Vajon mi lenne, ha a falak mesélni tudnának? Eme különleges gondolatot követi a Megafilm új sorozata, a Cella – Letöltendő élet, amely 8 külön epizódból áll. A Nemzeti Filmintézet támogatásával készült alkotás az első magyar antológiasorozat, és egy közös kapocs van benne, ami egy “időutazó” budai börtöncella. A forgatókönyveket Vörös András, Várkonyi Zoltán, Veres Attila és Horváth András Dezső írta.  Az izgalmakban és meghökkentő történetekben bővelkedő heti krimisorozatának első része március 20-án látható a Dunán olyan színészekkel, mint Jászberényi Gábor, Járó Zsuzsa, Réti Adrienn, Szamosi Zsófia, Rátóti Zoltán, Trokán Péter és Balázs Andrea. Horváth András Dezsővel készült interjúnkban többek között arról beszélgetünk, vajon a sorozat mennyire passzol a Covid utáni időszakhoz, de szót ejtünk arról is, hogy vajon a hazai film és sorozatgyártásban tapasztalható nagy bumm indokolttá tenné- e egy magyar streaming szolgáltató születését?

LSZF- 061.HU

Milyen időintervallumot ölel fel a sorozat, honnan indulunk, és hova jutunk?
A sorozat nyolc epizódos,1849-ben kezdődik és 2050-ben ér véget, de érintjük 1944-et, 1959-et, 1990-et, 1992-öt,  2008-at és 2020-at is.

Mennyire fikciósak a történetek? Vannak valós részletek, utalások?
Abszolút fikciósak, de például a Várkonyi Zoltán által írt Megváltó című epizód igaz történéseken alapul. Fontosnak tartottuk, hogy az adott kor hangulatát jól elkapjuk, és ahhoz igazítsuk a történeteinket. Az olajszőkítés korában, a kilencvenes évek elején játszódó epizódban például fontos a korszellemre jellemző gátlástalanság és pénzéhesség, ami mozgatja a szálakat. De az 1959-ben induló történet a szovjet elnyomásra jellemző abszurd, szürreális világ egy szeletét mutatja be, míg az 1849-es történetünkben fontos szerepet kapnak a kor romantikus hősi ideáljai, amelyek gyakran élesen szemben álltak az emberek életét átszövő valósággal.  

MEGVÁLTÓ (2020)

Eszter egy szörnyű gyilkosság miatt kerül börtönbe, ám ahogy a cellatársai megismerik történetét, kiderül, hogy a bűncselekmény az áldozatnak a megváltást hozta el.

A fotón: Horváth András Dezső, Csillag Manó

Az hiszem, a múltból könnyebb ihletet nyerni, de mi volt az inspirációja a jövőben játszódó, utolsó epizódnak?
Mindegyik epizódnál van egy adott helyszínünk, ugyanaz a cella. Ám ezt egy picit kitágítanám, mivel inkább ugyanarról a börtönkomplexumról van szó, hiszen nemcsak egy helyiségben játszódnak a történetek. A befejező rész kapcsán azon kezdtünk el gondolkozni, hogy hogyan lehet a börtönt valamennyire a szabadság utolsó menedékeként ábrázolni. Abban a világban a börtön egyszerre jelenti a szabadságot és a biztonságot a külvilág veszélyeitől, de közben a saját maga “börtönségét” nem tudja levetkőzni. Erről a kettősségről szól a történet, a főszereplő vívódik, mivel odabent biztonságos az élete, nem fenyegeti az iszonyú pusztulás, ami a külvilágban várna rá. Azonban az embernek van egy erős belső igénye arra, hogy megismerje a külvilágot. Még akkor is, ha a külvilág talán magát a halált jelenti.

Ha már a bezártságnál tartunk, a Cella – Letöltendő élet mennyibe tekinthető egyfajta Covid- karantén reflexiónak?
Az egyik epizód kifejezetten reflektál erre, a 2020-ban játszódó részben konkrétan meg is jelenik a járvány. Szerintem egy nagyon speciális időszakba érkezik ez a sorozat, hiszen a karantén alatt mindenki átélte azt, hogy milyen összezárva lenni ugyanazokkal az emberekkel hosszú hónapokon keresztül. Nyilván ez nem mérhető azokhoz a sokszor véres és erőszakos helyzetekhez, amikre felépítettük a sorozatot, de a bezártság érzése minden embernek a sejtjeibe ivódott az elmúlt években. Egy plusz érzelmi réteg rárakódott ezekre a történetre, mert most már mindenkinek lesz egy kis személyes tapasztalata arról, hogy milyen is a bezártság és az elszigeteltség.

A sorozat különlegessége, hogy ez az első magyar antológiasorozat, több forgatókönyvíró dolgozott rajta. Hogyan hangoltátok össze ezt a közös munkát, illetve a különböző írói stílusokat? Ebben a puzzle- ben hol kapott helyet a rendező?
Természetesen voltak közös ötletelések, beszélgettünk az epizódokról, de fontos volt, hogy minden epizódnak egyetlen írója van, az ő feladata felépíteni az epizód világát. Általában csak a történelmi korszak volt meghatározva, íróként nagy szabadságot és bizalmat kaptunk a producertől, Helmeczy Dorottyától, valamint a rendezőtől, Csillag Manótól, aki kifejezetten élvezte azt, hogy mi négyen különböző stílusban írunk és gondolkozunk. Mivel Manó rengeteg filmben dolgozott vágóként is, ezért nagyon jó szeme van a vizuális dramaturgiához, remek ötletei voltak arra vonatkozóan, hogy egy-egy lélektani motívumot milyen képi ötlettel tudunk megerősíteni. A különböző stílusú és hangvételű epizódokat aztán Manó rendezte egységes stílus alá a forgatás és a vágás során.  Van olyan epizód, ami agyalósabb, csavarosabb, krimiszerűbb, van olyan, ami inkább lélektani dráma, és van olyan rész, ami pedig már kifejezetten sci-fi-i elemekkel operál.

A neveddel itthon leginkább romantikus családi filmek kapcsán találkozhatott a közönség. Mennyiben kívánt ez a sorozat más attitűdöt, mennyire viselt meg ez a nyomasztó világ?
Nagyon élveztem ezt a munkát. A legelső filmem egy interjúkon alapuló dokumentumfilm volt, amiben nagyon sok drámai helyzetet dolgoztunk fel, de a Sohavégetnemérős után természetes volt, hogy a romantikus-zenés ötletekkel fognak megkeresni a producerek és a rendezők. De én íróként és nézőként is szeretem a változatosságot, ugyanúgy tudok élvezni egy remekül megírt Richard Curtis-filmet, mint Jacques Audiard vagy Lars von Trier kőkemény drámáit. A Cella írása során azért volt lelkileg megterhelő pillanatok, főként az 1944-ben játszódó epizód miatt. Ez a történet a háborús időszakok alatt zajló szexuális erőszak témáját dolgozza fel, illetve azt, hogy ezekben a szélsőséges korokban milyen figurák válhatnak élet-halál uraivá. Ez egyrészt megterhelő, másrészt felszabadító: az emberi viselkedés teljes regiszterét bejárhattuk, a legaljasabb ösztönöktől a legváratlanabb önfeláldozásig. 

A börtönben történnek durva esetek. Mennyire naturális az ábrázolás, vagy inkább lelkileg, pszichésen lesz nyomasztó?
Ez epizódonként változik. A börtönökben tapasztalható fizikai erőszak természetesen megjelenik. Ezt a mai világban nem lehet mellőzni, mert a nézői ingerküszöb erősen megváltozott az elmúlt 5-10 évben a streaming-tartalmak miatt. De az erőszak és az agresszió egy börtönben sem csupán a verekedésekben vagy a kínzásokban jelenik meg, hanem a pszichológiai nyomásban, ami a rabokra nehezedik.

Akkor, ha már a streaming szolgáltatóknál tartunk, a mai, felpörgött hazai sorozat- és filmgyártás szerinted mennyire indokolja egy egységes magyar streaming szolgáltató születését, vagy jobban járnak a gyártók, hogyha nemzetközi platformra kerülnek fel ezek az alkotások?
A helyes választ én sem tudom, de szerintem például a filmio.hu egy kiváló ötlet. Szuper, hogy van egy olyan platform, ahol a magyar filmeket összegyűjtik, ez a nézőknek és az alkotóknak is nagyon jó.  Fiatal filmesként óriási dolog, hogy a filmjeink a magyar mozitörténet klasszikusaival, Oscar-díjas filmekkel egy helyre kerülhetnek. Így erősítik egymást, hiszen az idősebb generáció a klasszikusok mellett megismerheti a kortárs filmtermést, és a fiatalabb nézők is eljuthatnak a magyar mozi alapköveihez. A Cellával kapcsolatban talán kicsit elfogult vagyok, de én úgy gondolom, hogy témájában és történetmesélésében is felveszi a versenyt a nemzetközi streaming-platformokon futó sorozatokkal.  Én nagyon pozitív tendenciákat látok az új magyar sorozatokkal kapcsolatban, szerintem a dráma műfajában is egyre jobb munkák születnek. A magyar néző nagyon szereti azokat a filmeket és sorozatokat, amelyekben magára ismerhet, a saját jelenét és múltját láthatja viszont olyan színészek közvetítésében, akikhez tud érzelmileg is kapcsolódni. Nekem íróként mindig élmény azzal találkozni, hogy mennyi jó magyar színész van, akik a legegyszerűbb jelenetet is fel tudják emelni egy-egy gesztussal, jól eltalált hangsúllyal. A színészek jelentik a Cella egyik legnagyobb erősségét is: a szenvedés, a boldogság, a gyűlölet és a szerelem olyan érzelem, amit minden néző ismer és átélt már. És ha ezeket az érzelmeket olyan arcok, hangok és gesztusok közvetítik, amelyek a néző számára ismerősek a saját életéből, az egy nagyon nagy pluszt jelent. Szerintem a Cellában ez a plusz ott van. 

Fotók: Hortobágyi Júlia