“Van valahol egy kettőspont, amelyről máig vitázunk, de különben teljes az összhang” – Györei Zsolttal és Schlachtovszky Csabával beszélgettünk a Magyariné szeretője című “ördögrománról”

A múlt év végén jelent meg Györei Zsolt és Schlachtovszky Csaba közös regénye, a Magyariné szeretője, amelyben felülhetünk sárkányhátra, ihatunk Csokonai csikóbőrös kulacsából és még mennykövet is csaphatunk. Jól sejti az olvasó, ez itt bizony nem hagyományos prózaszöveg, hanem minimum ördögromán. Azt tennék még hozzá a XIX. század eleji nyelvállapotokat megidéző könyvhöz, hogy ez bizony bravúrregény. A két alkotóval, Györei Zsolttal és Schlachtovszky Csabával beszélgettünk. És ahogy a könyv is közös munka, úgy az interjú is az, ne is próbáljuk szétszálazni a beszélgetés fonalát. 

PZL – 061.hu

Hatalmas archaikus szókincset mozgat a könyv. Nyilván a legtöbb szót, kifejezést “bevizsgáltatok”, vagy  vannak benne ún. irodalmi blöffök is?
Alapvetően az 1802-es nyelvállapotot tekintettük kiindulásnak. Ez a nyelvállapot viszont lexikálisan igen képlékeny. Sok új szó, kifejezés születik ekkoriban, közülük többen tiszavirág-életűk lesznek – mint például Barczafalvi Szabó Dávid hónapnév-magyarításai (zúzoros / enyheges / olvanos / nyilonos / zöldönös / termenes / kalászonos / hévenes / gyümölcsönös / mustonos / gémberes / fagyláros). És bár a halántékot sem nevezi ma már senki vakszemnek, egy 1802-ben író fiatalember nem tudhatta, mi marad meg, mi nem – ezért mi is nagy mersszel és gyönyörűséggel válogattunk a szókincs mostohább sorsú elemei közül is.

Kellett néha figyelmeztetni egymást, hogy a nyelvi regiszter ne húzza el a dramaturgiát? Másképpen: nem tartottak-e attól, hogy a nyelvi boszorkányság eltereli a figyelmeteket magáról a történetről?
A megírás a történet részletes kidolgozásával kezdődött, ettől csak ritkán, egy-egy hirtelen felmerült, erős fordulat kedvéért tértünk el, a nyelv – szándékaink szerint – a dramaturgia szolgálóleányának, de legfeljebb házvezetőnőjének státuszában maradt.

Milyen előzmények lebegtek megírás során a szemetek előtt? Sterne Tristram Shandyje bizonyára…
A közvetlen előfutárokról: Hatvani István boszorkánymester-legendáriumának korábbi feldolgozóiról sem illenék megfeledkeznünk. Sokat köszönhetünk Kazinczy Sámuel hajdani ponyvájának, amely először foglalta könyvbe Hatvani fausti cselekedeteit, Jókai és Mikszáth műveiről. Tőlük főleg a legenda egyes elemeit vettük át, míg a korfestésben Csokonaira, Bessenyeire, Kármánra és más, mára elfeledettebb íróra is bátran hagyatkoztunk.

Mire kellett vigyázni ebben a sokszövésű regényben? Például a nyelv megtalálása mennyi időt vett igénybe?
A történet szintjén arra, hogy izgalmas legyen, bővelkedjék népes és intim jelenetekben egyaránt, magával sodorjon, és lehetőleg ne derüljön ki belőle túl hamar, ki a gyilkos, illetve hogy a végére is tartogassunk meglepetést. A korabeli nyelv használata gyorsan jött ötlet volt, de számolnunk kellett azzal, hogy minél tökéletesebben imitáljuk a régi stílt, annál kevésbé élvezhető a szöveg egy mai olvasónak – ezért úgy döntöttünk, a régi szókincset mai mondatszerkesztéssel párosítjuk, így könnyen olvasható regényt – azaz románt – kínálhatunk a közönségnek.

A forgatókönyvíró team-eknél van, aki a storyline-ban erősebb, míg más a dialógban. Nálatok hogy oszlanak meg az erőviszonyok?
Mi mindent együtt ötlünk ki, történettől a kész szövegig. Minden leírt mondat közös, még az írásjelek is. Van valahol egy kettőspont, amelyről máig vitázunk, de különben teljes az összhang.

Jelentkeztek-e már tanárok, hogy amióta a Magyarinét is használják Csokonai tanításához, azóta jobban szeretik a gyerekek a Csikóbőrös kulacsocskámat?
Még nem, de reméljük, hogy sikerült árnyalnunk a búbánatos poéta képét, és ebben is sokan kedvüket lelik majd. Ha nem is ódzkodtunk attól, hogy időnként rázós helyzetekbe hozzuk is ezt a csodálatos költőt, azzal, hogy alapjában életvidám és szerelemvágyó fiatalembernek ábrázoljuk, reméljük, mindenütt átüt a szövegen az iránta érzett nagyrabecsülés és szeretet.

Mind a Magyariné, mind az Emmuska akkora anekdota kincset mozgat, amennyit Umberto Eco sem írt össze az esszéiben és regényeiben összesen. Tartottatok vissza kis színeseket, egyéb sztorikat, motívumokat, hogy ne legyen túl zsúfolt az anyag?
Természetesen. A kor anekdotakincse (elég Kónyi János azóta is többször kiadott gyűjteményeire utalnunk) roppant gazdag, a debreceni diákirodalom fennmaradt játékos, pajkos emlékei szintén több kötetet töltenek meg. Bőven volt miből válogatnunk, és ebben gyakorta kellett mérsékelnünk magunkat.

Felmerült a könyv szerkesztése során, hogy az olvasókat segítő jegyzetekkel látjátok el a könyvet?Igen, sokat töprengtünk ezen, de végül arra jutottunk, hogy a könyv koncepciójába – és terjedelmébe – nehezen férne bele az efféle ismeretterjesztés, és kérkedni sem akartunk a háttéranyag megmozgatásának és játékba hozásának akrobatikus produkciójával. Inkább meghagyjuk az olvasóknak azt az örömöt, hogy vagy ráismerjenek korábbi tudásuk visszaigazolására, vagy esetleg kedvet kapjanak az alaposabb utánanézéshez.

Sikeres volt az Emmuska, a Magyarinének is jók a visszajelzései, minden bennük van, amitől igazi bestsellerekké kéne válniuk. Gondolkodtatok valami social mediás csalafintaságon? Láttuk a sárkányos kis videót, szuper, szóval, valami olyan huncutság, egy hoax, vagy bármi, ami igazán kilőné a könyveket, mint Verne rakétáját?
Van egy oldala a regénynek a kék „f”-betűvel jelzett nagy, közösségi portálon, ahol érdekességeket, kedvcsinálókat teszünk közzé, sőt ismert színészek, írók, tanárok olvasnak fel részleteket a könyvből – eredetileg a sárkány is ott bukkant fel először. Sok könyvbemutatóra mentünk és megyünk, Rimaszombattól (Hatvani szülővárosa) Debrecenig (a regény helyszíne), okos és értő kritikákat kaptunk már, frappáns interjú-kérdéseket nemkülönben – úgyhogy reméljük, minél többen szereznek tudomást regényirodalmunknak ezekről a szenzációiról…

Vezető kép: Horváth Péter Gyula