Szeptember 14-én lesz nyolcvanéves Renzo Piano Pritzker-díjas olasz építész, a párizsi Pompidou Központ és a londoni The Shard tervezője.
MTI
Renzo Piano 1937-ben született Genovában egy építési vállalkozó fiaként. Egész életét meghatározta gyermekkori élménye, amikor édesapját az építkezésekre kísérve minden részletre kiterjedően nyomon követhette, hogyan épül fel egy ház. A családi vállalkozást bátyja vitte tovább, ő pedig a milánói egyetem építész karán ismerkedett a tervezéssel. 1964-ben szerzett diplomát, elsősorban az elemes és a kísérletező, könnyűszerkezetes építészet érdekelte. 1965 és 1968 között az iskolapadot a katedrára cserélte, milánói alma materében tanított, közben neves építészek, Philadelphiában a modernista Louis Kahn, Londonban a térbeli tartószerkezetek lengyel specialistája, Zygmunt Stanislaw Makowski mellett képezte tovább magát.
1968-ban szülővárosában mutatkozott be első önálló munkájával, egy gyárépülettel, két évvel később pedig megkapta első nemzetközi megbízását, az 1970-es oszakai világkiállítás olasz ipari pavilonjának megtervezését. A családi vállalkozásuk által kivitelezett, könnyűszerkezetes, acél és szálerősített poliészter kombinációjából megépített pavilon művészi és egyben ipari jellege olyannyira lenyűgözte Richard Roberts brit építészt, hogy közös építészstúdió alapítását ajánlotta fel neki. 1971 és 1977 között dolgoztak együtt. Első közös munkájuk, a B and B vállalat novedratei (Como) irodaházának újszerű, technokrata megoldásai felkeltették a szakma figyelmét, s az épület kitűnő ajánlólevélnek bizonyult a párizsi Pompidou Központ megtervezésére kiírt pályázat elnyeréséhez is.
A párizsi Pompidou Központ (Kép: kimbellart.org)
Az 1977-ben megnyílt, forradalmi külsejű épület – tervezője szerint “a mai világ technikai megszállottságának paródiája” – a 20. századi építészet egyik ikonikus épületévé vált. A funkcionalista épületen még a kívül körbefutó csövek színkavalkádja sem öncélú, így különböztetik meg egymástól a víz, az elektromos áram, a klíma és az épület technikai működtetéséhez szükséges egyéb építészeti elemeket. Pompidou Központ építészeti megoldásainak ellentettjeként tervezte meg következő épületét, amely a houstoni Menil művészeti gyűjteménynek ad otthont. A házat a letisztult formák, a környezetbe simulás és a fénnyel való játék jellemzi. A fényt – mint “az épületszerkezet nem tapintható részét” – építészete kulcselemeként ma is előszeretettel alkalmazza.
1981-ben Renzo Piano Építőműhely (RPBW) néven alapított cége – melynek párizsi, genovai és New York-i irodáiban jelenleg 150 munkatársával dolgozik – sorra nyerte el a megbízásokat. Ő tervezte Bázel közelében a Beyler Alapítvány múzeumát, az atlantai High Múzeum kibővítését, a San Franciscó-i természettudományi múzeum épületegyüttesét, az ökoépítészet egyedülálló alkotását. Ő álmodta meg a mesterséges szigetre épített, monumentális kanszai nemzetközi repülőteret Japánban, a Parco Della Musica római zenepalotát, a The New York Times 319 méter magas manhattani irodaházát, a berlini Potsdamer Platz újrateremtését. Az ő nevét öregbíti London csupa üveg felhőkarcolója, a The Shard, a foggiai Pió atya zarándokközpont, ahol a kupolatemplom tetőszerkezetét – a valaha épített leghosszabb fesztávú kőépítmény – ötvenméteres kőboltív tartja.
Az első spanyolországi megrendelése, a 2017-ben átadott santanderi Botín központ légies tengerparti épülete volt, amelyen 270 ezer kerek homlokzati kerámialap tükrözi vissza a környezetet. Az építésről készülő dokumentumfilmet Carlos Saurával közösen jegyzi. Mind a mai napig tevékeny, ő tervezte a várhatóan 2019-ben Los Angelesben megnyíló Oscar-múzeumot, Olaszországban pedig idén nyáron kapott megbízást egy bolognai gyermekhospice gondozóház megtervezésére. A Pompidou Központ tervezőjeként – a szakmában szokatlanul fiatalon – harmincöt évesen lett világhírű, kitüntetésekkel, művészeti akadémiai tagságokkal, díszdoktori címekkel ismerték el. 1990-ben a legmagasabb japán kitüntetéssel, Kiotó-díjjal, 1995-ben a szintén japán Praemium Imperiale művészeti díjjal jutalmazták.
1998-ban megkapta a legrangosabb építészeti kitüntetést, a Pritzker-díjat, amelyet “a modern és posztmodern építészet újraértelmezéséért” ítéltek oda neki. 2006-ban a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, 2013 augusztusában az olasz államfőtől örökös szenátori címet kapott. Szenátori fizetését fiatal építészek ötleteinek, projektjeinek támogatására ajánlotta fel. Renzo Piano munkáit a sokoldalúság, a mesterséges és természetes környezettel való összhang megteremtése, játék a gravitációval és a fénnyel, művésziség és funkcionalitás, valamint a művészet és a mérnöki munka kivételes szintézise jellemzi. Sokat tett az építészet kultúrájának terjesztéséért is, tévéműsorokban hívta fel a figyelmet épített örökségünk csodáira, várostervezési gyakorlatokon engedett bepillantást szakmája kulisszatitkaiba. 2004-ben alapítványt hozott létre az építészet megismertetésére és támogatására.
Vezető kép: Youtube