy tettek, mintha húzódoznának, de aztán megkaptam tőlük ott a dalt… Nem egy nőcis szerzemény, de ez engem nem zavart, sőt nagyon is felvillanyozott, mert jólesik, hogy Dixi nagyon különös figurájának így emléket állítottunk.
Dixinél maradva még… Ön, aki annyira szereti a fegyelmezett munkát, hogyan viszonyul a nehezen kezelhető, öntörvényű figurákhoz?
Én rabszolga vagyok, pedig művésznek tartom magam, és alkotással telik az életem szinte kilencven százaléka. Mégis: irigylem azokat az embereket, akik kötetlenül képesek létezni. Mindig lenyűgöz az a fajta szabadság, amivel valaki le tud élni egy életet úgy, hogy nem törődik semmiféle következménnyel…Nem érdeklik a számlák, az, hogy megverik, hogy egzisztenciálisan lépjen egyről kettőre. Fölötte áll az egész mocsárnak, amiben az átlagemberek élnek, és gyűrik magukat előre. És Dixi, ez a bátor ember a létezésével, az életével művészi produktumot hozott létre, miközben szétszórta a tehetségét, mert nem érdekelte, hogy örökkévalóságnak hagyjon valami nyomot. Valahol ez gyönyörű. Sokan görcsösen nyomot akarnak hagyni, mindenáron életművet akarnak létrehozni, hogy aztán bekerüljenek egy albumba, vagy egy lexikonba a többi millió közé… Azt gondoljuk, hogy utolsó éveinkben ez majd okoz valamiféle megnyugvást? A vége felé az ember egészen apró dolgokkal küzd, teljesen lekötik a mindennapi élet praktikumai.
Érdekes, hogy a Majdnem valaki afféle folytatása az Átutazónak, pedig ott dominánsak a fúvósok, itt pedig a cselló és a gitár… Hogyan sikerült mégis egy folytatást, és egyben teljesen mást létrehozni?
Furcsa módon én is érzek rokonságot, pedig Hrutka Robinak teljesen más a zenei világa, mint Dés Lászlónak, már eleve attól, hogy Robi gitározik, Laci pedig fúvós hangszereken játszik. Persze, Géza nyilván domináns ebben a kérdésben, mert ezúttal is az ő elképesztően erős szövegei szólalnak meg. Én mindig, újra és újra padlót fogok attól, hogy Bereményi Géza mekkora zseni. És most nagyon volt kedve szövegeket írni… Ez úgy indult egyébként, hogy a Rózsavölgyi Szalonban látható önálló estemhez kértünk a rendezővel a Hrutka Robitól és Bereményi Gézától egy dalt. A két jeles férfiú összeült, és hármat írtak. És lehetett érezni, hogy van kedvük dalt írni. Utána írtak még kettőt…És én nem azt mondtam, hogy akarok még egy lemezt csinálni életem alkonyán, eszembe nem jutott, de érezhető volt, hogy elkezdtek dalok születni, és Géza boldog volt, hogy megint dalszövegeket írhatott, Robiból pedig ömlöttek a dallamok. És középen ott állt egy nő, aki ezt annyira boldogan vette, hogy tovább inspirálta őket, így aztán megszületett a lemez.
Bartis Attila Anyám, Kleopátra drámájának hőse nagyban hasonlít az édesanyjára. Ezt felfoghatjuk afféle titokzatos hasonlóságnak is. Volt még ilyen titokzatos dolog a pályáján?
Gyakran kérdezték tőlem, hogy van-e szerepálmom. Ilyenkor azt mondom, hogy nincs… És most, hogy idősebb vagyok, a kollégák többször súgták a fülembe, hogy mondd az igazgatónak, hogy mit akarsz játszani, már megtehetnéd… És erre azt felelem, hogy nem. Én gondolok erősen dolgokra, és ha az nekem tényleg jár, akkor azt meg fogom kapni. Talán volt mégis egy szerepálmom… Wedekind Luluja, amiről azt gondoltam, hogy ez a drámairodalom női szerepei közül talán a legnagyobb, és ezt mondjuk, tényleg jó lenne eljátszani. Garas annak idején még nyaggatott is: miért nem mondod a Katonában, hogy Lulut akarsz játszani… Én nem! És a Lulu jött, anélkül, hogy kopogtattam volna ajtókon. Most már nyugodtan ülök egy fotelben, esetleg elmondom halkan, hogy mit szeretnék, és aztán úgyis jön, nem kell betörnöm az igazgatói szoba ajtaját.
Fotó: Elekes André Attila