Két hete sincs, hogy a könyvesboltokba került Géczi János és Likó Marcell könyve, A bunkerrajzoló, de stabilan az eladási listák élén tanyázik. A József Attila-díjas író, az annak idején bezúzott Vadnarancsok szerzője eleinte csak a Vad Fruttik frontembere dalszövegeinek csiszolásában segédkezett, majd hosszú beszélgetéseik eredményeként összehozták A bunkerrajzolót, ami a nyolcvanas generáció egyik alapvetése lehet.
ZALKA SZILVIA – nullahategy
A könyv főhőse kendőzetlenül beszél apja alkoholizmusáról, anyja pszichés problémáiról, saját pokoljárásáról. A mű nyomasztó, vicces és elgondolkodtató, társadalom- és rendszerkritikával vastagon átszőtt írás; egy olyan ember életének szilánkjaiból összerakva, aki mára Magyarország egyik legsikeresebb énekes-dalszerzője lett. Géczi Jánossal és Likó Marcellal beszélgettünk.
Hogyan találkoztak, hogyan lettek alkotótársak, barátok?
Likó Marcell: János keresett meg minket, hogy a veszprémi éjszakai egyetemen – ami egy előadássorozat náluk – csinálnánk-e bulit a zenekarral. Elmentünk, zenéltünk, dalszövegeket és klipeket elemeztünk, ezt követően kérdeztem meg, hogy segítene-e a dalszövegek stilizálásában. Én nem tudtam róla semmit, kérdeztem, hogy foglalkozik-e irodalommal, mondta, hogy kicsit igen. Úgyhogy elmentem hozzá a szövegeimmel, vittem neki papírt, aztán, mondta, hogy szar vagy nem szar, néztük sorra a szövegeket – tulajdonképpen a legutóbbi album már teljes egészében így készült. És hát ebből azért sok-sok beszélgetés következett
És óhatatlanul jött az ötlet, hogy könyvet kell írni?
Géczi János: Ezt úgy kell elképzelni, hogy 3-4 órát tartott egy-egy ilyen ülés, és elég gyorsan kiderült, hogy Marci másról sem tud írni és énekelni, mint ami a saját élete volt, és ez a letargikus, rendszerváltozás utáni világ nem egy talált játszma, hanem egy megélt valami. A hasonló korú hallgatóimnál is tapasztaltam, hogy más hangokat hallanak meg, más színeket látnak meg a világból, és mindig kíváncsi voltam ennek a különbségnek a mibenlétére. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni, néha elmerészkedtem a koncertjeikre, voltak közös irodalmi estjeink, és ekkor keresett meg minket az Atheneum kiadótól egy régi író barátom, aki felvetette a könyv ötletét.
Kétféle motivációt feltételezhetünk: az egyik az énekesé, aki ahogy a dalain keresztül is, úgy itt is magából akar adni valamit, a másik az íróé, aki remek alanyt, remek történetet talált. Megállja ez így a helyét. Hogy élték meg a munkafolyamatot?
LM: Nekem olyan problémáim voltak, hogy nem vagyok én ehhez elég érdekes, hogy ilyen fiatalon életrajzi könyv szülessen rólam, kicsit nagyképű dolognak éreztem. Aztán azt mondta János, hogy tíz éve énekelsz, lehet, hogy valakinek érdekes vagy. Aztán elkezdtünk erről beszélgetni, de úgy, hogy megállapodtunk, hogy ha nem tetszik, bármikor abbahagyhatjuk.
GJ: Amikor én olyan fiatal voltam, mint Marci most, csináltam egy könyvet Vadnarancsok címmel, ami egy komoly beletenyerelés volt a nyolcvas évek világába. Tulajdonképpen nagyon egyszerű volt a háttér: a pszichológiailag deviáns és a társadalmilag deviánsnak minősített emberek száma között hatalmas volt a különbség. A pszichológiailag deviáns személyek száma a lakosság 3-6 %-a körül lehetett, a társadalmilag kirekesztetteké pedig a magyar népesség 40%-a. Arra voltam kíváncsi, hogy mi okozza ezt az eltérést. A margóra szorult fiatalokkal foglalkoztam, és azt tapasztaltam, hogy horizont és jövőkép nélkül, érzelmi kötődések és közösségek nélkül, kisemmizve élnek ezek az emberek, és azt állítottam ebben a könyvben, hogy nem ők a felelősek, hanem a társadalom.
Gondolom, ezt a tematikát fedezte fel Marci történeteiben is…
GJ: Amikor Marcival a Darabokban CD-anyagán dolgoztunk, már lehetett látni, hogy ugyanazok a tünetek harminc évvel később is. De hát közben történt egy rendszerváltás, állítólag kezünkbe vettük a saját sorsunkat, akkor ez hogy van? Hogy van az, hogy a Vad Fruttik daloknak bármilyen körben – legyen az értelmiségiek vagy fizikai munkások köre – ugyanaz a hatása. Lehet, hogy ebből a szempontból nem volt rendszerváltás és a magyar lakosság nagy része épp úgy meg van nyomorítva, épp úgy nem számít, mint egykor. Engem az érdekelt, hogy 40 év különbséggel mik az azonosságok és a különbségek. Egy ponton túl pedig már nem az egyéni sors az érdekes, hanem az általa képviselt kollektív sors. Marci dalaiból persze kiolvasható egy látlelet, de értelmezni ezt a világ, a szülei, vagy a tanárai által elrontott életet, komoly feladat. És persze kihívás egy könyvben elmondani azt is, hogy hogyan lehet ebből kimászni – mert mégiscsak ki lehet
A szöveg kíméletlen őszinteségéből nem nehéz arra következtetni, hogy a megszületése kiszolgáltatottságot is hordozott. Volt-e olyan pillanat, hogy leállították, elvetették az egészet?
LM: Persze, volt ilyen pont többször is, de átbeszéltük. Féltem attól, hogy mások majd mit mondanak, hogy milyen ember ez, kibeszéli a szüleit…
GJ: De Marci szerintem ezt is megengedheti magának, mert annyira szereti a szüleit. A könyv utolsó három fejezetéből világosan látszik, hogy mi mindent megtesz az anyjáért, az apjáért, miközben mi már tudjuk, hogy nem önhibájukon kívül romlott el az életük.
LM: Ez bizalmi játék volt, mások is megkerestek már előzőleg a könyvírás ötletével, de ezt csak olyan emberrel lehet megtenni, akiben az ember 100 %-osan megbízik. Mondjuk, a szüleim még nem olvasták, de nem is reklámozom nekik… Itt persze felmerül, hogy mi van, ha embereket szembesítenek azzal, hogy mit tettek. Talán az én hibám, hogy ők hogyan működtek, vagy hogy elmondom hogy milyen volt a világ az én nézőpontomból?
GJ: 50-60 óra beszélgetést vettünk fel, abból készült egy nyers kézirat, és ilyen szempontból A bunkerrajzoló egy szociográfia, nem életrajz, hiszen ezek jórészt nem Marci mondatai. Az ő emlékezését, az én írói emlékezésem kvázi felülírja. Az került a könyvbe, amit én gondolok, hogy ő gondol magáról vagy az őt körülvevő világról. Más kérdés, hogy vannak benne memoárok, költői látomásos írói termékek, szárazabb leíró részek, de éppen ezért ha valaki itt valamiért felelős, akkor én, mint író vagyok az.
Sejthető, hogy volt itt egy olyan szándék is, hogy dokumentálják a mai magyar valóságot, a kort, a “mai fiatalokat”…
GJ: Ez volt a cél. Akik az eddigiekben szociográfiákat készítettek, nagyon ritkán tudták a főhősüket azonosíttatni. Most először olyan nyílt a világ, hogy itt van például Marci, aki felvállalja ezt a dolgot, és azt mondja, hogy az én életem alapján világítsunk rá sokakat érintő problémákra. Felvállalja, hogy minden kicsiségével, butaságával valahol ő áll e történet mögött. Viszont mára sikeres ember lett, és meggyőződésem, hogy A bunkerrajzolóval meg tudtuk mutatni: lehet mélyről indulni, de lehet építeni, akár szemétből is katedrálist.