“A bámészkodó írók helyén megjelentek a hozzáértő, a sporthoz érzelmileg kötődő szerzők” – Csillag Péterrel, az Ady stoplisban szerzőjével beszélgettünk

Ady stoplisban című kötet huszonöt klasszikus magyar író és költő futballal kapcsolatos élményeit dolgozza fel, amelyek Csillag Péter Nemzeti Sportban megjelent írásaira épülnek. Tudta ön, hogy Ady Endre 1899-ben Debrecen első csapatában futballozott, hogy József Attila alighanem az Aranycsapat-edző Sebes Gusztáv édesapjáról mintázta Csoszogi, az öreg suszter alakját, hogy Rejtő Jenő az olasz-magyar meccs kedvéért nászútját is félbeszakította? Szórakoztató művelődéstörténet a tizenhatoson innen és a szögletzászlón túl. Csillag Péterrel beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Mint sportújságíró, mit lehetett tanulni egy-egy meccs leírásából? A két háború között, vagy 1989 előtt átélhetőbb módon választékosabban, nagyobb irodalmi igénnyel írtak az újságírók – többek között a focit imádó szépírók hatása miatt is?
Mindig is voltak, akik szépen, érzékletesen, ötletesen írtak a futballról, a harmincas-negyvenes évektől azonban változást tapasztalni a sportág társadalmi beágyazottságában, és ennek hatását érezni az irodalmi meccsleírásokon is. Addig a kívülálló szemében a mérkőzés önmagában kínált látványosságot, a sportot távolról követő írók például a stadionba tévedve a jelenségre csodálkoztak rá, nem a pályán zajló események részleteire. „Először látok futballmérkőzést. Olyan, ahogy elképzeltem: testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között” – rögzítette benyomásait például Márai Sándor, és ha nem is a fanyalgást tekintve, de a korszak más irodalmi szerzőire is jellemző a „marslakó” hozzáállás. Ahogy a futball egyre ismertebb, elfogadottabb része lett a mindennapoknak, és ahogy idővel a szépirodalom témájaként is létjogosultságot nyert, a bámészkodó írók helyén megjelentek a hozzáértő, sőt a sportághoz vállaltan érzelmileg kötődő szerzők, mint Zelk Zoltán, Kormos István vagy Mándy Iván. Hogy az irodalmi futballszövegek közvetve serkentették-e munkájukban a sportújságírókat, javították-e a cikkeik minőségét, nehéz megítélni, valószínűleg inkább csak a megbecsült kívülállónak kijáró tisztelettel fogadták a magaskultúra képviselőinek megnyilvánulásait.

Ami a szocializmus időszakát illeti, sportújságírók körében szokták manapság is elrettentő példaként emlegetni a rendszerváltás előtti évtizedek fűrészpor szárazságú, sablonokkal teli tudósításait. A kritika azonban több sebből vérzik. Egyrészt ha vesszük a fáradságot, és fellapozzuk a korabeli sportújságokat vagy a politikai napilapok sportoldalait, meglepődhetünk azon, hány szakmai hozzáértéssel és kiemelkedő nyelvi igényességgel megírt cikket találunk. Hogy csak egy példát említsek: a magyar sportújságírás klasszisa, a munkája mellett „hobbiból” háromkötetes Napóleon-életrajzzal jelentkező Feleki László szövegei – a messziről kirívó politikai muszájelemeket leszámítva – évtizedek távlatából is könnyen olvashatók, bámulatos műveltségről, szigorú sportszakmai hozzáértésről, széles látókörű gondolkodásmódról árulkodnak. Másrészt azért is sántít a bírálat, mert sajnos a mai sportújságírás is gyakran klisék rabja, a szakmabelieknek állandó kihívást jelent a kész nyelvi panelek kerülgetése, az önálló stílus érvényesítése.

Mi az, amit megtanulhat egy mai sportújságíró a nagyjaink tudósításaiból?
A frissességet, a bátorságot, az őszinteséget, amellyel megragadták azt, ami valóban foglalkoztatja őket a látottakban. És persze a költészet bárányfelhős világát idéző nyelvi könnyedséget, a természetességgel kipattanó jelzőket, a szöveget a sáros futballpálya szintjétől elemelő, légies metaforákat. Krúdy Gyula 1919-es, Nemzeti Sportban közölt meccstudósítása szinte odavarázsolja az olvasót a második világháború és a tanácsköztársaság keservei után éledező budapesti nép és a margitszigeti közönség tagjai közé: „A régi pesti vasárnapi délutánok hangulata tér vissza ez októberi napfényben. Tízezernyi fej a tribünön, nők, férfiak, gyermekek a fák tetején; szegénységet, vesztett hadjáratot, orgyilkos bolsevizmust felejtenek az emberi tekintetek, amelyek a mezőre merednek; felperdül a taps, csattan a néző önfeledt kiáltása, diadal édességes mámora fényesíti a szegény pesti szemeket, amelyek már majd megvakultak az ötesztendős sírásban.” Talán senki sem ábrázolta a lelátó tömegét olyan színesen, érzékletesen, mint Móricz Zsigmond 1927-ben, a magyar-osztrák meccsről írt elbeszélésében: „Én nagyon ritkán voltam ilyen mérkőzésen, s álmélkodva és gyönyörködve néztem az emberfejekből szőtt függönyt, amely körülvette az ovális pályát. A tribünök rendkívül csúf reklámpántlikái között hihetetlen szőnyeg volt ez; lobogó, szikrázó, ujjongó arcokból tömöttre vert szőnyeg, amely mintha egy titokzatos szél korbácsolta volna, állandó hullámzásban volt, s olykor egy egészen különös, csak a meccseken hallható ujjongásban orgonázott. Nagyon szép az ember ilyen tömegben. Színházban szembefordulni vele, a telt nézőtérnél nincs szebb kép a világon. A szembenéző arcok, a szemek sugarából szőtt reflektor fénykévék. Egy jelenség, egy egyéniség, amely annyi ezer és ezer külön életből teljesen egy gyermeki ártatlansággá verődik össze: ez feledhetetlen valami, negyvenezer ember incarnatiója egy gyermekké.”

A könyv címe: Ady stoplisban, pedig nem is biztos, hogy volt akkor stoplis cipő, arról nem beszélve, hogy Ady nem is volt nagy játékos, csak úgymond kipróbálta az akkor újdonságnak számító játékot. Miért ragaszkodtál mégis Adyhoz, amikor a címadáson gondolkodtál?
A címötlet nem az enyém, de rögtön megtetszett, és némi rágódás után el is fogadtam, a könyvtervet már ezzel nyújtottam be a kiadónak. Rövid, tömör, figyelemfelkeltő, Ady neve a magyar irodalomban fogalom, ez esetben hívószóként sejteti, hogy a huszadik század klasszikus szerzőire fókuszál a válogatás. És mégiscsak könnyebb dolga volt a hárombetűs névvel a címlaptervező grafikusnak, mint ha mondjuk Kosztolányi stoplisban lett volna a cím… Hogy Ady nagy játékos lett volna, senki sem állította, az viszont a korabeli újságcikk alapján tény, hogy az 1899-es debreceni joghallgatók csapatának tagja volt. Szerintem ez az életrajzi részlet önmagában is rendkívül figyelemre méltó, annál is inkább, mert az időpont feltűnően korai. Magyarországon az első „rendes” meccset 1897-ben vívta egymással a BTC kék és piros csapata, Debrecenben pedig egyenesen ez az említés a városi labdarúgás legelső ismert nyoma. Ami miatt mégis tépelődtem az Ady stoplisban cím használatán, éppen a felvetett aggály volt: bár a stoplis itt nyilván csak szimbólum, nem hagyott nyugodni a kérdés, vajon használtak-e, használhattak-e stoplis cipőt 1899-ben Debrecenben? Kételyeimet az oszlatta el, amikor utánaolvasva kiderült számomra is, hogy már az első magyarországi nagypályás bemutatómérkőzésen, 1896. november 1-jén „megstoplizták” bakancsaikat a pékerdei csata néven emlegetett találkozó résztvevői. Vagyis megalapozott a feltételezés, hogy három évvel később Debrecenben is így akadályozták meg a játékosok a csúszkálást.

Sok elragadtatott idézetet olvashatunk a fociról. Milyen – ma már szokatlan megnyilvánulásai voltak az elmúlt 120 évben a foci iránti rajongásnak?
Hirtelen két furcsa példa jut eszembe arra, ahogyan csak egy költő öntheti szavakba futball iránti szenvedélyét. Kormos István mesélt így gyermekkori gyónásáról a mosonszentmiklósi papnál: „Azt mondta, hogy akkor most mondj tíz miatyánkot és tíz üdvözlégyet a bűnösökért. Kimentem az oltárhoz – noha nem voltam megátalkodott gyerek –, keresztet vetettem és elkezdtem: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény. Tudod, ez volt abban az időben a Ferencváros összeállítása. Keresztet vetettem, s elkezdtem: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turay, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos, ez volt az MTK összeállítása. Elmondtam a magyar futballbajnokságot miatyánkként és üdvözlégyként, aztán ha sok volt rám róva, egynéhány osztrák csapatot is elmondtam, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kimentem a templomból. Gyönyörű szeptemberi nap volt, megálltam a templomajtóban, és arra gondoltam, hogy ha van Isten, most egy villám formájában levág, egyenesen a fejem közepibe. Nem vágott a fejembe, túléltem ezt.”A másik részlet Zelk Zoltántól való, aki a következőképpen fésülte egybe meccskalandjait, életét és a történelmet: „Hogyan is mondhatnám el egy mondatban negyvennyolc esztendő futballélményeit? Csak így: Pimpi, az apró termetű miskolci balszélső lefut, kicselezi a védőket, s beadása átsüvít évek, városok, háborúk, forradalmak fölött, hogy végül Albert vagy Tichy, vagy Sándor Csikar vágja a hálóba…”

Mi alapján kezdtél kutatni? Voltak „foci-gyanús” momentumok, amik után”rádolgoztál” az írókra?
Jellemzően több irányból „támadtam”: igyekeztem fellelni az adott író műveiben megbújó futballvonatkozásokat, az interjúkban, cikkekben, visszaemlékezésekben megőrzött gondolatait, megtalálni a labdarúgáshoz kötődő életrajzi részleteit, megvizsgálni kapcsolatait a sportág képviselőivel és futballszövegeinek korabeli fogadtatását. Néha ismertem a nyomot, amelyen érdemes elindulnom, de sokszor csak az anyaggyűjtés során nyílt meg egy-egy új ösvény. Időnként segítettek tanácsaikkal, észrevételeikkel a szerzővel foglalkozó irodalomtörténészek vagy éppen a hozzá kötődő családtagok is. Törekedtem a legnagyobb alaposságra, a legtöbbször heteken, hónapokon keresztül gyűjtöttem a morzsákat, amelyekből összeállt végül egy-egy cikk. A Nemzeti Sportban megjelent sorozat első darabja Juhász Gyuláról szólt, akinek az 1927–1928-as idényre a Szegedi Bástya nevű NB I-es futballcsapat szezonbérletet adott, a belépőn bődületes helyesírási hibával: „álandó szabadjegy”. Ezt az érdekességet már korábban ismertem, ám a további kutatásokhoz lökést adott szegedi beszélgetésem Juhász Gyula unokaöccsével, a hagyaték gondozójával, a sportújságíróként ismert Thékes Istvánnal.

Kosztolányi nyelvújításához tartozik a „hajrá” kifejezés. De vajon más sportos szóval is megörvendeztették íróink a labdajátékokat?
Egyetemi szakdolgozatomat kommunikáció szakon a Nemzeti Sport 1931-ben indított sportnyelvújító mozgalmáról írtam, a korabeli cikkeket olvasva csodálatos volt érzékelni a felbukkanó új szavak körül kibontakozó termékeny vitákat, a törekvést kísérő szellemi pezsgést. Ez volt talán a sportlap aranykora, a szerkesztőség valóban a világra nyitott, művelt sportkörök szigetének, a közélet meghatározó tényezőjének számított – beszédes példa, hogy a kerékpár rovat vezetőjének darabját a Nemzeti Színház tűzte műsorra. A sportnyelv megújításában valóban Kosztolányi Dezső játszotta a legnagyobb szerepet, az ő nevéhez köthető – igaz, a mozgalmat megelőző időszakban – a start helyett használt rajta, a tempó helyett terjedő hajrá, valamint a stopperóra helyett bevezetett versenyóra népszerűsítése. Gondos nyelvgyomláló munkája azonban ennél szélesebb körben tisztította a sportnyelvet, a minap olvastam például tőle egy 1927-es cikket, amelyben panaszolja, hogy a magyar közönség még mindig gyakran „hoch”-ot, „evvivá”-t és „hurrah”-t kiált az „éljen” helyett.

Vannak-e kimutatható trendek, hogy bizonyos írók, költők mely klubokért rajonganak? A háború előtt is erős volt a szurkolói mentalitás?
Akinél volt klubkötődés, annál jellemzően az édesapától látott családi minta, az életkörnyezet adottságai vagy saját első futballélményei alakították azt ki. A korszak legsikeresebb csapatai, az MTK (vagy a profi Hungária) és az FTC (vagy a Ferencváros) a két világháború közötti, futballra fogékony írókra is hatást gyakoroltak, a legszebb és legköltőibb szál azonban Mándy Ivánt fűzte a 33 FC-hez. Hőséről, a „Harihárom” kapusáról, Zsák Károlyról írta személyes vallomással felérő sorait: „Nos hát, ez az ember végig ebben a kis csapatban védett. Hogy ez neki mit jelentett? Anyagilag semmit, miután az egész csapat nem létezett anyagilag. De ő mindig megmaradt ennél a csapatnál, soha más csapatba át nem ment. Hát ez az ember nekem örök példaképem. És ha azt a szót mondják, hogy hazafiság, akkor én valahogy mindig beleérzem ezt az embert és ezt a kis csapatot.”

Vannak-e olyan témához kapcsolódó felfedezései, amelyekre kimondottan büszke, amelyek nem voltak ismertek a szakmai körökben…
Újat mondott például Sebes Gusztáv önéletrajza és a Csoszogi, az öreg suszter című mese „összeolvasása”. A szövegrészletekből világossá vált, az Aranycsapat kapitányával amúgy egy iskolába járó és a ferencvárosi Vásártéren együtt futballozó József Attila valószínűleg a későbbi edző édesapjáról, a szomszédos cipészműhelyben dolgozó mesterről mintázta elbeszélése főszereplőjét. A kutatás számos hasonló felfedezés örömével ajándékozott meg. Látszólag mellékes részlet, az árnyalatok kidolgozásához mégis értékes adalékot nyújtott például, amikor észrevettem, hogy a Délmagyarország című lapnál Juhász Gyula kollégájaként dolgozó Vér György saját cikke elejtett félmondatának furcsa tipológiai megoldásaival üzent 1928-ban jeles munkatársának, élcelődve az egyesülettől kapott „álandó szabadjegy” szembeötlő helyesírási hibáján.

Volt olyan író,akiről nagyon szerette volna bebizonyítani, hogy nagy drukker, esetleg játékos volt, de még nem talált hozzá elégséges anyagot?
Volt néhány olyan klasszikus szerző, aki abban az időszakban írt, amelyben a futball már lényeges társadalmi jelenségnek számított, így akár véleményt is formálhatott volna róla, mégsem maradt ennek nyoma, vagy ha igen, nagyon kevés egy fejezet megírásához. Érdekelt volna Babits Mihály vagy Gárdonyi Géza és a futball viszonya, de említhetném a későbbi időszakból Weöres Sándort is. Tőle például a legjellemzőbb sportos mondat az 1972-es olimpia eseményeit értékelte tömören: „Untat az ugri-futi.”

A kötetben szinte minden író ismert név, egyedül Kőhalmy József nevét nem szerepel a gimnáziumi szöveggyűjteményekben. Miért került bele mégis? A Sportnovellák válogatás miatt? És egyáltalán: szempont volt, hogy fajsúlyos nevek kerüljenek a gyűjteménybe, vagy inkább a sztorik és a sportírói teljesítmény /minőség döntött…
Az időhatárt a rendszerváltás jelenti, a könyvben olyan huszadik századi írók, költők szerepelnek, akiknek az életműve a kilencvenes évekig lezárult. Szerettem volna, ha ebből a korszakból bekerül a válogatásba valamennyi, közismerten futballbarát szerző – amilyen például Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán vagy Mándy Iván volt –, a legismertebb klasszikusok közül pedig nem marad ki olyan, akinek köze volt a futballhoz. Náluk a kapcsolat lazább, egy-egy megtalált futballemlítés vagy személyes futballélmény éppen ezért különös irodalom- és sporttörténeti érdekességet kínál. Ki gondolta volna például Radnóti Miklósról, hogy középiskolai és egyetemi focicsapatnak is tagja volt, az 1938-as világbajnokság alatt pedig a rádió mellett szurkolt a magyar válogatottnak? Vagy Móra Ferencről, hogy bizonyára ő készítette az első interjút egy magyar játékosmenedzserrel? Vagy Karinthy Frigyesről, hogy állítása szerint valaha a BTC csatára volt, később pedig egy megkergetett bírónak adott lakásán menedéket? Kőhalmy József valóban kilóg a sorból a huszonnégy közkedvelt és népszerű író mellett – csekély ismertségére jellemző, hogy akárhogy nyomoztam, a harmincas évekbeli BSzKRt-tisztviselőnek a halálozási dátumát még a közlekedési múzeum iratait kutatva sem tudtam kinyomozni –, azonban az 1911-ben megjelent Sportnovellák című gyűjteményes kötetével kétségtelenül a műfaj úttörőjének számított, ezért érdemel külön figyelmet. Ha elbeszéléseinek nívója alacsonyabb is a korszak jegyzett íróiéinál, szövegei kifejezetten szórakoztatóak, nála olvassuk például a legmeglepőbb történetlezárást. Így ér véget Goal című futballrománca: „Perkins mosolygott. Valami izomlázfélét érzett a szívében. Felvette a rózsát és gépiesen az arcához emelte. De nem csókolta meg. Nem. Most egyelőre egy óriási pohár citromos vizet szeretett volna.”

Vezető kép: Horváth Péter Gyula