Szobordöntögetés – Tíz alkalom, amikor az Oscar-díj rossz kézbe került

A nagy balhé vs. Az ördögűző (1974)

Vitatható felvetés, hiszen A nagy balhéra nem lehet panasz: fordulatokban gazdag, roppant szórakoztató heist-film szövevényes, remekül megírt forgatókönyvvel, valamint a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben összeszokott Robert Redford és Paul Newman jutalomjátékával. Csakhogy mindez kevés, ha Az ördögűző az ellenfél. Igaz, már az is hihetetlen, hogy az Akadémia egyáltalán jelölte, ráadásul a legjobb film kategória mellett további 9-ben versenyeztette William Peter Blatty és William Friedkin horrorját. „Minden idők legrémisztőbb filmje” addig példátlanul ijesztő jelentekben mutatta be Karras és  Merrin atya küzdelmét a kamaszlányba költözött gonosszal. A népek zabálták Pazuzu perverz tombolását, az 1973 karácsonyán (!) bemutatott horror pedig új szubzsánert teremtett: a démoni megszállottság és az ördögűzés azóta is kedvelt téma a félelemgyárban. A folytatások persze a nyomába sem érhettek az alapműnek, amelyből tavaly meglepően jó sorozatot is forgattak Geena Davis és Ben Davis főszereplésével.

Kramer kontra Kramer vs. Apokalipszis, most (1980)

Hasonló a helyzet, hiszen Robert Benton filmjében nagyítóval sem találni kivetnivalót. A legérzékenyebb, válásról szóló mozik egyike, amely egy magára hagyott apa és kisfia kapcsolatának alakulásán keresztül mesél arról, hogy a vágyak és az érzelmek összecsapásában milyen súlyos sérüléseket szenvedhet a család intézménye – a nagyvárosi értelmiségi létforma kulisszái mögött. Benton mindenkinél érzékenyebben nyúlt az akkoriban felkapott témához (a 70-es éve végén Woody Allen, Alan J. Pakula és Paul Mazursky is forgatott a válásról), filmje mégis inkább színészfilm, amely Dustin Hoffman és Meryl Streep kivételes játéka révén nemesedett klasszikussá. Francis Ford Coppola filmje ezzel szemben (akár a moziban bemutatott, akár a közel egy órával hosszabb rendezői változatról beszélünk) minden ízében, minden képkockájában hordozza a mestermű ismérveit. Willard kapitány pszichológiai tanulmányútja a sötétség mélyére egy gyönyörű képekben megfestett bizarr, nyomasztó vízió a háború tébolyáról. Pedig kész csoda, hogy a film elkészült. A Fülöp-szigeteki forgatás káoszba fulladt és elhúzódott, a főszereplő Martin Sheen szívrohamot, Coppola meg idegösszeroppanást kapott, ráadásul Marlon Brando sem állt a helyzet magaslatán. Mindezek ellenére Az Apokalipszis, most a leghatásosabb háborúellenes film, amit valaha készült. Már  a Walkürök lovaglására csatába induló Huey helikopterek és Kilgore alezredes jeleneteiért (“Imádom a reggeli napalm illatát!”) vagy Kurtz ezredes monológjáért is járt volna az az Oscar.

Farkasokkal táncoló vs. Nagymenők (1991)

Az Oscar-gálákat nagyjából azóta nem illik túl komolyan venni, hogy a nem létező kollektív bűntudat feltámadásának jegyében az Akadémia végül Kevin Costner indiánsuttogós, szerelemmel és drámával felhizlalt filmeposzát fürösztötte meg a Scorsese gengszterfilmjének járó díjesőben. Bár a bűnbánat kisajtolásához kevésnek bizonyult, a filmnél jóval hatásosabb volt korábban Marlon Brando Oscar-gálás trollkodása, amikor a Keresztapában nyújtott alakításáért neki ítélt díjat egy díszapacsba öltözött aktivista színésznővel utasíttatta vissza, szembesítve Hollywoodot a történelemhamisításban és az őslakosok meghurcolásában vállalt szerepével. Costner más utat választott. Westernje jó, de semmilyen téren nem kellhet versenyre minden idők egyik legjobb maffiafilmjével, amelynek ott a helye közvetlenül a Keresztapa első két része mellett. Scorsese ugyanakkor nem idealizálja a főszereplőit, mint Coppola az öreg Corleonét, filmje úgy is működik, hogy nincs morális tartással bíró, szerethető karaktere. De minek is, ha a véreskezű szemétládákat olyan színészek alakítják, mint Robert de Niro, Ray Liotta és Joe Pesci, aki a filmben rekordot döntve összesen 296-szor bazmegel. A szöveg persze nem merül ki káromkodásban. A 21. században, a forgatókönyvek elvékonyodásának idején is megrendítő élmény újranézni egy ennyire sűrű matériát.

Forrest Gump vs. Ponyvaregény (1995)

Bár az adott évben erős volt a mezőny (A remény rabjait, a Kvíz-showt és a Négy esküvő egy temetést is legjobb filmek közé válogatták) Tarantino második filozofálgatós junk-filmjével szemben még Robert Zemeckis és Tom Hanks grandiózus mozijának is illett volna elvéreznie. A Ponyvaregény pusztító humorral, retinába égő képsorokkal és zseniális párbeszédekkel teli vagány erőszakfilm, aminek már az első tíz percéből üvölt, hogy filmtörténeti mérföldkő. A Gump-sztori meg – bár nagyon is szerethető – nem az. Érzelmes, csupabáj és örökzöld közönségkedvenc egy együgyű emberről, aki véletlenül jelen volt az amerikai történelem legfontosabb politika- és társadalomformáló eseményein, ám lükeségétől ezt nem fogja fel. És hogy miként halászhatta el a fődíjat Tarantino elől, azt Robert Downey Jr. már gyönyörűen összefoglalta nekünk a Trópusi viharban: “Figyeljé’! Dustin Hoffman, Rain Man. Kreténnek tűnt, kretént játszott, nem volt kretén. Fogpiszkáló, kártyatrükkök, autista, naná, de nem kretén. Aztán gyütt Tom Hanks, Forrest Gump. Lassú, igen kretén, járógép a lábán, de Nixon behugyozott tőle és megnyert egy ping-pong versenyt, tehát nem kretén. Te meg full kretént nyomtá’. Sose nyomjá’ full kretént! Nem hiszed el? Kérdezd Sean Penn-t. 2001, Nevem Sam. Rémlik? Full kretén volt. Oscar bácsi meg nem gyütt”. Hát így.

Az angol beteg vs. Fargo (1997)

Bármi jobb választás lett volna Anthony Minghella tésztaként nyúló, mocskosul unalmas művészgiccsénél. Hacsak nem arról van szó, hogy Harvey Weinstein producer körbefolyta az Akadémiát, hogy legalább a brutál költségvetést és az illusztris színészgárdát jutalmazzák, egyszerűen érthetetlen, mi ragadtatta az akadémia tagjait arra, hogy hozzávágjanak 10 (!) szobrocskát ehhez a sivatagi szenvelgéshez. A legjobb filmért járó díj várólistáján ott sorakozott még a Ragyogj!, a Jerry Maguire, a Titkok és hazugságok meg a Fargo, a többi között pedig a Larry Flynt, a provokátor vagy a Trainspotting. Szégyen. A Coen-fivérek korábban olyan filmeket tettek le az asztalra mint a Véresen egyszerű vagy a Hollywoodi lidércnyomás, de a csúcsra a Fargóval értek fel. A forgatókönyv és a főszereplő Francis McDormand meg is kapta az Oscart, de úgy látszik, az akadémikusok inkább a sztárszínészek nyámnyogására hegyezték a fülüket, mint a gengszterhullával betárazott faaprítógép zajára. Később azért helyreállt a rend: 2008-ban Coenék taroltak a szintén kegyetlen és morbid humorú Nem vénnek való vidékkel, amely 4 Oscart, köztük a rendezésért és a legjobb filmért járót is besöpörte.

Szerelmes Shakespeare vs. Az őrület határán (1999)

Egy évtizednyi kavarás előzte meg John Madden filmjét, amiből Gwyneth Paltrow és Joseph Fiennes szerelmetes pillantásain kívül sajnos nem sok minden tapadt meg a memóriánkban. Ma már leginkább csak a szobrocskáját átvevő Paltrow kínos, tengernyi morfémából és könnyből összeállt beszédére emlékszünk. Eleve micsoda blaszfémia már rózsaszín felhők közé álmodni a drámaírás atyaúristenét és egyben legbrutálisabb karaktergyilkosát? Talán ma másként vélekednénk, ha a főszerepekre eredetileg felkért Daniel Day Lewis és Julia Roberts nem száll ki a buliból, és a lesajnált forgatókönyvre lecsapó Miramax (nahát, megint ez a Harvey Weinstein) nem hajítja ki Edward Zwick rendezőt. Szinte hihetetlen, hogy ez a gyengécske love story 13 jelölést gyűjtött be, amiből hetet díjra is váltott, miközben Terence Malick legnagyobb filmdíjra is érdemes második háborús drámája 7 jelöléséből egyet sem tudott behúzni. Szinte bármelyik aspiráns elfogadhatóbb lett volna a Szerelmes Shakespeare-nél: a Truman Show, a Ryan közlegény megmentése, de még az Amerikai história X is. Arról nem is beszélve, hogy a Coen-tesók (és az évtized) talán legzseniálisabb kultfilmjét, A Nagy Lebowskit egyetlen kategóriában sem jelölték.

Chicago vs. A zongorista (2003)

Itt is csak ismételni tudjuk magunkat: bármelyik jelölt film jobban megérdemelte volna az Oscart. A New York bandái, Az órák, A Gyűrűk Ura – A két torony, de leginkább A zongorista Polanski mestertől, aki a főszereplő Adrian Brody-val együtt azért megkapta a maga díját – csak önkéntes száműzetése okán nem vehette át személyesen. A Chicago a musicalek már említett diadalmenetét erősíti, ám inkább kevesebb, mint több erényt villant fel a műfaj képviseletében. Noha fontos kérdéseket feszeget: látszat és valóság viszonyát boncolgatja a showbiznisz, a média és az alvilág forgatagában, csakhogy a nagy táncikálás-danolászás közepette elejti a szikét. A felejthető, közepes jazztételek és Rob Marshall dinamikátlan rendezése feltehetően még a hardcore musicalrajongóknak is csupán egyszeri, némi cselekménnyel meg pezsgővel felrázott, Richard Gere-rel súlyosbított csilivili varieté élményt nyújtanak. A szemünkben Polanski drámája a hasonló témájú Schindler listájával szemben is esélyes lenne, amiben talán szerepet játszik az is, hogy egy kollégája szerint Spielberg nem filmkészítő, hanem cukrász.

A tégla vs. A család kicsi kincse (2007)

Ázsiai filmek amerikai remake-jeire a legkézenfekvőbb példa A hét mesterlövész, de azt kevesebben tudják, hogy Scorsese hongkongi alapanyagból gyúrta az adott év legjobb film-szobrocskát  – meg 3 bónuszt – begyűjtött munkáját. Fanyalgásunk oka, hogy láttuk A tégla eredetijét (Szigorúan piszkos ügyek), ami után meglehetősen pitiáner, az ázsiai filmesekre nézve pedig egyenesen sértő gesztusnak tűnik a smittelt mű piedesztálra emelése. Bár Jack Nicholson a főgenya alakját kissé ripacsra eresztve is roppant meggyőző, és a DiCaprio-Damon páros is rendesen odateszi magát, a négyszobros kitüntetés csak abban az esetben lenne indokolt, ha  az Oscart egyenesen a túlértékeltség mértékegységnek tartanánk.  A riválisok közül leginkább Jonathan Dayton és Valerie Faris két Oscarral jutalmazott alkotása nyerte el a tetszésünket. Az amerikai függetlenfilm legszebb pillanatait idéző szellemes roadmovie-ban a kettyós Hoover család kel útra és karcolja fel Kalifornia napfényben csillogó műanyag burkát. A Zombielandből és a Maggie-ből is ismerős Abigail Breslin éppúgy tündököl, mint rutinosabb partnerei: Greg Kinnear, Toni Collette, Alan Arkin és Steve Carell.

A király beszéde vs. Fekete hattyú (2011)

Colin Firth-t mi is szeretjük, de ez nem annyira rendesember-alakításainak, inkább a Kingsman egyik jelentének köszönhető, amelyben badass titkosügynökként, önkívületi állapotban mészárol halomra egy templomnyi fasisztoid hitgyülist. A király beszédéről nem tudunk érdemben nyilatkozni, mivel annak idején fittre pihenten is bealudtunk a felénél – ami máris elég lenne a karóba húzásához. Nem tesszük, de azt kijelenthetjük, hogy Tom Hooper filmje a dadogós brit uralkodóról úgy nyerte el a legjobb filmnek járó díjat, hogy a jelölt tíz alkotásból legalább nyolc fontosabb, izgalmasabb és  szórakoztatóbb is nála, közülük öt (Fekete hattyú, Közösségi háló, A hallgatás törvénye, Eredet, A félszemű) ráadásul klasszisokkal. Ér tippelni, ki volt a producere ennek a tévéfilmszagú érdektelenségnek. Az élelmes Weinstein úr feltehetően a Duna TV megboldogult akváriumos altatóműsorát is képes lett volna az Akadémia kegyébe duruzsolni, ha meghallaná benne a dollár csendülését. A Ponyvaregény finanszírozásárét mindenesetre kénytelenek vagyunk megbocsátani neki.

 
Fotó: MassLive.com