Júniusban nyílt Ybl Miklós születésének bicentenáriuma alkalmával az I. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban. Az emlékév jellegéből adódóan a kiállítás nagy hangsúlyt fektet annak bemutatására, hogyan értelmezhetőek újra régi épületeink, közösségi tereink. Hogyan őrizhető meg az „eklektikus budapesti városszövet”. Hogyan lehet újrarendezni egy folyamatosan változó, széteső világot. Mint azt a Múzeum-negyed kapcsán kialakult vitából is láthatjuk, erről jelenleg valóban aktív diskurzus zajlik. A kiállítás szalonjellegével ezért is kíván egyfajta közvetítőszerepet fölvállalni, amennyiben különböző irányzatoknak egy téren belül nyújt megjelenési lehetőséget és alkalmat az érvek ütköztetésének. A kiállításon emellett hangsúlyos szerepet kap a modern építészet és a zöldkörnyezet viszonya, és megfogalmazódik a 21. században minimálisan szükséges és elvárható 21%-os zölterületi arány a városokban.
SUSÁNSZKY MÁTYÁS – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport
A kiállítás vállaltan úgy kívánja bemutatni az építészetet, mint amely „képes összefogni múltat és jövőt, tájat és művet, teremtést és alkotót”. A koncepcióval kapcsolatban azonban a laikus szemlélő joggal érezheti, hogy a megtekintés lehetőségén kívül más szerepet nem osztottak rá. Neki csak a múzeum jut. Egy felsorolás. A megtekintés joga. A megismerésé, a megértésé már annál kevésbé. A világot alakító párbeszédből pedig végérvényesen kihagyják, amennyiben nem tud elhelyezkedni a lapostetős meg a nyeregtetős építészet kétpólusú dimenziójában. Ha komolyan vesszük az állítást, hogy az épület a második bőrünk, hogyan lehet, hogy a kiállítás egyetlen szekciója sem foglalkozik a tervező és a felhasználó találkozásával. A kiállítás által példaként kiemelt 21. században szakítanunk kellene azzal a hagyománnyal, hogy az emberek számára elérhetetlen tervező atyák a jobbítás szándékától vezérelve hozzanak létre épületeket, tereket, amelyeket aztán hosszú ideig kénytelenek vagyunk belakni. Ha mágikusnak tekintjük a 21-es számot, hát legyen legalább 21%-nyi részünk az épített környezet alakításában, a többin megosztozhat a tervező, a korszellem, meg a funkció.
Az építészet, az építészszakma feladata volna annak megoldása, hogy a dialógus ne csak építész és építész, vagy építész és szakralitás, esetleg valamely ideológia között alakuljon ki. Hanem az építész és a közösség között is. Nem véletlen, hogy az építész szakma előtt ismeretlen a ( nem anyagi értelemben vett) elszámoltathatóság. A kiállításnak fontos szerepe volna annak meghatározása is, hogy mit jelent az építészet a (nem építész) ember számára. Nekünk, laikusoknak az épület, az épített környezet elsősorban egy hely, amelynek lényege a statikusság. Közös tevékenységeinkből kialakuló szokásaink, majd hagyományaink rögzített tere. E környezet folyamatos újraértelmezése, újrafogalmazása a szokásainkon belüli változások kifejeződése. Az építészet a funkció és a jelleg egységét akarja megvalósítani, azaz az építész szögekre és matematikai egyenletekre fordít a szokásainknak megfeleltethető olyan fogalmakat, mint ünnep, otthon, bánat vagy tudás. Az épület azonban kifejezi az adott kor e fogalmakhoz fűződő viszonyát is, ideológiákat, tendenciákat, a technikai lehetőségek fejlődését. Abban a pillanatban – és erről ez a kiállítás hallgat –, amikor az ideológiák vagy a funkcionalitás eltávolítják, elidegenítik az épített környezetet annak használójától, veszít a világ az otthonosságából. Az épület határozza meg az embert és tevékenységét, és nem fordítva.
Ezért fontos megfogalmaznunk azt az elvárást az épületek, és az építészek felé, amely Makovecz Imre megfogalmazásában a kiállításon különben szerepel is. Az épület legfontosabb feladata rangot adni mindennapi tevékenységeinknek, megemelni az emberi minőséget… És ezt leginkább rajtunk lehet lemérni. Feltéve, ha bennünket is meghívnak efféle szalonokba párbeszélgetni.