Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 2
  •  
    2
    Shares

Napokban jelent meg Kiss László és az ektomorfos Farkas Zoltán közös könyve, az Outcast, amely a világhírig jutó mezőkovácsházi metálbanda történetét meséli el. Kiss László irodalomtörténész és prózaíró, nyáron jelent meg új új prózakötte, Ki mondta, hogy jó volt címmel. A Gyulán élő Kiss Lászlóval beszélgettünk. 

PZL – 061. hu

outcastHogy találkoztál az Ektomorf zenéjével? Mi volt az, ami annyira megfogott bennük, hogy könyvet írj róluk? Kinek az ötlete volt a könyv?
A kilencvenes évek derekán szaladtam bele a keményebb vonulatba, miután levedlettem a Guns n’ Roses iránti sajnálatosan őszinte rajongásom. Persze Axl Rose és bandája, ha el tudunk tekinteni a túlzó pózőrködéstől, ehhez tökéletes alapnak bizonyult, náluk is szerettem a harapósabb témákat. Ahhoz azonban, hogy ebből otthonosságérzet legyen, egy lány is kellett, aki nemcsak a Tankcsapda világát tudta elfogadtatni velem, de bonus tracknek Sepulturát is hallgatott. Előbb-utóbb el kellett ismernem, hogy ezek a riffek kellemesek, a sose hallott vastag hangzás pedig kifejezetten jót tesz nekik. Az Amazonas-menti mocsarak világát fölidéző, bestiális erejű metál volt a Sepulturáé. Legalábbis a lakótelepen, ahol sziesztáztunk, így képzeltem az Amazonas-menti mocsarakat. A kezdeti dacból és ellenkezésből tehát elfogadás, majd szerelem lett. Ezen a nyomvonalon bukkant fel az Ektomorf első, Hangok című albuma, 1996-ból. Maga az Ektomorf-drog pedig akkor ütött be irtózatosan, amikor vettük a bátorságot, és átmentünk Békéscsabára megnézni egy koncertjüket. Egy apró helyen, a ma már nem létező KO kocsmában léptek fel. Az ide-oda csapdosó hajakon kívül alig láttam valamit, de az erő, az hengerelt, valósággal letaglózott. Ez az energia azóta is minden egyes Ektomorf-koncerten átjön, megtalál, és viszem magammal, hetekre, hónapokra. Hogy utána egy kicsit könnyebb legyen. Az Outcast könyv ötletét egy az Athenaeum kiadó főszerkesztőjével, Szabó Tibor Benjáminnal folytatott beszélgetés adta. Tibor újítani akart, nyitni a zene felé, én pedig némi töprengés után az Ektomorffal hozakodtam elő, mert már amúgy is kacérkodtam a gondolattal, hogy írok róluk valami testesebbet. Végül abban maradtunk, hogy a zenekar frontemberéről, a romungro származású Farkas Zoliról születik könyv. De aki róla ír, az Ektomorfól is ír, Zoli annyira egy a bandájával.

Egy Krúdyért rajongó szépíró, aki szereti a nyugalmat és a horgászatot, hogy lesz megveszekedett metal-fan?
Az esetemben körülbelül úgy, ahogy elmeséltem. De nem nevezném magam megveszekedettnek, s a fan-séggel is hadilábon állok. Ezt sokszor megérzik, s kóstolgatnak, mit szólok ehhez, mit ahhoz, mit tartok fontosnak, mit ismerek, és mit miért nem. Mintha nem lehetne „metalos”, aki nem hallgatta rongyosra a Kreator-életművet. Egyszer egy felolvasóest végén vont kérdőre egészen nevetséges módon egy részeg irodalombarát, hogy valljak színt, melyik a kedvenc Judas Priest-lemezem. Az ortodoxia ön- és közveszélyes – megúsztuk, de az örömöm teljesebb lett volna, ha, mondjuk, a Machine Headről kérdez. Ami a nyugalmat illeti, angyali szelídséggel, a kanapén fekve is végig tudok pörgetni egy viharos Children Of Bodom-koncertet, s Cannibal Corpse-ra is higgadtan megy a sávváltás, ha épp vezetek. És ezzel aligha vagyok egyedül. A metal, ahogy én ismerem, jót tesz az idegrendszernek. Krúdy nem mindig.

_DSC5288_resizeGimnáziumi tanár vagy, nem zavart, hogy olyan egykori diákkal beszélgetsz, aki kibukott a szakmunkásból?
Biztosan vannak, akik azt gondolják, a bukott diáknak legalább annyira hallgass a neve, mint annak, aki nem vasalta be a korai Megadethet, de engem ez kicsit sem zavart. Ismerek ilyet a saját munkahelyemről is, mégis szóba állok vele. Kétségtelen, a könyvbeli sztori iskolai fejezetei nem a dicsőségről szólnak, nem repkednek a jeles érdemjegyek, nem idéződnek fel kitűnő dolgozatok, de nem is ilyen értelemben motivációs könyv az Outcast. Ha az iskola nem úgy alakul hősöm életében, ahogy, a könyv sem születik meg, ez egészen biztos. Nem tanárként ültem le hétről hétre Zolival, de gyakran beszélgettünk iskoláról, a ma oktatásáról, s nem egyszer Radnóti korkritikus verseiről is.

Mit szólnak a diákjaid, hogy tanár bácsi koncerteken nyomja a headbanget?
Nem láthatnak így, egyrészt mert sajnos kevesen járnak olyan buliba, amely ezt kívánja, másrészt én is visszavettem már a tempóból, de mindig is keveset mozogtam koncerteken. Igaz, a 2015-ös Slipknoton nem bírtam türtőztetni magam, gyakorlatilag ülve pogóztam, olyan atmoszféra volt, de többnyire lazán sörözgetve, finomakat biccentve konstatálgatom, hogy oké a show. Egyszer fordult elő, hogy egy tanítványommal egy térben headbangeltünk, mit ad isten, épp egy békéscsabai Ektomorf-bulin, de két nappal később haladtunk tovább Voltaire-rel az órán, ő a padban ült, én a tábla előtt headbangeltem. Az élmény persze nem múlt el nyomtalanul, a mai napig jó haverok vagyunk, de nem emiatt.

Hogy született a könyv? Bekapcsoltad a magnót, söröztetek és beszélgettetek? Aztán begépelted, majd megszerkesztetted? Vagy volt még valami speciális az alkotófolyamat során?
Diktafonra vettem a beszélgetéseinket, alapvetően ezekből áll össze a könyv. A sör kimaradt, teáztunk, Zoli egyébként sem ivós fajta – most mondjam, hogy én se vagyok az? A végső összeolvasáskor egy isteni melegszendvics koronázta meg a munkát, amit Zoli párja, Brigi készített. Nem szokás melegszendvicsekre emlékezni, de ezt nem tudom elfeledni, olyan jó volt. Többnyire a csabai Center Fitness előterében ültünk le, ott diskuráltuk át ezt a fél évet, s amint végeztünk, hazaérve vittem is gépbe az elhangzottakat. Nyelvet, stílust találni hozzá, alakítgatni a szerkezetet – ez volt a fő feladat. Bár igyekeztem kronologikus mederben tartani a beszélgetéseket, természetesen nagyon lazán, szabadon csevegtünk, ahogy ez normális, ettől volt jó az egész, egyikünk sem érezte munkának, amit csinálunk. A könyv egyik különlegességét a családtagoktól, zenészektől, ismerősöktől származó hozzászólások adják: a Kreator-frontember Mille Petrozzától Lukács Lászlón át a szülőkig, egykori tanárig, zenekari társakig nagyon sokan el- és megmondják a magukét. Az Outcast alapvetően Zoli szemszögéből meséli el ezt a negyven évet, de nincs egyoldalú mellébeszélés, senki sem köntörfalaz: kemény családi-szakmai konfliktusokról, súlyos lélektani helyzetekről is lerántjuk a leplet a könyvben.

Belgrád-reggel

Hogy fogadott egy kemény metálszki arc bizalmába egy finom szépírót?
Ezt Zolitól kellene megkérdezni, de az első pillanattól egy hullámhosszon voltunk. Látásból ismertük egymást, a csabai Ektomorf-koncertek baráti-családias körülmények között zajlottak, s nem is olyan régen közös fellépésünk is volt, Az Olvasás Éjszakáján, ahol Zoli eljátszott két akusztikus dalt, Szabó Tibor Benjámin és én pedig cigánytematikájú prózát-verset olvastunk. Jónak mondható viszonyunk ezzel a könyvhöz szükséges beszélgetéssorozattal teremtődött meg, őszinték voltunk egymáshoz, tartalmasan telt az idő, de igazán mély barátság persze nem alakult ki köztünk. Ahhoz fél év nem elég, az életritmusunk, tempónk, a világunk is eltér. Ha azzal kérkednék, hogy barátom lett egy nemzetközi hírű metálzenész, s ától cetig ismerem őt, kiröhögnének a Zolihoz legközelebb állók. Ugyanakkor, mint a könyvem hősét, nagyon jól ismerem Farkas Zoltánt, annyira legalábbis biztosan, amennyire, mondjuk, Stendhal ismerhette Julien Sorelt.

Már réges-rég beírtad az irodalomba a Tankcsapdát és a metalt. Tudsz arról, hogy itthon te voltál-e az első prózaíró, aki „beemelted a műfajt”, vagy vannak, akik megelőztek?
Rémlik Keresztury Tibor egy jegyzete, amelyben a Tankcsapdáról ír, de lehet, az későbbi, és ha jól emlékszem, publicisztika volt. A kilencvenes évek végére, amikor írni kezdtem, a populáris zenei kultúra (kérdés, a metal populáris-e) már régóta föltűnt az irodalomban, nyilván lehettek volna viszonyítási pontok, de nem kapcsolódtam tudatosan hozzájuk. Az Ektomorf nevét előttem nem írta le senki prózában, de ez semmi nagyszerűt vagy különlegest nem jelent. Azon sem gondolkodtam, hogyan találhatja meg a helyét a rock, de főleg a metal egy novellában, mert nem kellett gondolkodnom rajta: természetesen simultak bele az utalások a szövegekbe. Ami kemény, az magától értődőn kemény. És egy hagymaföldön végzett munka az, ahogy a Sepultura is.

A Ki mondta, hogy jó volt című regénnyel jelentkeztél idén. Ezúttal is tetten érhető Gyula, a békési táj világa. Óvod magad attól, hogy a gyerekkort ne idealizálva írd meg, ugyanakkor helyi arcként, a publikban a hely krónikásaként lehet távolságot tartani a gyulai idillel?
Nem könnyű. Saját orromra koppintanék, ha eszembe jutna reflektálatlanul szépnek láttatni a gyerekkort és a gyerekkori Gyulát – de mit tegyek, ha akkor épp tényleg jobb volt? S persze mit, ha nem? Mindenesetre ebben a regényben azért nem olyan szép és idilli ez a felidézett-megteremtett múlt, mert benne meghal egy fontos családtag, s közben az elbeszélő-főhős elveszít egy másik fontos embert is, élete szerelmének hitt élete szerelmét, és ez a kettő már sok. Ez így már elviselhetetlen a számára. Mit csinál egy ilyen helyzetben az ember? A Ki mondta, hogy jó volt erre a kérdésre adja meg a választ.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 2
  •  
    2
    Shares