“Bármennyire hihetetlen, de nekünk még mindig az az álmunk, hogy klasszik füstös európai és angol klubokban aktívan turnézzunk busszal, nightlinerrel, mint a példaképeink, és ezt nem egy tévés tehetségkutató fogja megadni, hanem további 10-20 évnyi kemény munka” – mondja Áron Andris, az Apey & the Pea frontembere, aki ugyan örül a Nagy-Szín-Pad! tehetségkutatón elért sikereknek, mégsem érzi szükségesnek, hogy a mainstream közelében maradjanak. Mint mondja, amíg tudnak járni és beszélni, zenélni fognak.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Tíz éve jelen vagytok, szilárd rajongóbázis áll mögöttetek, mégis most – köszönhetően a Nagy-Szín-Pad!-nak is – indult el igazán az Apey & the Pea szekere. Mit gondoltok, miért épp most kapták fel az emberek a fejüket a zenétekre?
Inkább úgy érzem, hogy a szakma és a média realizálta most, tíz évvel később a zenekart. De van még jó pár hozzánk hasonló banda – például a The Southern Oracle vagy a Stubborn -, akik  szintén egy évtizede csinálják ezt szívből és mindenüket ebbe ölték bele. Nagyon megérdemelnék a több figyelmet. Mi azért – kapaszkodjatok meg -, továbbra is busszal járunk jegy nélkül, szóval nem szeretném, ha bárki is túl sokat képzelne mögé, nem érzem, hogy felkapta volna olyan hatalmas tömeg a fejét. Inkább azt látom, hogy ennek a felhős tömegnek mutattuk meg a mi saját tömegünket. Ők sokkal, de sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Összetartanak egy közös dolog miatt, nem egy hónapig hallgatnak egy trendi számot, hanem egy életen keresztül imádják, lélegzik, vagy a bőrükön viselik a zenét, pont úgy, ahogy mi is a Slayert vagy a Panterát.

Miért gondoltátok fontosnak, hogy jelentkezzetek a tehetségkutatóba? Kell a tévé a műfaj népszerűsítéséhez?
Nem gondoltuk fontosnak (nevet). Nagyon boldogok voltunk már ezelőtt is, nem volt szükségünk rá egyáltalán. Bármennyire hihetetlen, de nekünk még mindig az az álmunk, hogy klasszik füstös európai és angol klubokban aktívan turnézzunk busszal, nightlinerrel, mint a példaképeink, és ezt nem egy tévés tehetségkutató fogja megadni, hanem további 10-20 évnyi kemény munka.

A Facebook oldalatokat átpörgetve belefutottam egy hozzászólásba: „Please tour Australia, please“, de a világ más pontjain is elismerően beszélnek rólatok. Felemelő lehet ilyen kommenteket, kéréseket olvasni. Szerintetek mi a zenekar legerősebb pontja? Mi az, ami egészen Ausztráliáig viszi a híretek?
Please come to Chile and Hawaii – hát igen, ezek gyakori dolgok, értelemszerűen nem fogunk Hawaiion turnézni, de természetesen ezeket mindig nagyon jó olvasni. Szintén bármennyire hihetetlen, a zene ugye rezeg… (nevet) és mi is rezgünk, folyamatosan rezgéseket adunk ki. Nagyon szeretjük egymást, mindenünk ez a zene, a rajongóink, az erősítőink, a gitárjaink, a pedáljaink, az egész életstílus, ami a metál. 14 éve csináljuk már és nagyon sokszor hibáztunk, szenvedtünk, feladtuk, de még mindig imádjuk. Ez az életünk. Szerintem pont ez az odaadás és hétköznapiság, az, hogy pont ugyanolyan arcok vagyunk, mint ti, te vagy ő, talán ez az, ami ad hozzá némi pluszt. Vagy szimplán tényleg sátánista marketisták vagyunk, vagy hogy is szokták mondani.

Ha már külföld, egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy ha fizetnének, se mennél külföldre szerencsét próbálni a zenekarral. Elveszne az ATP a kinti piacon?
A kinti piac teljesen máshogyan működik már, mint akkor, amikor kitalálták ezt a kérdést. Én meghagynám a szakmázás lehetőségét és élményét másnak, ha nem haragszol. Éltem külföldön, erre értettem a személyes véleményemet inkább, hogy én biztos nem megyek már innen sehova.

Nagy ívet rajzol a három lemezetek – eleinte a grunge-os, blues-os hangulat jellemezte az ATP zenéjét, aztán egyre mélyebbre mentetek. A HEX brutális, sötét és félelmetes. El se tudom képzelni, milyen lesz a negyedik…
A negyedik már félig készen van, mint ahogy az előzőeknél is sokszor meséltem, nem igazán tudom visszatartani az ötleteimet, pedig szeretném sokszor. A következő lemez címe és fele már nagyjából a HEX befejezése körül megvolt, de nem hinném, hogy 2019 év elejénél hamarabb elkezdenénk a számokon dolgozni.

Szívügyed a Trillion is, ahol három „prémium kategóriás“ zenésszel dolgozol együtt. A Nagy-Szín-Pad!-os minishow után egyből színpadra álltál velük, 110 százalékot beleadtál. Valahogy ennél a bandánál is ugyanaz az érzése az embernek, mint a Pea-nél, hogy nagyon egyben van. Sok energiába telt, míg elértétek ezt a harmóniát?
Hát (nevet), a teljes igazat megvallva abszolút nem, azt hiszem egy próbánk volt rá. A Trilliont le tudjuk osztani összesen 12 nagyon aktív zenekarra, így a képzeletetekre bízom, hogy mennyire nehéz lehet összeegyeztetni nemhogy egy koncertet, még egy próbát is. Van, hogy egy helyszínt is, és nem az első alkalom hogy duplázom egy este. A szívem csücskévé nőtte ki a zenekar magát, idén írtunk egy gyönyörű második lemezt, nagyon izgatott vagyok és remélem minél több időm lesz rá a jövőben.

A Trillion mellett a szólóprojektedre is sokan kíváncsiak, Apey-t egy szál gitárral is érdekesnek találja a közönség. Ez a kettősség szül kritikákat? Nem sok metálzenekar frontembere vállalna be egy akusztikus projektet, félve attól, hogy nem tartják hitelesnek.
Ilyen van? Tudtommal tökéletesen megfér a kettő egymás mellet. Sajnos, itthon minden kritikát szül, amint feloldódik a képernyőzár, én nagyon sok boldogságot kívánok mindenkinek a mátrixban, amit úgy hívnak, hogy Facebook. Ha tehetitek, töröljétek le magatokat és inkább szokjatok vissza a cigire, ha másképp nem megy (nevet). 

Az okkult témák, szimbólumok, a sötét hangulat mindig is fókuszpont volt a zenétekben, nem mindenkinek sikerül ezt a helyén kezelni. Hogy éltétek meg, hogy a zenekart megérintette a politika szele?
A metálban ugyebár ezek a témák és hangulati elemek mindig is fókuszpontban voltak, úgyhogy fel kell állni, aztán továbbmenni, volt már ennél durvább pillanat is az életemben, szóval ez a rózsaszín szelecske jött aztán ment, hát ez van. Én azt várom már, hogy egyszer betiltsák a gitárjaim húrjainak a vastagságát, illetve korlátozzák a ládáim számát természetvédelmi okokból.

Sűrű lesz a nyár – fesztiválok, interjúk -, kiemelt szerepetek lesz a tévékben, talán a rádiókban is (?), még fontosabb, hogy már nem csak a metál szcénában fog ismerősen csengeni a nevetek, sikerült tágítani a határokat. De mi lesz, mondjuk egy év múlva, amikor már nem cipel titeket a hátán a média? Cél-e egyáltalán, hogy ilyen értelemben folyamatosan jelen legyetek a mainstreamben?
Abszolút kiemelt szerepünk lesz, négy országos tévécsatornából háromban mi fogjuk csinálni az időjárásjelentést, minden egyes este kínaiul kilenc éven keresztül. Nem tudom, hogy ez sikerült-e már bárkinek, de nekünk igen (nevet). Túlzottan eddig sem szomjaztunk a média figyelmére, valószínűleg megleszünk nélküle akkor is, ha esetleg beüt a ménkű. Nekem inkább olyan érzés, mintha a mainstream szaglászna körülöttünk, de megerősíteném határozottan, hogy ez nem a koncepciónk része. Itt leszünk és csinálni fogjuk, amíg tudunk járni és beszélni.