Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 7
  •  
    7
    Shares

Napokban jelent meg Fedinec Csilla “A magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja” című könyve, ami finoman szólva is hiánypótló könyv, hiszen ahhoz képest, hogy milyen alapossággal ismeri a közvélemény a bécsi döntések értelmében visszakerült Felvidék és Észak-Erdély mindennapjait, szinte semmit nem tud Kárpátalja életéről az 1939-től 1944-ig tartó magyar világban. Fedinec Csilla történésszel beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

kárpátalja_1938-44_boritoKönyvében említi az I. világháborúból hazatérő légionárius telepeseket, akik olasz egyenruhában jelentek meg a megszállt kárpátaljai városokban. Mit lehet tudni ezekről a katonákról, illetve családjukról? Milyen szubkultúra volt ez? Integrálódtak a helyi közösségekbe, vagy mindvégig gyűlölték őket a helyiek?
Szubkultúra? Érdekes a felvetés, de semmi alapja nincs. Amiről beszélünk egy epizód a könyvben arról, hogyan kerül a régió az első világháború végén csehszlovák fennhatóság alá. A párizsi béketárgyalásokkal párhuzamosan az északkeleti felvidék katonai megszállása is megtörténik a demarkációs vonalak mentén, melyek később tényleges államhatárokká válnak. Kárpátalja Podkarpatszka Rusz néven az 1919. szeptember 10-i saint germaini szerződéssel csatlakozik a Csehszlovák Köztársasághoz, azonban már 1919 januárjától jelen van az északi területeken a csehszlovák katonaság, néhány hónappal később pedig délen pedig a román hadsereg.

A kérdés a csehszlovák megszállás koreográfiájára vonatkozik. A korabeli helyi magyar sajtóból tudjuk, hogy a helybelieket már 1918 végétől foglalkoztatta az a kérdés, hogy megszállják-e a csehszlovákok Ungvárt és környékét vagy sem. Az apropót az adja, hogy az idegen hadsereg már elérte Kassát. Az ungváriak várakozással, félelem nélkül tekintenek az események elé. Ungvár megszállásának ceremóniája igen érdekes. A város lakossága, a „kíváncsi közönség” a bevezető úton gyülekezik 1919. január 12-én délután. A rendre a város polgárőrsége vigyáz. Ciaffi ezredes, a megszálló csapat parancsnoka egy ungvári bérkocsin érkezett délután fél három tájt a városházához, ahol kiszáll a kocsiból, s ezután az egész formalitás, mármint a város átadása, csupán pár percig tart. Közben érkezett egy-egy tiszti kocsi, vagy jöttek tisztek lovakon, a katonaság azonban három után érte el a város szélét. A tolongó tömegen keresztül meneteltek a vármegyeháza előtti térhez, énekelve. Ők voltak a legionáriusok. Legionárius egységek az első világháború időszakában szerveződtek Franciaországban, Olaszországban, Oroszországban. Az olaszországi és a franciaországi légiók hazatértük után jelentős szerepet játszottak az észak-északkelet-magyarországi vármegyék katonai megszállásában – innen az olasz egyenruha. A megszálló katonaság a térről a kaszárnyákba vonult, „különben csend volt mindenütt”. Kárpátalján a csehszlovák időszakban az alföldi részen, főleg a vasút mentén telepesfalvakat hoztak létre, egyrészt ruszin lakossággal, másrészt pedig a volt legionáriusok is élhettek a lehetőséggel. A visszacsatolás után a ruszinok maradtak, a volt legionáriusok azonban elköltöztek. Házaikat és telkeiket nagyobbrészt az Országos Nép- és Családvédelmi Alap kapta meg és osztotta szét.

fcs 2015Közismert az Erdélyt elhagyó magyarok száma a román megszállás után. 1919-es cseh megszállás után mekkora számú magyar népesség hagyta el Kárpátalját? Szerveződött Pesten kárpátaljai lobbi, ahogy erős volt a politikában az erdélyi lobbi Pesten a két háború között…
Minden államfordulatkor, az első világháború után, a második világháború előtt és után is volt népességmozgás, többek között elvándorlás. Az 1919-es államfordulat után főként magyarok hagyták el Kárpátalját, telepedtek át a trianoni országterületre. A hagyományos – „őslakó” – népesség mellett, megjelentek kis részben a szlovákok és nagyobb arányban a csehek, főleg hivatalnokok és telepesek, akik az időszak végén, az újabb államfordulattal, szinte teljes létszámban elhagyták a területet. Megjelent az időszakban egy több összetevős emigráns réteg is kelet felől: az oroszországi események elől menekülő oroszok, a lengyel területekről illegális átszivárgó ukránok, valamint a zsidók. Kárpátalja lokális és szélesen értelmezett történetével kapcsolatban a folyamatos diskurzusok kulcskérdése mindig visszavezethető arra, hogy a történelem szereplői – a helyi közösségek hétköznapi életének szintjén és a politikában is – új betelepültek, vagy bizonyos időtávlatból immár őslakosokká váltak.

Erdély és Kárpátalja nagyságrendileg sem összehasonlítható, ráadásul Kárpátalja egy döntően ruszin többségű régió volt. A „lobbi” inkább fordítva működött. A hivatalos magyarországi kormányzat az 1920-as években a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központján, az 1930-as években pedig közvetlenül a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumon keresztül juttatott pénzek révén gyakorolt befolyást a Felvidéken és Kárpátalján a magyar politizálásra. Kárpátalján önálló tételként szerepeltek a magyar pártok és az autonomista ruszin pártok. Később Teleki Pál magyar miniszterelnököt a kárpátaljai autonómia megadásának kérdésében azok a magyar politikusok sem támogatták, akik az 1920–30-as években épp Budapest biztatására szószólói voltak a kérdésnek. Imrédy Béla volt miniszterelnök pedig 1939 márciusában arról beszélt egy zárt tanácskozáson, hogy megígérték ugyan a ruszinoknak az autonómiát, ám „önkéntes csatlakozás” esetén, tehát egy ilyen „elfoglalás-szerű csatlakozás” megváltoztatja a helyzetet és a korábbi ígéretek alól erkölcsileg felmentést ad. Teleki Pál miniszterelnök viszont éppen az ígéretek miatt tartotta erkölcsi kérdésnek is, hogy Kárpátalja Magyarországhoz kerülése után a ruszinok számára megadják a már sokszor ígért területi különállást, a nyelvi-kulturális önállóságot biztosító autonómiát. Az autonómia-törvény elfogadására, a hosszas előkészítő munka ellenére, nem került sor. A sokat emlegetett, a közigazgatást 1939 és 1944 között meghatározó rendeletnek voltak elemei, amelyek az autonómia irányába mutattak, azonban ezek egyre jobban kiüresedtek a háborús körülmények között.

ungvar-rakoczi-utcaHogy tekint a cseh történetírás az 1938 után elvesztett kárpátaljai területekre? Van bennük “sérelem”?
Ki fogom ábrándítani, mert Prága számára Kárpátalja nem sérelmi, hanem kutatási terep. Sőt, nemcsak hogy a történetírás foglalkozik vele szakszerűen, főleg persze a két világháború közötti időszakkal, hanem az első Csehszlovák Köztársaság két évtizede és a második Csehszlovák Köztársaság néhány hónapja, amikor része volt az országnak Kárpátalja – a csehek és a szlovákok államában egy jelentős, szintén szláv közösség, a ruszinok otthona, tarkítva a kisebbségekkel, egy földnyúlvány a kisantant szolgálatában – nem múlt el nyomtalanul a cseh közgondolkodásból sem mind a mai napig. Persze nem arról van szó, hogy minden földi halandó folyamatosan bújná a történelemkönyveket, de az irodalom, a film, a zene, vagy éppen egy stílusos söröző alkalmas arra, hogy ébren tartsa az érdeklődést az „ismeretlen föld” iránt legenda, vér, kaland, szerelem bűvöletében.

Kárpátaljai területek visszacsatolása miért nincs úgy benne a kortárs emlékezetben, mint a Felvidék vagy Erdély hazatérése?
Ha vicces akarnék lenni, azt mondanám, még nem szólt róla könyv, amit előszeretettel bújna a széles olvasóközönség. Komolyra fordítva – a Felvidék és Erdély „magyar” területekként tételeződnek, Kárpátalja lakossága viszont többségében szláv, nemzetiségi terület, emiatt „egzotikus” régió, amit hajlamosak vagyunk filológiai kérdésként vagy pedig valamiféle romantikus burokban kezelni, ami távol van a valóságtól. Kárpátaljával kapcsolatban a legerősebben a „hely szelleme” működik a magyar köztudatban – a Vereckei-hágó, a munkácsi vár stb.

8157101_4df62043e5578c7f55e156f8062ec17b_l

A munkácsi temető 1938 után a csehek kezén maradt, a város a magyarokhoz került, gondot okozott a városban a temetkezés. Vannak ezzel kapcsolatos regénybe illő oral historyk?

Nincsenek. Oral history-n alapuló kutatást főként a szovjet időszakkal, és a jelennel kapcsolatban találunk. Regények azonban bőséggel foglalkoznak Kárpátalja történetével. Ismert és kevésbé ismert alkotások. Némelyikről teszek említést a könyvben.

Nem minden ungvári kávézóban, étteremben voltak hajlandóak kiszolgálni a magyar tisztelet. Nem kellett e gesztus után retorzióval számolni?
Ez egy megszállt város volt. A magyar hadsereg által megszállt város. A katonasággal együtt vonultak be az ideiglenesen összevont csendőri és rendőri alakulatok is. Egy korabeli helyi, ungvári újság fogalmazott így: „A magyar katonaság hősen megszállta a Bécsben húzott határokat.” Az 1938. november 2-ai első bécsi döntést becikkelyező magyar törvény szerint Kárpátalja magyarok lakta, alföldi része „visszatér a Magyar Szent Korona testébe”, a magyar állam „visszacsatolja” a felvidéki területeket. A budapesti kormányértekezleten pedig „Csehszlovákia által átengedett”, „felszabadult” területekről beszéltek.

Már november 3-án az egekbe szöktek az árak rögtön. Egyetlen teherautó annyiért vállalt csehországi fuvart, amennyiért előző nap még egy kisebb házat lehetett venni. Voltak, akik a környező falvakból is feljöttek Ungvárra, hogy kihasználva a menekülők nehéz helyzetét, potom pénzért vásárolják fel értékeiket. Hamarosan óriási méretűvé duzzadt a munkanélküliség, a drágaság, az élelmiszerhiány. Az utcákon megjelentek a randalírozók is.

Leszúrtak Ungváron egy magyar tisztet… Mennyire volt ura a magyar közigazgatás a kárpátaljai helyzetnek?
A helyzet feszült volt, a bevonulással egyidőben katonai közigazgatást vezettek be, amely karácsonyig maradt érvényben. Élén a Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik állt. Werth rendelete szabályozta a katonai igazgatás alá került „megszállott területek” egyes közigazgatási eljárásait: katonai igazgatás alá rendelte a közigazgatási és közbiztonsági szolgálatot, elvonta a gyülekezési jogot, egyesülési jogot, engedélyhez kötötte a kiadói tevékenységet, szabályozta a zárórát, megtiltotta az ünnepségeket stb. A visszacsatolt területekről Magyarország egyéb területére csak fényképes utazási igazolvánnyal lehetett utazni annak, aki nemzethűség, erkölcsi és közrendészeti szempontból kifogás alá nem esik, és csak a kijelölt „határállomásokon” lehet átlépni e területek „határát”. Azaz le volt zárva mind az új határ, mind a trianoni határ. A különböző hivatalok alkalmazottainak hivataluk megtartása érdekében szolgálatra kellett jelentkezniük a járási katonai parancsnoknál. A járási közigazgatási előadó jelentést készített, amely tartalmazta, hogy az átvételét kérő személy származását, párttagságát, illetve azt, hogyan viselte a kisebbségi sorsot. Ha megfelelt a követelményeknek, akkor felesküdött Magyarországra, a kormányzóra, és így megtarthatta állását. A megüresedő állásokat „anyaországiakkal” töltötték fel.

1939 márciusában a ruszin Kárpátalja visszacsatolás után is katonai közigazgatást vezettek be az érintett területen Novákovits Béla altábornagy parancsnokságával, aki később a délvidéki katonai közigazgatást is irányította. Ekkor is érvényesítették a csak igazolvánnyal átléphető záróvonalat. A kezdődő tisztogató akciók során a katonai hatóságok internáló táborokba gyűjtötték a kommunistákat, valamint a Szics-gárdistákat és a Volosin-kormány támogatásában szerepet vállaló személyeket, akiknek többségét nem érte ugyan bántódás, azonban az országból kitoloncolták őket.

Novákovits ungvári bemutatkozó beszédében kifejtette, hogy nem pacifikálni jöttek ide, s nem a vádaskodásokra, besúgásra építve akar igazgatni Kárpátalján. Korabeli iratokból tudjuk, hogy Novákovits hiába utasította tisztjeit, hogy ne „állig felfegyverkezve” igazgassanak, nem pacifikálás a feladat mint egy ellenséges tartományban.

munkacs_regi_kepeslapokon_2_527985_56877

 

Vízkereszti csata kapcsán kérdem, hogyan kell elképzelni a magyarok és csehek közötti ún. kisebb határvillongásokat? Egyszer csak megjelent néhány katona az ellenséges határszakaszon, és egymásra lőttek? Mekkora tűzerővel léptek fel, milyen léptékűek voltak ezek a csapatmozgások? A vízkeresztit ismerjük, de a többi harcérintkezésnél 10-20 katonával kell elképzelni? Esetleg százzal?Az első bécsi döntés után, illetve 1939 márciusát megelőzően Magyarország kétszer is megkísérelte katonai erővel megszerezni a ruszin Kárpátalját, azonban Németország tiltakozása megakadályozta mindkét kísérletben. 1938 őszétől 1939 elejéig Magyarország és Lengyelország is szervezett diverzáns akciókat Kárpátalján azzal a céllal, hogy kiprovokálják a reguláris hadsereg beavatkozását, Kárpátalja megszerzését, s ez által a közös magyar–lengyel határ megteremtését. Magyar részről a végrehajtó az ún. rongyos gárda, irreguláris szabadcsapat, amelynek célja a folyamatos provokáció volt. A diverzáns jellegből adódóan kis létszámú, magukat fel nem fedő egységekről beszélhetünk. A magyar sajtó ezeket az akciókat rendszerint a csehszlovákok vagy az ukránok villongásaiként, a lakosság elleni terrorjaként állította be, amit csak a magyar hadsereg beavatkozása akadályozhatna meg. A rongyosok a zavarkeltés, az infrastruktúra rombolása mellett propagandaanyagokat is terjesztettek, amelyben a helyi lakosságot igyekeztek meggyőzni arról, hogy egy esetleges népszavazás estében Magyarország mellett döntsenek. Ezeket az akciókat a Kárpátalján állomásozó csehszlovák hadsereg és a Volosin-kormányt támogató, ugyancsak irreguláris katonai szervezet, az ún. szics gárda próbálta megakadályozni.

A legsúlyosabb incidensre 1939. január 6-án került sor Munkács körzetében. Ez volt az ún. vízkereszti csata, melynek során két csehszlovák század a határőrség támogatásával rátámadt a városra. Feltételezhetően ez erődemonstráló válasz volt a rongyos gárda akcióira. Magyar oldalról a határvédelmet ellátó katonák, a rendőrök, nemzetőrök, helyi civilek és a rongyosok vették fel a küzdelmet a támadókkal, akiket sikerült is kiszorítani a városból. Az 1939. január 6-ai csehszlovák támadást követően, hasonló akciók megelőzése és elhárítása érdekében, magyar részről mozgósítottak több hátországi magyar katonai alakulatot.

A rongyos gárda mindenkori akcióit a „helyi magyarok” is segítették. 1939 márciusában pedig, a honvédség bevonulásakor nemzetőrségek alakultak. A husztiak írásban kérték Budapestet, hogy utaljon ki segélyt, amiből ki tudják fizetni „Huszt magyar hadsereg által felszabadítása alkalmából megalakult 180 tagú nemzetőrség (a bevonuló hadseregnek, csendőrségnek és rendőrségnek segítségére volt gyanús elemek felkutatásában, rendfenntartásban, közvagyon megmentésében stb.) díjazását, mely a várost terheli”.

Kun Miklós nem egyszer vetette fel, hogy Kádárnak vissza akarták adni a szovjetek Kárpátalját. Van ennek bizonyítéka?
A második világháború végén, 1945. június 29-én Szovjetunió és a Csehszlovák Köztársaság Moszkvában aláírta a Kárpátalja elcsatolásáról szóló államközi szerződést. Magyarország a szomszédos államokkal való megegyezésre törekedett, egyetlen kivételt tett, s meglepő módon éppen a Szovjetunióval „próbálkozott”, amikor felvetette, hogy Kárpátalja tisztán magyarok által lakott keskeny földsávját, baráti gesztusként engedje át Magyarországnak. A szovjetek persze ezt elhárították, a magyar kormány pedig tiltakozás nélkül vette tudomásul Kárpátalja hovatartozását. Ugyanakkor a Kárpátaljára vonatkozó szovjet–csehszlovák szerződés aláírása után a szovjet csapatok még kísérletet tettek a határnak a Tiszáig való kitolására, megszállták a Beregszásztól délnyugatra fekvő Tisza menti falvakat. Rákosi Mátyás visszaemlékezése szerint az ötlet – a határ kitolása – nem Budapestről, nem Moszkvából, hanem Ungvárról származott. A csapatokat végül Kliment Vorosilov marsall, a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke rendelte vissza a Csonka-Bereg községeiből.

Felvethető a kérdés, hogy Sztálin, aki nem szerette az ukránokat, miért nem Oroszországhoz csatolta Kárpátalját, mint ahogyan azt a kelet-poroszországi Königsberggel (Kalinyingráddal) és a környező területekkel tette. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy az ukrán nacionalistákat akarta kooptálni, akik Szovjet-Ukrajna területén, főként a Kárpátok hegyeiben még a háború befejezése után is, az 1950-es évek elejéig folytatták a szovjet hatalommal szembeni fegyveres ellenállást. Ugyanakkor Kárpátalja ezáltal nem jelentett igazi területi veszteséget Oroszországnak, mivel Ukrajna ekkor a „belső birodalom” elidegeníthetetlen része volt.

Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárt három dologról a szélesebb közönség is ismeri: nevéhez köthető a sztálini kultusz felszámolása, a Krímnek Ukrajnához csatolása és az ENSZ közgyűlésén az asztal csapkodása a cipőjével. Alekszej Adzsubej – Hruscsov veje, többek között az Izvesztyija főszerkesztője – visszaemlékezéséből ismerjük az asztalcsapkodós jelenetet. Ugyanitt tesz említést a Kádár és Hruscsov közötti beszélgetésről, nem Kárpátalját, hanem a döntően magyarok lakta Beregszászt és környékét illetően. Hruscsovot manapság Ukrajnában a Krím-kapcsán „naponta” emlegetik, ám a szeparatista törekvések ellen tényleges háborút folytató országban Kárpátaljával kapcsolatban az adzsubeji emlékek még sem kerülnek elő, nem úgy Magyarországon.

Hruscsov visszaemlékezéseinek „A XX pártkongresszus után” című fejezetében az 1960-as évek elejétől kiéleződő szovjet–kínai határkonfliktusok kapcsán többek között foglalkozik azzal, miért nem helyes Kína részéről arra hivatkozni, hogy egyszer valamikor igazságtalanul állapították meg a határokat. Ezzel kapcsolatban több példát is felhoz. Hruscsov Magyarországról a következőket írja: „A magyarokkal nincsenek határvitáink, noha a szovjet Kárpátontúlon

[Kárpátalján] él 120 ezer magyar. Kádár János nem kéri ezt a területet. Miért? A magyarok annak idején, amikor Kárpátontúli Ukrajna [Kárpátalja] az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, az ukránokat a hegyekbe szorították, maguk pedig a Tisza mentén a legjobb földeket foglalták el. Hogyan kérhetné vissza ezt a területet Kádár? Ám a magyarok komoly határvitában állnak a jugoszlávokkal. Jugoszláviában kétmillió magyar él. A magyaroknak van vitája a románokkal is Transzilvánia [Erdély] kapcsán. A románok habzó szájjal bizonygatják, hogy az ősidők óta román provincia, a magyarok pedig azt mondják, hogy Transzilvánia mindig magyar volt, ott a magyar kultúra és a magyar nyelv van elterjedve.” Bár Hruscsov rosszul tudta, hogy hol él a „két millió” magyar, azzal valószínűleg tisztában volt, kivel van „határhelyzet”.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 7
  •  
    7
    Shares