Noha az évek során rengeteg interjú készült a magyar könnyűzene úttörőivel, számos izgalmas történet kibeszéletlen maradt, és azt sem mondhatni, hogy dúskálnánk a hazai popkultúra fejlődését, a könnyűzene és a politika kapcsolatát taglaló kötetekben. Az Azok a régi csibészek című interjúkötet missziója az lenne, hogy a magyar pop-rock nagy generációjának 14 tagjával készített beszélgetéssorozattal legalább részben törlessze mindazt, amivel a szakirodalom a rendszerváltozás óta adós maradt. Csatári Bence történészt, a Nemzeti Kulturális Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatóját és Poós Zoltán írót napokban megjelent könyvükről kérdeztük.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

A könyv a Cseh Tamás Program támogatásával általatok készített élő interjúsorozat szerkesztett változata. Volt-e határozott célja a beszélgetésfolyamnak azon kívül, hogy a magyar pop- és rocklegendák eddig nem hallott sztorikban idézzék fel a gulyáskommunizmus könnyűzenei életét?
Poós Zoltán: A cél az volt, hogy az interjúkból kirajzolódjon a magyar popkultúra történeti íve. A rendszerváltás óta ugyanis kevés olyan könyv jelent meg, ami a hazai könnyűzenét genezisében, lényegét tekintve dolgozta volna fel. Ma is jórészt Sebők János, Ungvári Tamás munkái, illetve néhány, többnyire a ‘70-es, ‘80-as években született kötet alapján definiálják a magyar popot. Egyes szerzők munkáiban állandóan visszatérnek, kötetből kötetbe vándorolnak ugyanazok a fejezetek és motívumok, amelyek így szlogenszerűen épültek be a tudatunkba. Ezekben a munkákban, és a többnyire barátságos hangvételű interjúkötetekben számos motívum kibeszéletlen maradt.
Csatári Bence: A beszélgetéssorozatnak ugyanakkor nem csak zenetörténeti, hanem fontos művelődéstörténeti és politikatörténeti olvasata is van, ugyanis a könnyűzene szemüvegén, a köztudatból hiányzó számos történeten keresztül próbálja feltárni a pártállami berendezkedés visszásságait. Az interjúk összessége kiadja a szocializmus kor-, illetve kórrajzát, amihez érdemes a többi témába vágó könyvet is elolvasni. Közülük tudom ajánlani Zoli Táskarádióját és az én előző kötetemet, Az ész a fontos, nem a hajt, de Sebők János és Jávorszky Béla munkáit is, amelyeket a magyar rocktörténet-kutatás alfájának tekinthetünk.

Csatári Bence (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Mindketten a hazai popkultúra megszállott kutatói vagytok. Ehhez képest elhangzottak-e az interjúkban számotokra is meglepő sztorik, felszínre kerültek-e eddig ismeretlen konfliktusok?
P.Z.: Nagyon sok ilyen volt. A magyar pop-rock sokkal nagyobb és izgalmasabb terület annál, mint ami a magyar médiumokban megjelent róla, mivel ott az előadók jobbára az aktuális anyagukat promózzák, és nem születnek velük mélyinterjúk. Mi 20-50 éves kibeszéletlen történetekre kérdeztünk rá, és mindegyik beszélgetésben akad is olyan érdekes és izgalmas elbeszélés, amiről még nem sohasem olvashattunk, pedig szinte mindegyik interjúalanyunknak van önálló könyve, Zalatnay Sarolta például maga írt vagy ötöt. Ha ez a könyv izgalmas, akkor attól az, hogy mindenki motivált volt a beszélgetéseken.
Cs.B.: A sok apró sztori között azokat találtam a legérdekesebbnek, amelyek bemutatják, hogyan érintkezett a magyar pop-rock kultúra mindenkori elitje a politikai vezetéssel. Mivel ezekből a személyes találkozókból nem akadt sok, örömmel vettem például Zalatnaytól, hogyan hívta fel Aczél György a lakására 1986-ban, a Nem vagyok én apáca című önéletrajzi könyve megjelenése előtt. És persze több olyan sztori is elhangzott, amit korábban már jómagam is megírtam, csak ezeken az alkalmakon ezeknek újabb és újabb részletei jöttek elő. Egyes, korabeli dokumentumokból rekonstruálható történetek viszont elsikkadtak néhány interjúalany emlékezetében.

A kérdéseitek erős zenei ihletettségről is árulkodnak. Mikor és hogyan fertőzött meg benneteket a rock and roll?
P. Z.: Engem hétéves koromban, amikor battonyai otthonunkban láttam a tévében a Piramis Égni kell annak, aki gyújtani akar című számát a Metronom ’77 fesztiválon. Onnantól már Révész Sándor hangfekvésében mondtam anyámnak, hogy nem kérek vacsorát. Eldöntöttem, hogy nem Winnetou akarok lenni, hanem rockénekes. Szivacsként szívtam fel minden hasznos és felesleges információt, a lemezek katalógusszámától kezdve a zenészek születési évén át a ’85-ös mezőkovácsházi P. Mobil-koncert tracklistájáig.
Cs. B.: Az első élő rockzenei élményem egy Pokolgép koncert volt ‘86-ban, 13 éves voltam akkor. Ugyan nem konkrét koncertélmény, de meghatározó emlékem, amikor 6 évesen teljesen véletlenül belekeveredtem egy Beatrice koncertre igyekvő tömegbe.  Sárborgárdon voltam kisiskolás, és a karácsonyi szünetben apámmal mentünk autóval, amikor elakadtunk a településtől nem messze. Hipnotikus élmény volt, ahogy a tök sötétben hömpölyögtek az autóúton a “ricsések”. Amikor elkezdtem koncertekre járni és beleásni magam a szakterületembe, ez a kép sokszor eszembe jutott, hiszen akkor már tudtam: ami ekkora hatással volt a fiatalokra, az nem kerülhette el a hatalom figyelmét. Később egyébként kiderült, hogy a bátyám is a tömegben volt, ő mesélte el, hogyan támadtak a rendőrök a rajongókra.

Poós Zoltán (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Bár releváns kérdéseket intéztetek a zenészekhez, néha azt éreztem, mintha inkább saját magatok számára próbáltátok volna összeszedni a hiányzó mozaikokat.
P. Z.: A célunk az volt, hogy a beszélgetések összessége kiadja a magyar poptörténelem első évtizedeinek fejlődésrajzát, ennek érdekében pedig minden beszélgetés kronologikusan megy végig az életpályákon. Nagyon bízom benne, hogy ez sikerült is, de bevallom, engem elsősorban olyan kérdések izgattak, amiket már kamaszkorom óta fel szerettem volna feltenni… Balázs Fecónál például az érdekelt leginkább, hogy mi okozta 1981-ben az addig kemény rockban utazó Korál együttes radikális stílusváltását, és ebben játszott-e szerepet az akkori táncdalfesztivál, amelyen előadták a Homok a szélbent.
Cs. B.: Ha helyenként úgy is tűnik, mintha öncélúan kérdeztünk volna, erről szó sincs, hiszen mindketten végig tekintettel voltunk arra, mi érdekelheti a közönséget. Persze, aki az élő beszélgetésekre eljött, eleve érdeklődő volt, ami nyilván ugyanúgy vonatkozik a könyv vásárlóira is. A beszélgetések végén egyébként a közönség is kérdezhetett, igaz, ezek a részletek nincsenek benne a kötetben. Azt azonban mindenképpen el akartuk kerülni, hogy az interjúkat áthassa valamiféle közönségtalálkozós, nosztalgiázós fíling. Azért persze időnként belefért a lazaság is, Balázs Fecó a Rockmúzeumban tartott beszélgetésünkön például számunkra is teljesen váratlanul hangszert ragadott és elénekelte az egyik dalát.

Az egyes interjúk időrendben kísérik végig az életpályákat, a kötetben azonban nem kronologikusan, hanem a nevek ábécé sorrendjében követik egymást. Miért nem kezdődik a könyv Szörényivel és végződik mondjuk a Rolls Frakcióval?
P. Z.: Jogos kérdés, amire azt tudom válaszolni, hogy ez egy többszereplős munka, amiben kompromisszumokat kellett kötnünk. Azok az érvek győztek, amelyek szerint egyesek megsértődtek volna a kronológiai sorrend miatt. Én is Szörényivel kezdtem volna és Trunkossal fejeztem volna be, tehát a beat-től rajzoltunk volna meg egy ívet az újhullámig, de leszavaztak. Hasonló vita tárgya volt a címlapkép is, én bevállaltam volna egy punkos Beatricét, de itt is a diplomácia győzött. Szóval, hogy ne emeljünk ki egyetlen előadót a címlapra, így végül egy semleges, de szexi címlapunk lett.
Cs. B.: A közös gondolkodás elején Zolival értettem egyet, eleinte én is kronologikus sorrendbe raktam volna az interjúkat, de aztán beláttam, okozott volna némi zavart, hogy nem mindenkinél lehet egyértelműen megállapítani, mikor élték a virágkorukat. Frenreisz Károly zenei karrierje például folyamatosan a csúcson volt ‘67-től ‘85-ig, de akár Boros Lajosnál is felmerülhetett volna hasonló dilemma. Az ábécé sorrendbe viszont nem lehet belekötni, a szerkesztői érvelés végső soron megállta a helyét. A címlapra ugyanakkor én mind a 14 előadót felraktam volna, ebben a kérdésben végül egyikünk álláspontja sem győzött.

A szerzők Bródy Jánossal (Forrás: Cseh Tamás Program)

Volt olyan meghívott zenész, akitől tartottatok?
P. Z.: Én leginkább Szörényi Leventétől tartottam. Korábban mindenkivel készítettem már interjút, vele azonban addig még nem beszélgettem. De felesleges volt aggódni, mivel a többiekhez hasonlóan ő is nagyon közvetlen volt. Nehéz ügy lehetett volna még Pataky Attila is, mert ő valamiért csak az 1985-ben újjáalakult Eddáról szeret beszélni. Hát mi a korábbi, az ún. bakancsos Eddáról kérdeztük. Meglepetésünkre ő is megnyílt, és olyan sztorikat hozott elő, amiről korábban még nem hallottam.
Cs. B.: Egyik interjú előtt sem éreztem különösebb szorongást, hiszen van újságírói tapasztalatunk. Mindketten tudjuk, hogyan kell felépíteni egy beszélgetést, és a hiányos vagy csúsztatott válaszok esetében miként húzzuk ki finoman az interjúalanyból azt, amire kíváncsiak vagyunk. Nagy Feró, a “legfeketébb fekete bárány” például csak hosszas unszolásomra árulta el végül, hogyan verték meg a politikai rendőrség Tolnai utcai irodájában. Nem akart beszélni erről, mert nem kívánta vagány lázadóként feltüntetni magát. Ezért újra és újra rákérdeztem, a végén pedig részletesen elmesélte a történetet. Beszélt a halálfélelméről és mindarról, amit azon a szörnyű helyen és helyzetben érzett.

Mindenkivel sikerült összehozni a beszélgetést, akivel terveztétek? A blues irányzat markáns képviselete, például Deák Bill vagy Hobo is kimaradt…
P. Z.: Sokan kimaradtak, aminek több oka van. Az egyik, hogy összesen 12 interjúra kaptunk felkérést a programirodától, ebbe pedig egyszerűen nem férhetett bele mindenki. A terv szerint egy év alatt havonta egy interjúból állt volna össze a sorozat, végül csak 11 estet tartottunk. A 12. Somló Tamással lett volna, de amikor felkértük, már nagyon beteg volt. Hobót is szerettük volna, akartuk, de elfoglaltságai miatt abban az időben neki egyik időpont sem volt alkalmas. De meghívtunk olyan “nagy öregeket”, akiknek a munkássága több vonalat és idősíkot is összeköt. Az emlegetett Frenreisz Károly életútjában például ott van a Metro, az LGT, a Skorpió.
Cs. B.: Somló igent mondott, még a kórházból is azt mondta telefonon a szerkesztőnknek, Vass Norbertnek, hogy számíthatunk rá, rendben lesz a júniusi időpont, addigra kijön a kórházból. De sajnos már nem jött ki.

Török Ádám: Az NDK-ban, ahol a kommunista titkosrendőrségnek óriási szerepe volt a popzene irányításában, több rockzenészt is elgázoltak, majd az ügyben épp azok nyomoztak, akik a gyilkosságot elkövették (Forrás Cseh Tamás Program)

Néhány páros beszélgetés is lezajlott a sorozatban, de a legtöbb interjúalanyt szólóban faggattátok. Például Szörényit és Bródyt miért külön kérdeztétek?
P. Z.: Az eredeti koncepció szerint minden alkalommal két zenészt hívtunk volna meg, akiknek a pályája több vonatkozásban egymásra volt utalva, de csak néhány interjú készült így. Akkor még úgy gondoltuk, izgalmasabb, ha összeszikráztatjuk őket. A Trunkos András-Boros Lajos párossal kezdtük. Boros írt néhány Rolls Frakció dalszöveget, de később ő lett a Hungaroton egyik popzenei főszerkesztője, így akár saját magát is betilthatta volna, hisz a Rollsnak írt Budapest felett az égbolt felhőtlen egy 1956-os tematikájú dal. Izgalmas helyzetet teremtett a következő párossal, Nagy Feróval és Németh Lojzival folytatott beszélgetés is, mivel mindketten szerepeltek a Bikiniben, Feró viszont a kiválása után a D. Nagy-féle formációnak is írt szövegeket. De így nem fértünk bele az időkeretbe, és szerencsésebbnek tűnt, hogy önálló beszélgetéseket készítsünk velük. Balázs Fecót már egyedül hívtuk meg, de ő ragaszkodott Horváth Attilához, mi pedig elfogadtuk az érvelését, miszerint ha a dalszövegek szóba kerülnek, legyen ott a szerzőjük is.
Cs. B.: Azokat a páros interjúkat, amiket megcsináltunk, utólag is jó döntésnek tartom. Voltak merészebb elképzeléseink is, például eleinte Bródyt Lovasi Andrással akartuk összehozni. Az ő párosításuk szintén érdekes helyzetet teremtett volna, hiszen teljesen más korszakot képviselnek, a szövegviláguk pedig még ha akarnánk, akkor sem lehetne eltérőbb, de belátható, hogy sem ezt, sem pedig az alkotópárokra épített koncepciót nem lehetett volna tartani 12 interjún keresztül.

Melyik beszélgetést élveztétek a leginkább?
P. Z.: Mindegyiket nagyon élveztem, tényleg! Ha néhány nevet ki kellene emelni, akkor azt mondhatnám, hogy Szörényi az őszintesége, a lazasága és a belemenőssége miatt volt szimpatikus, Bródy János a maga intellektuális rendszerben és összefüggésekben való gondolkodása, míg Nagy Feró a fesztelen punk attitűdje, “Tiborcossága” miatt.
Cs. B.: A Bródyval való beszélgetést én is a szövegben rejlő intellektuális töltet miatt élveztem nagyon, másrészt Török Ádámot emelném ki, vele érzelmileg tudtunk nagyon könnyen egymásra hangolódni. Sok olyan kérdés hangzott el, amit nem terveztünk feltenni,  viszont annyira érdekes és informatív válaszokat kaptunk, hogy a könyvbe is bekerültek. Például tőle tudtuk meg, hogy az NDK-ban, ahol a kommunista titkosrendőrségnek óriási szerepe volt a popzene irányításában, több üldözött rockzenészt is elgázoltak az utcán, utána pedig éppen azok nyomoztak a haláluk ügyében, akik meggyilkolták őket. De említhetem Pataky Attilát is a vagánysága és a magával sodró vehemenciája miatt. Mindemellett én is borzasztóan élveztem mindegyik interjút.

Vezető fotó: Horváth Péter Gyula