A Dunkirk című Christopher Nolan-filmben nem látunk német katonákat, így meg is szabadulunk mindazoktól a klisétől, amik az elmúlt hetven évben az ún. második világháborús filmekhez tapadtak. Nincsenek benne perverz nácik, akik farkaskutyákat idomítanak Chopin valamelyik zongoraversenyére, nincsenek benne amerikai katonák, akik úgy parkolták le az ardenneki erdők mellett az M4 Shermanjukat, mint egy meggypiros chevit, majd rágózva rácsaptak a Marseille-i  partizánlányok fenekére.

PZL – 061.hu

Látunk viszont néhány Luftwaffe repülőt, de nem látjuk a pilótákat, nem látjuk a felségjelzéseket. Az angol karakterek is árnyaltak, például nem engedik hajóra szállni szövetségeseiket, a menekülő franciákat, szóval, nem szimplán a jó és a rossz harcát látjuk a filmben, hanem sorsokat, életeket. Szokás azt mondani a Dunkirkről, hogy olyan, mintha némafilm lenne, de ez nem igaz, tele van párbeszédekkel, jól, megírt, életszerű dialógokkal. És az sem igaz, hogy nincsenek ismert figurái, hiszen játszik benne Tom Hardy, Kenneth Branagh és az egyik legnépszerűbb „gonosz karakter”, Cillian Murphy is, és akkor nem beszéltünk még a tinik kedvencéről, az One Direction tagjáról, Harry Styles-ról, és számos ismert epizodistáról, például Mark Rylance-ról…

És még azt is megkockáztathatjuk, hogy kimondottan lírai a film, számos kockája olyan, mintha egy-egy Pink Floydnak készített Roger Waters-féle látomás lenne a második világháborúból, és tényleg számos, tájszobrászattal felérő kompozíciót látunk. Ilyen a móló mellé állított puskák szinte képi megfogalmazása, a nagy hajó és kishajó egymáshoz viszonyított beállításai, a katonák mozgásának koreográfiái. Mindezek mégsem teszik modorossá, Nolan nem művészkedi el, sőt, a szereplők hétköznapi hősök, sőt, nagy részük antihős, hiszen az angol katonák menekülnek a vereségük után. A film alapszíntere a légi csaták terepe, az ég, a víz, ahol maga a menekülés zajlik, és a homokos tengerpart, ahol katonák százezrei várják, hogy megmentsék őket.

És ahogy a háborúkban összeér a víz az ég és a föld, úgy találkoznak a szereplők a film különböző stációiban, és lesz azonos sorsuk a menekülésben. A Dunkirk régi vágású, „klasszikus háborús film”, de mégis egy „modern” eposszal, a Ryan közlegény megmentésével rokonítható leginkább. Persze, Nolan sokkal messzebb megy Spielbergnél, mert átélhetőbbek a csatajelenetei, sőt, emeljük a tétet: soha nem készült még ennyire megélhető, a nézőt is a frontvonalba navigáló film, ami az operatőr Hoyte Van Hoytema érdeme. A filmnek nincs abszolút főszereplője, a főbb színtereknek vannak hősei, de ha mégis keresnünk kéne Dunkirk halottakkal teli homokos partján valakit, akkor a fiatal katonát, Tommyt alakító Fionn Whitehead lenne az. A kamasz ábrázatú legény nem akar hős lenni, semmi mást nem akar, mint elmenekülni a káosz epicentrumából, és hazajutni.

Tehát nem is ő az igazi hős, azt a kis hajójával útra kelő apa, Dawcett (Mark Rylance), illetve a Spitfire pilótát alakító Tom Hardy szerepköre. A mini történetek füzéreiből összeálló moziban a normál határérték alatt van a pátosz, ez a film nem a győzelemről szól (hiszen a csatát az angolok és a franciák elvesztették), hanem a menekülésről és a túlélésről. Valószínűsíthető, hogy az év legfontosabb filmje a „minden igényt kielégítő” Dunkirk. A moziból kijövet rájövünk: valójában mi voltunk bekerítve egy tökéletes látványvilággal felépített, művészi szépségű, mégis hihetetlen tempót diktáló klasszikus blockbuster mozival.

Dunkirk
amerikai-angol-francia történelmi dráma
Szereplők: Tom Hardy, Fionn Whitehead, Cillian Murphy, Kenneth Branagh, Mark Rylance, Harry Styles
Rendezte: Christopher Nolan
Zene: Hans Zimmer
bemutató: 2017. július 20.

Képek: Intercom