Folyatódik az Iron Maiden életműsorozat kiadása, most az 1984 és 1990 közötti időszak négy remaszterizált sorlemeze jelent meg – ezek közül most a Somewhere in Time kapott díszdobozt, amelyből ha kivesszük az Eddie-figurát és a felvarrót, akár a széria mind a négy lemezét belerakhatjuk.

PZL – 061.hu

Valahol az időben, 1984-ben járunk tehát, amikor a pályája csúcsán megjelenik az Iron Maiden egyik legjobb lemeze, a Powerslave. Steve Harris-nek és Dickinsonnak is a korábbi, 1983-as Piace Of Mind volt a kedvence, bizonyára senki nem jósolta volna meg, hogy a sikerül a Powerslave-vel szintet ugraniuk, ugyanakkor sokak szerint a Martin Birch producer irányítása mellett rögzített Powerslave a zenekar talán leginkább kreatív anyaga. És nemcsak azért mert ott van a parádés 13 perces, epikus Rime of the Ancient Mariner, hanem azért is mert a nagy slágereik 2 Minutes to Midnight és az Aces High is a műfaj himnuszai lettek, ugyanakkor a hangszerelésben sikerült megszólítaniuk azt az ősi erőt is, amely az album artworkjében és kreatív koncepciójában is megjelenik. Az ősi, egyiptomi mágiát. A poptörténelemben ritkán fordul elő hogy egy művészi koncepció világa, annak grafikai elemei, és a gondolatisága ilyen erős egységet képez, és ennyire hatásos.

És maguk a dalok is hibátlan, heroikus metál eposzok. Az 1984. szeptember 3-án megjelent Powerslave után lett  a zenekar globális sztárcsapat, és az 1984 augusztusában indult World Slavery Tour keretében még a szocialista berendezkedésű Magyarországra is eljutottak, így a Maiden volt az első olyan nemzetközi sztárzenekar hazánkban, amely karrierje csúcsán érkezett hozzánk. A Powerslave zárja le a zenekar első nagy kreatív periódusát (külön kiemelendő Harris és a dobos Nico McBrian parádés összjátéka), így alkotva meg zsinórban öt zseniális lemezt, amely egyedülálló a műfaj történetében. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a már másik korszakhoz sorolható, szintetizátorokat is használó 1986-os Somewhere in Time is nagyot üt (és az 1988-as Seventh Son of a Seventh Son is remek munka), akkor még inkább áll az, hogy a Maiden minden idők legnagyobb heavy metal zenekara.

Természetesen a Somewhere in Time is Martin Birch produceri irányításával készült. Igaz ugyan, hogy a zenekar bevetett gitárszintetizátokat, de ezeket csak az atmoszféra megteremtéséhez használták, és meglehetősen alázatosan, míg az ugyanebben az évben megjelent Judas Priest Turbója már alaposan elvétette az arányokat, így 1986-ban valójában a Maiden le is győzte a Priestet,  jelentsen ez bármit is. Bár a jövő nem állt annyira jól a Maidennek, mint a múlt, a részint időutazós tematikája remekül mutatta meg, hogy a zenekarnak legjobban a történelmi korokban való kalandozások állnak jól. Az album egyik legfőbb erénye a fémes hangzása, a Maiden soundja ugyanis általában a basszus dominanciája miatt némileg brummogósabb, mint a kortársaké.

A Somewhere on Tour világturné keretében Budapestre is eljutottak 1986 szeptember 17-én, elképesztően attraktív show-t láthattunk az MTK pályán, amely látványban messze felülmúlta az 1984-es pesti bemutatkozásukat. Az album legerősebb dala talán a lemez címet is ihlető Caught Somewhere in Time, igazi speed-es energiabomba, de a második felvétel, a Wasted Years futotta be a lemezről a legnagyobb karriert, örök kedvenc lett, nem hiányzik a válogatásalbumokról sem. A Sea of Madness-zel semmit nem veszít az album a lendületéből, igazi klasszikus, ahogy a stadionhimnusz The Loneliness of the Long Distance Runner is. A Heaven Can Wait is pazar felvétel, talán ez az első „közönségmegénekeltetős hohózós Maiden-dal”. Jórészt persze koncerteken hálás téma, lemezeken nem annyira, ott inkább olyan, mintha ez lenne a metál jódlija.

És a sikerszéria nem állt meg. Az 1988. április 11-én megjelent Seventh Son of a Seventh Son a Maiden első igazi konceptlemeze, de azért tegyük hozzá, hogy a zenekar már a Powerslave óta kvázi-koncept albumokat készített. Ez a zenekar történetének hetedik albuma, amit igazán méltó módon ünnepeltek meg, hiszen az egész lemez a hetes szám igézetében fogant. A Seventh Son of a Seventh Son kerettörténete szerint ha egy hetedik gyereknek hetedik fia születik, akkor a gyermek különleges lesz, de a lemez valójában a jó és a rossz örök harcának szimbólumokban gazdag történetét mutatja be. A kerettörténeteknél is fontosabb, hogy nagyon erősen indul az album, ott van mindjárt a Moonchild, amit a gitárszintetizátor sem tudott elrontani, majd ezután jön a briliáns Infinite Dreams, amit az album legnagyobb slágere, Can I Play With Madness követ.

Ezzel a dallal bizonyára számos rockert ki lehet kergetni a világból, hiszen ez lehet a zenekar leginkább populáris felvétele, ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a szám nagyban segítette azt, hogy az album jól teljesített az eladási listákon. Szerencsére olyan perfekt szerzemények is találhatóak a lemezen, mint a Maiden pályafutásának egyik legnemesebb darabja, a The Evil That Men Do, amin Harris csúcsra járatta a gallopozós basszust. A címadó dalban, a Seventh Son of a Seventh Sonban is kapunk egy kis hohózást, de annyira jó a dal, hogy nem nevezhetjük zavarónak. A jégvilágos albumon Eddie szívét kínálja fel, így bizonyos szempontból a Piace of Mind testvérlemeze, ahol is a kabalaszörny agyát ehetjük meg.

Az 1990-es keltezésű No Prayer for the Dying afféle válságtermék, az első olyan Maiden-lemez, ami nem ütötte meg a rajongók elvárásainak szintjét, ez volt az az album, amelyen már nem játszott Adrian Smith, ugyanis az addig biztos pontnak számító gitáros otthagyta a zenekart, de a többiek a pillanatnyi zavar után folytatták az új album előkészületeit Janick Gers-szel. A rövidebb számokat tartalmazó album hangzása is megváltozott, puritánabb, nyersebb lett, némileg beidézte az első két lemez hangulatát, de Dickinsonnak nem állt jól a punkosabb tekerés. Ugyanakkor a Maidenre jellemző nagyon erős albumnyitást simán hozza a No Prayer for the Dying is, a remek szám a Tailgunner, a kislemezsláger Holy Smoke és a címadó No Prayer For The Dying is. A lemez egyik különlegessége, hogy a magyar PolyGram elődjeként felfogható MMC is megjelentette, így Magyarország is büszkélkedhet egy Iron Maiden licence lemezzel.

Ugyanakkor nem kell megijedni a lemeztől, kellemesen húzós szám a Fates Warning és a Hooks In You is, szóval, az album több, mint fele határozottan jó, ami csak annak fényében tűnik szerénynek, hogy a zenekar első öt lemeze hibátlan és 1988-ig végig nagyon jó szériákat hoztak. És akkor még nem beszéltünk a Bring Your Daughterről…, ami a lemezbemutató turné után is része maradt a koncertműsornak. Az Iron Maiden 1980 és 1990 közötti korszaka egybeforrt a heavy metál aranykorával, részint azonos is vele. A Maiden minden idők legnagyobb metál zenekara, annak ellenére hogy sosem csináltak olyan esszenciálisan tökéletes albumot, mint amilyen mondjuk a Judas Priest Defenders Of The Faith albuma vagy éppen az 1990-es Painkiller. A Maiden slágerérzékenysége, arculata, kiállása, az atmoszféra és a Maiden-élmény egyedülállóan erős még az imázsra oly’ érztékeny metál mezőnyében is, szóval, az Iron Maiden maga a heavy metal.

 

Iron Maiden
Powerslave
Warner
8 dal 50 perc

Iron Maiden
Somewhere in Time
Warner
51 perc 8 szám

Iron Maiden
Seventh Son of a Seventh Son
Warner
44 perc 8 szám

Iron Maiden
No Prayer for the Dying
Warner
44 perc 10 szám