Az 1969. július 18-án, két nappal a Holdra szállás előtt megjelent a The Doors The Soft Parade című negyedik albuma. Amstrong társa, Aldrin, aki maga is abszolvált egy rövid holdsétát, ezt mondta a az égitest felszínéről: varázslatos sivárság. Ezt a varázslatos sivárságot érezhetjük a 40 éve megjelent The Soft Parade-en is, amely a zenekar első bukása volt, amit sokan annak tulajdonítanak, hogy a hangszerelést elvitték egyfajta esztrádos, rézfúvósokkal tarkított irányba

PZL – 061-.hu

Valójában a lemezzel ott kezdődnek a bajok, hogy míg az első két album afféle best of lemezeknek is felfogható slágertűzijáték volt, addig már a The Solf Parade-en számszakilag is csak két ütős dalt találunk, a Robby Krieger nyitó felvételét, a Tell All the People-t, és az egyetlen igazi, a későbbi válogatáslemezeken is mindig felbukkanó fickós Touch Me-t. Pedig a lemez hangvétele az akkori divatos musical-es sound volt, a Hair hangszerelése is részint ehhez hasonlatos, mégis nehezen lehetett közös nevezőre hozni a színpadon meghaló, feltámadó és a kakasát közkinccsé tévő Morrison világával. Pedig ez az esztrádos, vonósokkal is alkalmazásba vevő hanganyag azonban kétségtelenül egy váratlan húzása volt a zenekarnak, még ha az előzményekben nagyon is benne volt ez a színpadias musical-féle, teátrális „színházi zene”.

The Doors, 1969 (Fotó: Henry Diltz)

De legalább nem untuk meg a The Doors nagyon is jellegzetes szétorgonált világát, és hát ott van a Shaman’s Blues, aminek mániás, blues-os groove-ja olyan ősi energiákat mozgat meg, amelyek nem feltétlenül vannak benne a presszó-rockos korai The Doors-számokban. Viszont a lemez hibája, hogy nem tart sehová, hogy a negyedik számnál Do It-nál már kissé leül. Nem rossz ez a dal sem, ahogy természetesen a többi sem, ahogy a beat-es püfölés, az Easy Ride is kellemes, egészen parádés benne az orgona kiállása, és szintén bika a Wild Child energikus monotóniája is. Ugyanakkor 1969-ben már máshol tart a rock, megjelenik a Led Zeppelin első lemeze, a teljes rockzenei spektrum második vonalában ennél sokkal izgalmasabb dolgok történtek, és a Doors pont akkor megy el ebbe a szimfonikus beatbe, amikor már a rockzene felmutatja az igazán nagy szerszámot, Morrison kakasánál is nagyobbat, amit úgy hívnak: torzított gitár. Persze, a The Doorstól felesleges pont a gitárt számon kérni, de a rockot már igen.

The Doors
The Soft Parade
Warner / Elektra
34 perc 9 szám