Duplán ünnepel az idén 60 éves Bartók Táncegyüttes: október 27-én a Ferencvárosi Művelődési Központban elevenítik fel egykori és aktív táncosok a régi, nagy sikerű koreográfiákat, és mutatnak be újakat, november 27-én pedig a Pesti Vigadóban lesz jubileumi gálaműsoruk, ahol mások mellett fellép a Sebő Zenekar, a Muzsikás és a Jánosi Zenekar, ifjabb Csoóri Sándor és fiai és Sebestyén Márta is. Az alábbiakban azt nézzük meg, milyen szerepe volt a Bartóknak a táncházmozgalom elindításában, s hogy e különösen mély szövetű közösség és módszer – amely a néphagyományok funkcionális alkalmazásában rejlő szemléletén keresztül a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált – hogyan szerzett létjogosultságot Torontótól Budapesten át Tokióig.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
A táncházmozgalom bölcsője. A táncházmozgalom célja elsősorban az volt, hogy megismertesse hagyományainkat, s felélessze, újrapozicionálja sokszor elfeledett kulturális örökségünket a városi fiatalok körében. Ez a folyamat a hetvenes évek elején elindult, ma már újabb generációk érzik hatásait. 2011-ben az UNESCO szellemi örökség listájára felkerült módszer, az egykori szűk szakmai kezdeményezés ma is százezreket vonz, az amatőr és profi együttműködés nemzetközi példája lett.
Ebben óriási szerepe volt a Bartók Táncegyüttesnek is, amely a magyar néptánc és népzene megújulásának műhelye, majd annak bázisa volt évtizedeken át. Ebből a szellemi műhelyből indultak el azok, akik ma is a szakma legrangosabb képviselői.
„Aki beszéli a táncnyelvet, az ki tudja fejezni magát, közöl valamit“ – üzeni Timár Sándor, akinek a nevéhez ma is korszerű, minden korosztálynál alkalmazható pedagógiai módszer kapcsolható. A hetvenes évek elején készült, Széki táncok című koreográfiája szakított az addigi – szovjet mintán alapuló – alkotói felfogással. Nem értett egyet azzal a felfogással, miszerint a tánc csak eszköz egy történet elmeséléséhez. Timárnál az autentikus tánc került középpontba, a táncos pedig az egyéniség, aki beszéli a nyelvet: rögtönöz, újraalkot, közöl valamit. A Bartók Táncegyüttes jelentősége ma is meghatározó, mintájára sok más hivatásos és amatőr együttes változtatott a táncművészetről addig alkotott felfogásán.
Az első táncház. 1972. május 6-án rendezték meg az első táncházat Budapesten a Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja). A térre nyíló hatalmas ablakok előtt meg-megálltak a járókelők, az üvegre tapadva bámultak befelé, nem értették mi zajlik bent. „Táncház – úgy mint Széken” – állt a meghívón. A talpalávalót Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter húzta, a termet a Bihari Együttes nevében bérelték. A táncosok mellett olyan illusztris vendégek voltak jelen, mint Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Nagy László és Szécsi Margit. De csak ők, a szervezők ugyanis szerették volna megtartani a rendezvény zártkörű jellegét. A programnak óriási visszhangja volt, cikkeztek róla, beszédtéma lett. Az első táncházak nagyban különböztek a maiaktól, ekkor ugyanis a táncházba járás egy komplex tanulási folyamatot takart. A széki táncok tanulása mellett a gyűjtések során rögzített filmeket is bemutatták, beszélgettek, előadásokat tartottak.
Aztán a Liszt Ferenc téri klub ablakai előtt a táncházak alkalmával egyre többen gyülekeztek, így a részt vevő négy néptáncegyüttesnek (Bihari, Bartók, Vadrózsák, Vasas) döntenie kellett: kinyitják az ajtókat a nép előtt, vagy maradnak zárt körben. A kérdés sok konfliktust váltott ki, csak Sebőék és a Bartók táncosai szavaztak a progresszív megoldás mellett.
A mozgalom első számú bázisa a Bartók Együttes lett, a szellemi vezetői pedig Martin György, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Timár Sándor. Timár szerepe óriási volt, ő volt az, aki először javasolta, hogy a táncegyüttesek a próbateremben is élő zenére gyakoroljanak. Ugyanazt vallotta, mint Martin György: előbb a táncnyelv, aztán a költészet. Ez azt jelentette, hogy a paraszti tánclépéseket eredeti formájukban kell megtanulni a helyszínen, vagy filmről, és ha sikerül hozzá elsajátítani az improvizációs készséget, akkor már csak a táncoson múlik, hogyan él e tudással.
1972 végén Sebő Ferenc, Halmos Béla, a mai Muzsikásból ismert Sipos Mihály és Szomjas György filmrendező elindultak Székre, Ádám István táncházában volt alkalmuk zenélni. Az erdélyi út olyan jól sikerült, hogy nem volt kérdés, ki kell tárni a kapukat, csak úgy van értelme a táncháznak, ha nyilvánosságot kap. 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Házban megnyílt az első budapesti, mindenki számára szabadon látogatható táncház.
Rockzenei mércével mérhető érdeklődés. Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című könyvében írja: „Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.”
A hetvenes évek közepén Budapesten három ismertebb táncház-helyszín volt: a Fővárosi Művelődési Ház, amit havonta egyszeri alkalommal rendeztek meg, a Budapesti Műszaki Egyetem „R”-klubja, ami lényegesen kisebb méretű táncház volt, valamint Zuglóban a Kassák Művelődési Ház, közismertebb nevén a Kassák-klub.
Eljutni az eredetiig. Létrejött a táncházas szubkultúra, Siklós László Táncház című írásában olvashatunk a táncház egészen sajátos hangulatáról: „Az eredeti, nyers, rusztikus parasztzene, ahogy magam is hallgatom órákon, napokon, heteken át különböző együttesektől – a feloldásra valóban alkalmas. Görcsöt old az emberben. A táncolóban különösen. S a mai fiatalok nagy részében nincs előítélet: tudnak azonosulni azzal, amit csinálnak. Ha ez így van, eljutnak az eredetig. Ez a zene és tánc – amennyiben valaki tényleg előítélet nélkül közelít hozzá – maga a forrás.”
Sokszínűsödés. A rendszerváltással mind a népzenészek, mind a táncegyüttesek életében paradigmaváltás következett be, előbbiek a repertoáron csiszoltak, szűkítettek, utóbbiak a mozgalom indulásakor kipattant szakmai vitákat kezdték a háttérbe szorítani. A népzenei együttesek elkezdtek specializálódni, már nem a Kárpát-medence teljes dallamvilágának bemutatása volt a fő céljuk, elkezdték beleásni magukat egy-egy tájegység, falu jellegzetes zenéjébe. A Mezőségen belül szétválik például a magyarpalatkai, a magyarszováti, vagy a buzai zene, a dunántúliak közül pedig már megkülönböztették a sárközit, mezőföldit, rábaközit. Természetesen itt is megfigyelhetők hangsúlyeltolódások, elkerülhetetlenül kialakultak divatok, az erdélyi zenék és táncok térhódítása mellett a felvidéki zenék például háttérbe szorultak.
A kilencvenes évek elején a táncegyüttesek is új szemlélet mentén kezdtek dolgozni. A Timár Sándorhoz köthető „csak tiszta forrásból”-elv – azaz, hogy az eredeti táncfolyamatok szerkesztett színpadra vitele az egyetlen járható út – már nem tűnt olyan távolinak a korábban a drámai mondanivalóra fókuszáló Novák Ferenc „Tata” elképzelésétől. Elkezdték beépíteni munkáikba a „táncházi boom” eredményeit. A táncosok stílusgyakorlatok formájában tanulták meg egy-egy tájegység táncát, és csak erre alapozva születtek meg a koreográfiák. Felismerték, ez a módszer egyáltalán nem csorbít a mű drámai mondanivalóján.
Új generáció, új helyszínek. Az új táncházas generáció új városi helyszíneket emelt be a mozgalomba: létrejöttek a folkkocsmák, és fontos táncházas helyszín lett a Fonó Budai Zeneház is, amely kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában nyitott meg 1995-ben, és vált a városi népzene egyik legfontosabb színterévé, a táncházmozgalom történetének legfontosabb magánvállalkozásává. Az új táncházas nemzedék már máshova helyezi a hangsúlyokat. Ez a generáció már intézményesített keretek között kerül közelebb népi hagyományainkhoz, ennélfogva más amplitúdóval nyúl hozzá, értékeli újra nemzeti tradícióinkat, zenénket, táncunkat.
A Bartók ma. A Bartók ma, a korábbi művészeti vezetők legsikeresebb koreográfiái mellett vendég alkotóművészek és a jelenlegi művészeti vezetés tánckompozícióit tartja műsorán. Hitelesen mutatja be korszerű színpadi művekben a különböző magyar és nemzetiségi tájegységek táncait, táncos szokásait. Mind a táncosok, mind a zenészek anyanyelvi szinten rögtönzik a táncokat, illetve muzsikálnak. A színpadi előadások teljesítésén túl gyermekek, felnőttek, külföldiek részére is szívesen tart táncházakat, igény szerinti tánctanfolyamokat mesével, népi játékokkal. Az együttes évente mintegy 40-50 előadást tart különböző meghívásoknak eleget téve, több alkalommal nyert díjakat hazai és külföldi fesztiválokon.
Jubileumi gálaműsorok
Október 27., Ferencvárosi Művelődési Központ. Az együttes megalakulásának 60. évfordulójának ünnepén az egykori táncosok újítják fel nagy sikerű koreográfiákat, s az aktív táncosok mutatják be legújabb táncaikat, közös produkciókban is. A műsor gazdag repertoárja (többek között szatmári, tyukodi, rábaközi méhkeréki, szilágysági, vajdakamarási táncok) neves koreográfusok és fiatal alkotók munkáiból egyaránt ízelítőt nyújt. A jubileumi műsort a Bartók Táncegyüttes ifjúsági és felnőtt csoportjának is otthont adó Ferencvárosi Művelődési Központban rendezik október 27-én 11 órakor, majd a „Ráadás” műsort szintén aznap, 17 órakor. Az előadások után este fél 8-tól táncház várja az érdeklődőket.
November 18., Pesti Vigadó. A kerek évfordulót Jubileumi Gálaesttel ünneplik november 18-án a Pesti Vigadó dísztermében. Az esten bemutatják a Timár műhely jelentőségét és hatását a magyarországi néptánc mozgalomra. Zenészek és táncosok mesélnek arról, hogyan élték meg ezt a történelmi korszakot. A műsorban fellépnek: a Sebő Zenekar, a Muzsikás és a Jánosi Zenekar, ifjabb Csoóri Sándor és fiai, legrangosabb zenészeink Virágvölgyi Márta vezetésével, Sebestyén Márta, a Tordasi Pillikék, a Cédrus Táncegyüttes, a Bartók Táncegyüttes és a Timár Együttes.
Vezető kép: Fortepan/Urbán Tamás