A könyvfesztiválra jelenik meg a mandiner főmunkatársának, Stumpf Andrásnak Szörényi – Rohan az idő című könyve, amely az Illés zenekar legendás gitárosának önéletrajza. A két főhős április 25-én,  11-kor a könyvfesztiválon dedikál, a Helikon kiadó standján. Stumpf Andrással beszélgettünk. 

POÓS ZOLTÁN – Nullahategy

borítóVoltak olyan szövegrészek, amelyeket később Szörényi Levente kihúzott az anyagból, mert úgymond megijedt a saját gondolataitól?
Tíz esetből kilencszer a normál interjúk esetében is előfordul, nemhogy egy könyvnél! Lényegi húzás viszont nem volt. Olyan igen, hogy végül fölöslegesnek ítéltünk egy odaszúrást, hogy például egy koncerten valaki milyen bődületesen rosszul énekelt… Ezt aztán kidobtuk, mert nem tartozott szorosan ahhoz az irányhoz, amely felé haladtunk. A végeredmény szerintem nagyon is őszinte könyv lett.

Hogyan készült?
Rengeteget jártam fel Levente házába, és csak kérdeztem, kérdeztem, beszélgettünk, aztán hazamentem, utána néztem ennek, annak, írtam, elküldtem neki, átnézte, javítgatta, beleírt kicsit, kivett kicsit, aztán megint felmentem hozzá, megint beszélgettünk… Szóval így.

Sokan azért szeretik az interjúidat, mert belemenős vagy. Voltak most is falhoz szegezős kérdéseid?
Ez nem interjúkötet. Ez egy önéletrajz, amelynek társszerzője vagyok. Persze kérdéseimmel irányítottam a munkát, de ezeket nem írtam bele a szövegbe. Lényeg a sztori. Levente sztorija. Egyes szám első személyben. Tehát teljesen más volt tehát a szerepem, mint egy hagyományos interjúnál. Nem politikust kérdeztem, akit szembesítenem kell egy-egy aktuális, kínos helyzettel… Szörényi Levente nem a hatalom része, embere, nem kellett számon kérnem rajta semmit sem. Szerintem ez a forma a legjobb, legtisztelettudóbb. Az interjúkötet ugyanis mindig szól a kérdezőről is. Én meg nem akartam, hogy ez a könyv rólam szóljon, az én blikkfangos kérdéseimről, vagy ilyesmi.. Kicsit se. Ez Leventéről szól. Volt egy-két téma persze, amikor „hergeltem” és kihoztam belőle olyat, amit magától nem mondott volna el, csak aztán meg azzal szembesültem, hogy atyaég, ezt formailag hogyan fogom megoldani?! Mert a forma ugyebár nem interjú, nem párbeszédes, én nem jelenek meg benne, de a jó mondatnak, amelyet sikerült kicsikarni, csak bele kellene kerülnie… Végül sikerült. Reményeim szerint nem nagyon sután.


IllésSzerepeltél anno a Dob + Basszus című műsorban, ahol véleményeket is megfogalmaztál. Játszunk el azzal, hogy hasonló szituációban vagyunk! Mi az oka annak, hogy az angolszász világban a Beatles és Rolling Stones állandó hivatkozási alap a legfiatalabb korosztályok esetében is, addig nálunk az Illéssel más a helyzet. A nyolcvanas években felnőtt rock and roll nemzedék mintha el is felejtette volna az Illést.
Ez szerintem nem igaz. Az én korosztályomnál már semmiképp. Akik 1970 körül születtek, azoknál lehet, hogy így van, mert nekik az Illés a szüleik zenéje volt, s a szülők zenéje majd’ minden kamasznak ciki, de én 1980-ban születtem, és amikor 1990 körül már hallgattam zenéket rendesen, távol volt ez a generációs konfliktus. Teljesen mindegy volt, hogy valami 1973-as szám, vagy 1965-ös. Hallottam persze, hogy másképp szól, de alapvetően régi jó zeneként gondoltam rájuk. Van egy Illés feldolgozás lemez, amin fiatal előadók játszanak Illést, és érződik, hogy alapvetően nincs közük azokhoz a dalokhoz, ez persze igaz… A Beatles és Stones inkább hivatkozási pont itthon is, mert a pop alapvetően angolszász központú maradt az elmúlt ötven évben. Lekoppintani egy angol cuccot: ehhez nem kell különösebb tehetség. Magyarul megszólaltatni mindezt, úgy értem, zeneileg is magyarul: ahhoz kell. Talán ezért is van, hogy viszonylag kevés művész tekinthető az Illés követőjének. Talán csak Both Miklóst tudnám említeni. Rá hatott az Illés, a megközelítésmódja is hasonló, tehetsége, tudása is van – ilyenekből viszont természetszerűleg kevés akad. Másrészt az Illés nagyon magyarosan klasszicizálódott: ha elmegyünk egy lagziba, jó eséllyel felcsendül az Oh, kisleány, vagy amikor már fáradt-lassúzósra itta magát a násznép, akár a Még fáj minden csók is. Én legalábbis hallottam ezeket sokszor.

Az elmúlt tíz év könyves piacának jellemző termékei voltak a meggyúrt interjúkból készült úgynevezett celebkiadványok. Miben akart ez a könyv formailag más lenni?
Semmiben. Tipikusan olyat akartam. Persze ez a könyv nem önéletrajznak indult… Levente tavaly májusban keresett meg, hogy szerkesszek egy kötetet neki az elmúlt tíz év interjúiból. Azért az elmúlt tíz évből, mert a hatvanadik születésnapjára már megjelent egy interjúkat, sztorikat tartalmazó kötet, De ki adja vissza a hitünket? címmel, Kocsis L. Mihály szerkesztésében. Profi kötet volt, minden addig fellelhető dokumentum is szerepelt benne. Leventétől megkaptam tehát az elmúlt tíz év termését két sörös kartondobozban, átnyálaztam az anyagot, aztán arra jutottam: nem lenne értelme az elmúlt tíz év interjúit kiadni. Sokszor ugyanazokról a dolgokról szóltak. Belém hasított az őszinte felismerés: kötetben én ezeket mezei olvasóként biztosan nem olvasnám el. A fontosabb, jobb interjúkat ugyanakkor jó volt, hogy átnyálaztam, ezek aztán alapját, vázát adták a könyvnek és a kérdéseimnek. Azt mondtam ugyanis Leventének: legyen már egy rendes önéletrajzi könyv. Mégiscsak a hetvenedik születésnap jön és még nem volt ilyen. Első szóra belement, annak ellenére, hogy kiadó sem volt rá az elején, ráadásul ez rá is egy csomó munkát rótt. Szóval olyan könyvet akartam, amilyet magam is szívesen olvasok. Olyat, amilyen mondjuk Keith Richards önéletrajza. Sztorizósat, olvasmányosat.

ILLES--1968.previewAz életrajzi könyvek esetében mindig az egyik legfontosabb a szerzőség kérdése. Ez Szörényi Levente könyve, vagy a te könyved?
Stumpf András: Szörényi. Ez került fel a címlapra. Alcímnek meg az, hogy Rohan az idő. Társszerzők vagyunk. Ő mesélte el, én írtam meg, de küldözgettük össze-vissza, javítgattuk, ő is, én is… Egyébként van előképe ennek a megoldásnak itthon is: Lévai Balázs Lovasi-könyve. Ott ugyanúgy van szerző, mégis önéletrajz az is, egyes szám első személyben, sztoriként megírva, a kérdéseket kihagyva. Ez is ilyen.

Bródyt jobban szereti a média, mert „médiaképesebb” és barátságosabb. Milyen volt Szörényivel dolgozni?
Volt egy feladat, amit elvállaltam, azt akartam tisztességgel elvégezni. Nem akartam túlhaverkodni a dolgot, meg fontosnak érezni magam: én ennyire tisztelettudó szerintem még életemben nem voltam.

Mi volt számodra a könyv célja, legnagyobb tanulsága?
Kezdem azzal, mi nem. Nem volt cél, hogy a nagy magyar popsztoriban valamit helyrerakjak. Hangsúlyozottan nem tényfeltáró, egyáltalán nem tudományos igényű munkáról van szó. Ez egy ember története a saját szavaival. Olyan emberé, aki engem nagyon érdekelt mindig. Akiért már gyerekkoromban rajongtam, aki számomra az egyik, ha nem a legnagyobb rakendroll-teljesítményt tudhatja magáénak. Mekkora lemez már az Add a kezed! Nem? De. Máig izgalmas, sokszínű és még zseniálisan is szól. A tökély maga. Szóval az érdekelt, ki ez az ember, honnan szedte azt a tüzet, azt a tudást, amivel gyerekkoromban is fejbe vágott már. Meg az István, a király hallgatása közben, persze. Az élményei, az élete, a nők és a külvilág hatásai rá és a műveire… Ez is mind érdekelt. Vagy a drogok. Hogy ott mi az igazság? Betépve írta a pszichedelikus dalokat, ahogy Lennon és McCartney tették? Azt hiszem, összeállt a kép, a válaszok megvannak, érthetővé vált a sztori. Számomra mindenképpen. A legnagyobb tanulság? Ilyen persze nincs. Érdekesség viszont rengeteg. Hogy minden mennyire levezethető a gyerekkorból, az apa-kapcsolatból, s hogy milyen logikus az egész életmű – ez szerintem meglepő. Kívülről nekem nagy törésnek látszott a váltás a komolyabb zeneművekre, aztán a zene hanyagolása és a Holdvilágárok-béli kutatás. Pedig ezek egymásból, s főként a gyerekkorból következnek.