Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Júniusban nyílt Ybl Miklós születésének bicentenáriuma alkalmával az I. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban. Az emlékév jellegéből adódóan a kiállítás nagy hangsúlyt fektet annak bemutatására, hogyan értelmezhetőek újra régi épületeink, közösségi tereink. Hogyan őrizhető meg az „eklektikus budapesti városszövet”. Hogyan lehet újrarendezni egy folyamatosan változó, széteső világot. Mint azt a Múzeum-negyed kapcsán kialakult vitából is láthatjuk, erről jelenleg valóban aktív diskurzus zajlik. A kiállítás szalonjellegével ezért is kíván egyfajta közvetítőszerepet fölvállalni, amennyiben különböző irányzatoknak egy téren belül nyújt megjelenési lehetőséget és alkalmat az érvek ütköztetésének. A kiállításon emellett hangsúlyos szerepet kap a modern építészet és a zöldkörnyezet viszonya, és megfogalmazódik a 21. században minimálisan szükséges és elvárható 21%-os zölterületi arány a városokban.

SUSÁNSZKY MÁTYÁS – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport

A kiállítás vállaltan úgy kívánja bemutatni az építészetet, mint amely „képes összefogni múltat és jövőt, tájat és művet, teremtést és alkotót”. A koncepcióval kapcsolatban azonban a laikus szemlélő joggal érezheti, hogy a megtekintés lehetőségén kívül más szerepet nem osztottak rá. Neki csak a múzeum jut. Egy felsorolás. A megtekintés joga. A megismerésé, a megértésé már annál kevésbé. A világot alakító párbeszédből pedig végérvényesen kihagyják, amennyiben nem tud elhelyezkedni a lapostetős meg a nyeregtetős építészet kétpólusú dimenziójában. Ha komolyan vesszük az állítást, hogy az épület a második bőrünk, hogyan lehet, hogy a kiállítás egyetlen szekciója sem foglalkozik a tervező és a felhasználó találkozásával. A kiállítás által példaként kiemelt 21. században szakítanunk kellene azzal a hagyománnyal, hogy az emberek számára elérhetetlen tervező atyák a jobbítás szándékától vezérelve hozzanak létre épületeket, tereket, amelyeket aztán hosszú ideig kénytelenek vagyunk belakni. Ha mágikusnak tekintjük a 21-es számot, hát legyen legalább 21%-nyi részünk az épített környezet alakításában, a többin megosztozhat a tervező, a korszellem, meg a funkció.

epiteszet 5

Az építészet, az építészszakma feladata volna annak megoldása, hogy a dialógus ne csak építész és építész, vagy építész és szakralitás, esetleg valamely ideológia között alakuljon ki. Hanem az építész és a közösség között is. Nem véletlen, hogy az építész szakma előtt ismeretlen a ( nem anyagi értelemben vett) elszámoltathatóság. A kiállításnak fontos szerepe volna annak meghatározása is, hogy mit jelent az építészet a (nem építész) ember számára. Nekünk, laikusoknak az épület, az épített környezet elsősorban egy hely, amelynek lényege a statikusság. Közös tevékenységeinkből kialakuló szokásaink, majd hagyományaink rögzített tere. E környezet folyamatos újraértelmezése, újrafogalmazása a szokásainkon belüli változások kifejeződése. Az építészet a funkció és a jelleg egységét akarja megvalósítani, azaz az építész szögekre és matematikai egyenletekre fordít a szokásainknak megfeleltethető olyan fogalmakat, mint ünnep, otthon, bánat vagy tudás. Az épület azonban kifejezi az adott kor e fogalmakhoz fűződő viszonyát is, ideológiákat, tendenciákat, a technikai lehetőségek fejlődését. Abban a pillanatban – és erről ez a kiállítás hallgat –, amikor az ideológiák vagy a funkcionalitás eltávolítják, elidegenítik az épített környezetet annak használójától, veszít a világ az otthonosságából. Az épület határozza meg az embert és tevékenységét, és nem fordítva.

Ezért fontos megfogalmaznunk azt az elvárást az épületek, és az építészek felé, amely Makovecz Imre megfogalmazásában a kiállításon különben szerepel is. Az épület legfontosabb feladata rangot adni mindennapi tevékenységeinknek, megemelni az emberi minőséget… És ezt leginkább rajtunk lehet lemérni. Feltéve, ha bennünket is meghívnak efféle szalonokba párbeszélgetni.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •