Ha szívünk választottjával a gyertyafényes vacsora mellé romantikus filmek fogyasztására fanyalodnánk  Valentin-napon, érdemes körültekintően választanunk. Mert hiába a brutális választék, a közös átszellemüléshez csak kevés filmes románc ad esélyt, a legtöbb keményebben pattan le a férfiszív jeges kérgéről, mint annak idején a Titanic, Leonardo DiCaprióval a fedélzetén. Az alábbiakban olyan abszurd, fantasztikus és filozofikus love story-k, illetve romantikus sci-fik közül válogattunk az új évezredből, amelyek különálló szigetet alkotnak a hollywoodi rom-komok bájvilágán. Lesz kiberszerelem, robotrománc, apokalipszis,  időutazás és emlékmészárlás.

MAPET – 061.hu

Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Charlie Kaufman forgatókönyvíró és Michel Gondry rendező munkakapcsolatának második állomását jelenti ez a film, amely talán a legjobb Kaufmannak az elme mély vizében lubickoló történeteiből. Ebben az abszurd romantikus sztoriban két deprimált szerelmes igyekszik fájdalommentesen megszabadulni a másiktól úgy, hogy egy új számítógépes eljárás segítségével töröltetik kapcsolatuk minden emlékét. A memóriafelszámolás fokozataiban azonban a férfiagy rejtekében munkálkodó erők szabotálni próbálják a folyamatot, és szembesítik hősünket érzelmeinek mélységével. A John Malkovich menet, az Adaptáció és az Egy veszedelmes elme vallomásai íróját saját bevallása szerint ezúttal „az idővel való játék strukturális koncepciója” érdekelte: a pár kétéves történetével szemben a sztori egyetlen éjszakán zajlik, a két különböző történet mégis egyszerre fut. Az eredetileg neurofiziológusnak készült Kaufmannak az agyas és ütős alapanyagért, az eredetileg kliprendező Gondry-nak, hogy elkerülte a kínálkozó művészkedést, Jim Carrey és Kate Winslet párosának pedig a bámulatosan erős alakításért jár a taps.

 

Ház a tónál (2006)

Aki úgy dönt, hogy nekiveselkedik Alejandro Agresti filmjének, jobban teszi, ha racionális énjét előbb elzárja elméje egy sötét, hangszigetelt zugába, vagy legalább egy varázsgombával átdrótozza az agyát. Ennek elmulasztása esetén a Ház a tónál fájdalmasabb élménnyel szolgálhat, mint Douglas Adams telepszichopatikus mixere. A dél-koreai Il Mare című film hollywoodi remake-jének már az alapötlete is rendesen leterhel, a szemünk előtt kötelékben lebegő logikai buborékok pedig tovább nehezítik a koncentrálást. Eleve milyen már, hogy szerelmeseink a film 9/10-edében nem is találkoznak, mert a románc idején egyikük két évvel korábban létezik, ráadásul egy időkapuként szolgáló postaládán keresztül üzengetnek egymásnak? Nagyjából így fest egy buta romantikus sci-fi, sci nélkül. Ami miatt a Ház a tónál mégis működik, az a romantikus szálnak köszönhető, na meg annak, hogy legalább a hivatkozott mű, a Meggyőző érvek című Jane Austen regény elszalasztott lehetőségekről, vezeklésről és újrajátszásról alkotott mondanivalóját sikerült paradoxonmentesen mozgóképre vinni. Minden további jóság az 1994-es Féktelenül után újra egymásra talált Keanu Reeves és Sandra Bullock érett játékában keresendő.  

 

A forrás (2006)

Miután Darren Aronofsky 1999-ben megnézte a Mátrixot, úgy találta, hogy eljött az ideje a sci-fi forradalmának. De a Pi és A Rekviem egy álomért rendezőjének kirándulása a műfajban hosszúra nyúlt: A forrás hat viszontagságos év  után készült el, és bár hatásos, elképesztő látványvilágú alkotás született, a filozofikus hangvétel és a bonyolult történetszövés a kritikusokat és a közönséget is megosztotta. Az ezer évet átívelő love story első részében Tomas, a spanyol konkvisztádor az élet fáját keresi a maják földjén, majd a jelenbe, a film kulcsjeleneteihez ugrunk, ahol már a rákkutató Tom – versenyt futva az idővel – igyekszik megmenteni agytumorban szenvedő felesége életét. A távoli jövőben játszódó 3. rész űrutazásra invitál az asztronauta Tommal, aki elhunyt neje emlékével, egy élő fa társaságában igyekszik egy távoli csillag felé gömb-űrhajójában. Mivel a film a mozipénztáraknál elhasalt, itthon be sem mutatták, pedig A forrás igazán megrázó és elgondolkodtató történet szerelemről és halálról. Később Aronofsky már nem próbálkozott sci-fivel (sem romantikával), de a Fekete hattyú vagy A pankrátor miatt ezt igazán elnézhetjük neki.

 

WALL-E (2008)

A Pixar Oscar-díjas mesterművének első fele a némafilmek legszebb alkotásait idézi. Megismerjük a címszereplő szemétgyűjtő és -tömörítő robotot, aki csótány haverját meg egy bébicserjét leszámítva az egyetlen „élőlény” a lakhatatlanná szennyezett Földön. A lánctalpas sztahanovista több évszázados magánykorszaka véget ér, amikor belezúg az űrből alászálló, EVA nevű felderítődroidba. A „géplány” a szerelmes robot és növénykéje társaságában tér vissza az emberiség új otthonául szolgáló gigaűrhajóra, hogy jelentse: élet nyomaira bukkant a bolygón. A WALL-E elsősorban két, emberi tulajdonságokkal felruházott robot egymásra találásának a története, de a chaplini jeleneteket váltó képsorok alapján akár a fogyasztói társadalom erőltetett kritikájának is nevezhetnénk. Ehhez azonban azt kell gondolnunk, hogy a környezetvédelem kérdésének még egy félig-meddig gyerekfilm esetében is a filmművészet kódolt filozófiai tartományában van a helye. Pedig dehogy.

 

Sorsügynökség (2011)

Philip K. Dick alternatív valósággal, paranoiával és összeesküvésekkel terhelt sci-fi regényeit (Szárnyas fejvadász, Emlékmás, Az ember a fellegvárban, ésatöbbi) nyilván nem a romantikus tartalom miatt fedezte fel magának a filmipar, az írónak ugyanis éppúgy nem áll jól a szerelem, mint egy politikusnak, aki véresen komolyan gondolja szakmáját, a népnyúzást. A helyreigazító csoport című sci-fi novellából készült film ifjú főhőse (Matt Damon) is ebben a kasztban építi a karrierjét, ám a lendület és az ígéretes jövő semmivé foszlik, amikor beleszeret egy táncosnőbe (Emily Blunt). A hepiend felé vezető út azonban göröngyös, mivel egy titokzatos ügynökség keménykalapos öltönyösei, afféle sorshangolók próbálják meg eltéríteni őket egymástól, hogy a világmindenség javára életüket a megfelelő mederbe tereljék. A rövid és nyomasztó sci-fi történetből az elsőfilmes George Nolfi vegyészkedett össze romantikus thrillert. Hogy mi jött volna ki a kémcsőből, ha az író-rendező ragaszkodik Dick alapképletéhez, nem tudhatjuk, Damon és Blunt mindenesetre roppant bájosak, főleg az ő játékuk miatt működik a mutatvány.

 

Míg a világvége el nem választ (2012)

Gigászi aszteroida csapódik hamarosan a Földbe, az emberiség meg a létezés falába: alighanem heveny tikkeléssel járna összeszámolni, hány film is épül erre a végítélet-szcenárióra. Lorene Scafaria rendező a Lars von Trier-i vonalon képzeli el a kataklizmát: Bruce Willis épp nem ér rá, tehát tutira bekövetkezik. De vajon hogyan és kivel töltse maradék pár hetét a jámbor biztosítási ügynök (Steve Carell), ha a hír hallatán neje faképnél hagyja, hogy a pusztulatig kiélje házasélete frusztrációit? Kerítsük hát elő a volt barátnőt, útitársnak pedig kapóra jön a szomszéd csaj (Keira Knightley), aki a családjához akar hazajutni. A film több merész húzást is bevállal: egyrészt a végletesen ellentétes karakterek – az introvertált, merev középkorú fószer és a fiatal bohém lány – párba állításával, másrészt a hangulat leplezetlen manipulálásával, amelynek során a fekete humorú, intelligens világvége road movie átível giccses szerelmesfilmbe, majd szívfacsaró végítélet-drámává alakul. A rendezői misszió mégsem bukik el, a film működik, bár Knighley mesterkélt gesztusai és erőltetett lazasága majdhogynem kinyírja a romantikát. 

 

Időről időre (2013)

Ha nem Valentin-napról lenne szó, Rachel McAdams második időutazós filmjét aligha ajánlanánk jó szívvel (az első, a 2009-es Az időutazó felesége nem érdemes a jó szóra), hacsak nem egy giccsfilm-összeállításban. E jeles napon azonban a szív diadalát ünnepeljük. Richard Curtis, a Négy esküvő és egy temetés, a Bridget Jones naplója, az Igazából szerelem és a Sztárom a párom írója/rendezője nem tett mást, mint jól bevált receptjét – a szinte kizárólag szerethető karakterekkel, angol bájjal és humorral megkent turbóromantikát – feldobta egy kis fantasztikummal. Az Időről időre persze épp annyira tudományos, mint Norbert fitneszpápa intelmei vegyészet témakörében – vagy mint maga az időutazás. Esetünkben a paradoxont úgy kell elképzelni, hogy amikor Hugh Grant-pótlék főhősünk (Domhnall Gleeson) egy szűk és sötét helyen rákoncentrál, kedvére csúszdázhat saját életének idővonalán. A film legszórakoztatóbb figurája Bill Nighy (az Igazából szerelem Billy Mack-je), aki az ifjú időutazó apjaként beavatja hős szerelemesünket az öröklődő szuperképesség rejtelmeibe.

 

A nő (2013)

Spike Jonze roppant érzékeny és kreatív rendező, amit egyenletesen magas színvonalú munkássága, annak részeként pedig két Charlie Kaufman-forgatókönyv (A John Malkovich menet, Adaptáció) remekbe szabott megvalósítása hitelesít. Kaufmani örökségnek tekinthetjük ezt a Jonze saját forgatókönyvéből forgatott filmet is, amely inkább a Michel Gondry által rendezett Egy makulátlan elme… lélektani kérdéseit, férfi és nő bonyolult viszonyát boncolgatja. A közeli jövőben játszódó történet abszurditásán tíz éve talán még illett megütközni, a kiberkultúra szélsebes virágzása közepette viszont már nem annyira röhejes, hogy valaki beleszerelmesedik a vadiúj operációs rendszerébe. Márpedig hősünkkel, a frissen elvált, búbánatos szellemíróval éppen ez történik: Samantha, a gépére telepített bülbülszavú entitás megállíthatatlan kémiai folyamatokat indít be a szervezetében. Őszinte, mégis csalfa érzet ez, hiszen a mesterséges intelligenciát arra tervezték, hogy a vásárló személyiségéhez, vágyaihoz igazodjon, és… fejlődjön. Samantha pedig fejlődik, és miután öntudatra lép, a korábbi párkapcsolataiban csúfos kudarcot vallott férfi hiába is keresi tovább a benne élő nő kivetülését. Jonze bravúrosan, gyönyörű képekben mesél szerelemről, szétválásról és elhagyatottságról, a szívbemarkoló történet pedig a főszereplő Joaquin Phoenix játéka révén válik igazán erőteljessé.  A film túlnyomó részében minden szereplő, aki az elméjében és az emlékeiben él, az ő személyén keresztül létezik.

Fotó: Camara Obscura

Facebook hozzászólások