A magyarság eredtének tudományos kutatása az utóbbi öt évben új lendületet vett, mely elsősorban a folyamatosan gyarapodó forrásanyaggal rendelkező régészetnek köszönhető. Moldávia, Ukrajna és Oroszország területén olyan leletek kerültek elő, melyek minden korábbinál relevánsabbnak tűnnek a kutatás szempontjából. Az elmúlt harminc évben nem voltak erősek a keleti tudományos kapcsolataink, és időközben nagyon sok minden megváltozott Kelet-Európa és az Urál tágabb térségének régészeti kutatásában. Ráadásul új tudományos módszerek is megjelentek időközben, melyek közül a paleogenetikai vizsgálatok ígéretesek, hiszen a leletek mellett feltárt csontanyagból kinyert DNS támpontot nyújthat az egykori biológiai kapcsolatok feltérképezésére.

SZÖLLÖSI MÁTYÁS – 061.hu

A PPKE-BTK és az MTA-BTK Magyar Őstörténeti témacsoportja közös kutatássorozatának célja, hogy modern adatbázist teremthessen a régészeti és az embertani leletekből, a korábban is ismert és az új leletek szisztematikus összegyűjtésével és összevetésével. Ez támpontot adhat a jövő számára is a magyarság eredetének további kutatásához, mely nem pusztán szimpla belügy, hanem egy nemzeközileg releváns tudományos kérdés. Idén ötödik alkalommal zajlott az Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció, mely a különféle orosz intézetek és egyetemek közreműködésével valósult meg július 4 és 24 között. Az idei út különlegessége maga a távolság, amit Oroszországon belül, és összességében megtett a csapat, illetve a kapcsolatteremtés és a tudományos munka, mely Dél-Nyugat Szibéria és Baskíria különféle helyszínein zajlott. Én elsősorban fotósként követtem végig a csapat munkáját, akárcsak 2015-ben, mikor a Volga mentén és az Urál-vidéken jártunk.

Július 4-én repültünk – Türk Attila, Füredi Ágnes, Csáky Veronika, Balogh Bodor Tekla, Langó Péter, Harangi Flórián, Budai Dániel, Jancsik Balázs, Langer Dániel, Zágorhidi Czigány Bertalan, és én – Novoszibirszkbe moszkvai átszállással, és helyi idő szerint hajnali fél ötkor landoltunk Oroszország harmadik legnagyobb városában. Kietlen táj, panelrengeteg, bájos(nak mondható) lepusztultság fogadott minket Novoszibirszkben, mely a klasszikus példája annak, hogy egy kisvárosból a felduzzasztás eredményeként hogyan alakul ki száz év alatt egy közel kétmilliós polisz.

Az első ott töltött nap is már aktívan telt: az Akagyemgorodok-nak nevezett tudományos központ paleogenetikai laboratóriumát látogatta meg a csapat, melyet Alekszandr Pilipenko vezet, akivel a Volgográd térségéből származó kazár kori sírok csontmintáinak feldolgozása kapcsán valósul meg az orosz-magyar tudományos együttműködés.

Pilipenko, a világhírű kutatói központ vezetője megmutatta a helyi laboratóriumot, és bemutatta a működését. Ezt követően részletes előadásban számolt be az elmúlt tíz év kutatási fejleményeiről, mely az őskortól a kora középkoron át egészen a 19. századig vezette végig a helyi paleogenetikai vizsgálatok eredményeit, elsősorban az Urál irányába terjedő Baraba-sztyepp térségére fókuszálva.

A szerdát és a csütörtököt a tudományos kisváros területén töltöttük, mely kifejezetten azért épült az 1950-es évek végén, hogy a különféle kutatási területek és kutatóintézetek kapcsolatban lehessenek egymással. Megtekintettük még az Orosz Tudományos Akadémia Szibériai Részlegének Régészeti és Néprajzi Múzeumát, illetve magát a várost is. Valami bizarr módon inspiráló volt a közeg, mert ha Oroszországban jár az ember, akkor Tarkovszkij, már amennyiben ismeri az ember a filmjeit (és a naplóját), sarkonként és mezőnként visszaköszön.

Tökéletesen érződött ezen a kisvároson valami bújtatott feszültség, ami egyszerre fakadt valami soha véget nem érő kialakulatlanságból, és egy mégis jelen lévő, szokatlan rendezettségből: a parkok idegesítő szabályszerűségéből, és a panelek közt húzódó, buja erdősávből, mely mintha a trópusokig vezetné el egészen azt, aki köztük jár. Idős bácsik és nénik érdeklődtek – gondolom – arról, hogy mit csinálok ott, és miért fényképezek mondjuk egy fát vagy egy házfalat. A nők csoportokba verődve sétáltatták a gyerekeket, de azt vettem észre, hogy nem beszélgetnek egymással, ami persze szintén lehet, hogy csak a jelenlétemnek volt köszönhető. Az áruház sem úgy volt raktár, ahogy például a soroksári Lidl az, mert mindennek volt valami bunkerjellege, mintha állandó készültség lenne, aminek nyilvánvalóan csak az a lényege, hogy legyen.

Csütörtök este aztán visszatértünk Novoszibirszkbe, ahonnan a csapat vonattal indult el vissza Európa felé, bár egyelőre még csak Tyumenyig, mely egy hétszázerzes, egészen élhető város az Urál keleti oldalán. Maga a vonatút tényleg felejthetetlen. Nem csak azért, mert olyan négyes kis  fülkékben voltunk összepréselődve, ahol nemhogy a cuccainkkal együtt nem fértünk el, de azok nélkül se ment volna, hanem mert tényleg mindenféle ember megtalálható volt ott.

Beszélgettem például egy tyumenyi nénivel – valami furcsa, az angolra hasonlító nyelven –, aki járt öt éve Budapesten, és egészen megigézve beszélt a fővárosunkról, annak hídjairól, illatairól, fekvéséről, és a Dunáról külön, mely lenyűgözte. Emellett a vonatfülkék nyitottsága, s az abból eredő ide-oda lógó végtagok rengetege, a halszag, a kézi rádiókból szüremlő orosz beszéd, a vécénél feltorlódott sor, a gyereksírás és -nevetés valahogy meglepően otthonossá varázsolta azt a bő tizenhat órát.

Két napot és éjszakát töltöttünk Tyumenyben. A csapat ellátogatott a helyi régészeti parkba és múzeumba, mely bepillantást enged a helyi régészeti eredményekbe-kutatásokba, s a különféle korokat érintő feltárások leletei komoly figyelmet érdemelnek. Emellett a Tyumenyi Egyetem Régészeti Laboratóriumában jártunk, ahol különféle leleteket vizsgált a csapat Alekszandr Zelenykov doktorandusz irányítása alatt. A városi túránk során a helyi kulturális életből is kaptunk egy kis ízelítőt, és például az is kiderült – én nem tudtam, pontosan hová is került –, hogy Dosztojevszkij Omszkban és Tyumenyben tartózkodott az 1850-es években, mikor is a szibériai száműzetését töltötte.

A következő öt napot aztán a városhoz közeli, Giljevo 2. elnevezésű régészeti lelőhelyen izzadtuk át, ahol a helyi ásatásba kapcsolódott be a csapat. A három kurgán, melynek feltárásán dolgoztak, a vaskori Szargatzkaja-kultúrához tartozik, mely a Kr. e. 5. és a Kr. u.-i 4. század között virágzott. Ennek a korszaknak a leletanyaga eddig kevéssé ismert, és a Szargatszkaja-, Bakalszkaja- és Kusnarenkovszkaja-kultúra egymásba való átfejlődése a Kr. u. 4–7. században a magyar kutatás mindmáig egyik legkomolyabb problematikája.

A helyi régészek anyagismeret-óráinak és széles körű tudásának köszönhetően a magyar kutatók  – mondta el Türk Attila, a csapat vezetője a beszélgetéseink folyamán – ez alatt a pár nap alatt is átfogó képet kaptak Délnyugat-Szibéria régészeti kutatásairól. A közös munka egy orosz-magyar minikonferenciával folytatódott, melyen többek között Alekszandr Zelenykov tartott előadást a kusnarenkovói kultúra kialakulásáról, Urálon túli gyökereiről.

Pénteken visszatértünk Tyumenybe, majd egy bő nyolc órás várakozást követően szállt a csapat ismét vonatra július 14-én, este tizenegy körül, hogy Ufába, Baskíria fővárosába utazzon, hogy onnan aztán a birszki temetőhöz menjünk tovább a helyi ásatásra. Ez az út, már csak a hosszúsága, és az ott rendelkezésre álló fülkék még szűkösebb jellege és zártsága miatt, még nehezebb volt volt.

Cseljabinszk környékén kezdtünk éledezni, majd kora este, zuhogó esőben érkeztünk meg Ufába, ahonnan másnap reggel indultunk Birszkbe, mely sokáig a legfontosabb baskír város volt. A 19. században sokáig úgy nézett ki, ez lesz a Baskír Köztársaság központja, de az állandó ellenzéki álláspont, amit az orosz politikával szemben tanúsított a helyi vezetés, sanyarú sorsra, és lassú leépülésre ítélte inkább a várost. Birszk így leginkább egy szellemvároshoz hasonlít, főleg a történelmi része. A gazzal benőtt utcák peremén a házak lassan az enyészeté lesznek, és sok fa épületben ma már nem is lakik senki.

Összességében mégis nagy szerencse, hogy végül a Birszk határában zajló ásatáson vehettünk részt, mert régészeti szempontból ez egy legendás hely: a ‘80-es évektől kezdve, egészen 1991-ig több mint hétszáz sírt tártak föl itt, és sokféle kultúra nyomai bukkantak elő. Ez a temető jelentette korábban az Urál nyugati előtere kora középkori régészetének kronológiai alapjait, és ezért a lelőhely további kutatását ettől az évtől a Baskír Állami Egyetem célul tűzte ki.

Magyar szempontból pedig azért érdekes, mert a legújabb kutatások alapján az elődökhöz kapcsolt kusnarenkovói kultúra az Uráli nyugati oldalán itt tűnik föl először a 6. század derekán. Másrészt pedig gyönyörű fekvése van: a temető fölötti dombról a Bjelaja-folyóra látni, mely Baskíria legnagyobb, összefüggő víztömege. Baskíria egyébként is kedves nekem, hiszen nagyon sok mindenben hasonlít Erdélyre. A kiterjedése is hasonló, források bukkannak föl szinte mindenütt, a domborzati adottságai pedig annyira emlékeztetnek a Kárpát-medence említett területére, hogy nagyon sokszor éreztem azt, mintha a Maros vidékén vagy épp a Sóvidéken járnék.

Birszkben két különböző helyen nyitottak meg szelvényeket a régészek, és az első két nap komor időjárása után a tűző nap és a harminc fok meleg tette igazi kihívássá az ásást, aminek természetesen meglett az eredménye, mert a negyedik-ötödik napon már sírok is előbukkantak a földből. Az itteni tartózkodás alatt egyébként végigjártuk a helyi múzeumokat, régészeti előadásokat hallgatott a csapat Nyikita Szaveljev, Vlagyimir Ovszjanyikov, Afija Szungatova és Szergej Botalov előadásában, és a helyiek a tiszteletünkre még rituális birkavágást is végeztek az utolsó előtti napon.

Péntek reggel háromnegyed nyolckor már úgy tűzött a nap, hogy minden fénylett és vakított körülöttünk, s amíg a többiek – Ági és Attila kivételével – elindultak az ásatási területre, addig a helyiek megkezdték az előkészületeket, ami az imádkozással kezdődött. Aztán lefogták az állatot, elmetszették a torkát és szakszerűen kivéreztették, hogy utána a tábor szélén, egy kiszáradt fánál elvégezhessék a belső szervek eltávolítását, a nyúzást, végül a test feldarabolását. Szinte napra pontosan egy évvel korábban, ugyancsak egy reggeli órán, az erdélyi Nagy-Hagymás alatt hasonló élményben volt részem, de itt, Baskíriában még nehezebb volt arra koncentrálni, hogy mindezt megörökítsem, mert még bensőségesebb, még intimebb volt az, ami tőlem egy-két méterre történt.

Egy nappal korábban, mint a többiek, július 22-én tértem vissza Ufába aztán Danyir Gajnulinnal, hogy a hajnali géphez ne Birszkből, hanem Ufából mehessek ki. Bár nem beszélek oroszul, és baskírul még annyira sem, az idei túra mégis a kapcsolatteremtésről szólt elsősorban számomra is, hiszen rengeteg helyszínen jártunk, és nagyon sok emberrel érintkeztünk az út során.

A hajnali ötös ébredést követően a becsekkolás, az Ufa-Moszkva, majd a Moszkva-Budapest út tulajdonképpen félálomban, egy olyan belső utazással telt, ami csak az Astorián ért véget, mikor az aluljáróban egy olyan arcra eszméltem, akit pár hónappal korábban fotóztam le. Mikor ott álltam a metrófeljárónál a két táskámmal, izzadtan, összesen több mint tizennégyezer kilométerrel a hátam mögött, megnyugvással töltött el, hogy itthon vagyok, hogy ismerős arcok jönnek szembe, és bár tudtam, hogy amikor fölérek majd a felszínre, milyen bolt áll a sarkon, s hogy hol lehet igazán jó kávét inni, mégis, elkezdtem végigpörgetni az arcokat, akikkel odakint találkoztam, a helyszíneket, ahol jártam, és csak arra tudtam gondolni: amint lehetőségem adódik rá, vissza kell menni.

Képek: Szöllősi Mátyás