A héten, december 4-én ünnepelte hetvenedik születésnapját az Oscar-díjas, nemzedéke egyik legtehetségesebb filmszínészének tartott Jeff Bridges. Az alkalomból bemutatjuk öt kedvencünket a legjobb főszerepei közül.
MP – 061.hu
Csillagember (1984)
A földönkívüli űrhajótörést szenved Wisconsin államban, a nemrég megözvegyült fiatalasszony, Jenny farmjának közelében. Hogy a kilétét eltitkolja, a csillagember a balesetben meghalt férj hajszálának DNS-éből emberré klónozza magát. Az esetlen mozgású, a földi életre rácsodálkozó idegen először “elrabolja” a halálra rémült nőt, de sietnie kell, mert csak három napja van eljutni az arizonai Meteor-kráterhez, hogy kapcsolatba léphessen az anyaűrhajójával, ráadásul a kormány ügynökei is a nyomukban járnak. Ahogy fokozatosan fejlődik ki a szerelmi és ezzel együtt a drámai szál is, az elrablottból és az elrablóból szerelmespár, a filmből pedig egy sci-fi/kaland/dráma/romantikus darab keveréke lesz, amire nem sok példa volt eddig a filmtörténelemben. Nem mondhatni, hogy a felsorolt műfajok könnyen mixelhetők, de ami másoknak nem annyira, John Carpenternek, a horrorfilm történetének egyik legnagyobb, legsokoldalúbb, vizuálisan és tematikusan egységes életművet létrehozó rendezőjének (és a főszereplő Jeff Bridgesnek) igazán remekül sikerült. A minimális, de horrorfilmben éppen kötelező mennyiségű rémisztgetés, kellő feszültség, látványos és rendkívül emlékezetes jelenetek mellé a végére bekúszik egy kétségtelenül megható finálé is, ami korrektül zárja le az igencsak vegyes műfajú alkotást.
A félszemű (2010)
John Wayne egyetlen Oscarját A félszemű seriff címszerepéért (bár igazából a díj legalább annyira szólt az életművének, mint filmbéli alakításának) a rendező Ethan és Joel Coen azonban nem az 1969-es film remake-jét készítették el, hanem az alapjául szolgáló Charles Portis-regény egy új adaptációját, ami a végeredményt tekintve talán a legkevésbé coenes Coen-film lett. Jeff Bridges első instrukciója, amit a rendezőktől kapott, az volt, hogy felejtse el a Wayne-féle előzményt, ami jó döntésnek bizonyult, persze nem kizárólag emiatt jelölték tíz Oscar-díjra a neowesternt. A történet szerint Mattie Rosst (Hailee Steinfeld) a bosszúvágy hajtja, hogy megtalálja Tom Chaneyt, aki megölte az apját, ehhez pedig az iszákos és mogorva Rooster Cogburn (Jeff Bridges) békebíró segítségét kéri, az ő és egy bumfordi texasi ranger, Walter LaBoeuf (Matt Damon) oldalán igyekszik becserkészni apja gyilkosát. Az utazás és az összezártság nem csak a lánynak, a kiégett Cogburnnek is olyan tanulságokkal szolgál, amik megváltoztatják az életét. Gyönyörűen fényképezett, feszes ritmusban és kellő feszültséggel pergő sötét hangulatú, fekete humorban bő mozi, jóllehet a rendezőpárra jellemző abszurd-szatirikus mozzanatból csupán egy-két emlékezetes akad. Hailee Steinfeld 13 évesen Bridges-szel azonos értékű alakítást nyújt, utóbbi pedig ezzel a karakterábrázolással is hozzájárul a gyanúhoz, hogy gyakorlatilag bármit képes eljátszani.
Őrült szív (2009)
Noha „Bad” Blake élő countrylegendának számít, alkoholizmusa következtében mára csak lepukkant kocsmák és füstmentes bowlingpályák állandó fellépője. A lecsúszott férfi állandóan piál és dohányzik, az orvosa szerint nem sok ideje van hátra, ha így folytatja. A magánélete is széthullott, több felesége is elhagyta, a felnőtt fiát pedig gyerekkora óta nem látta, nemtörődömségét csupán a színpadon hagyja el. Ha gitárját kezébe veszi, tiszta szívből énekel, hogy aztán újra megküzdjön az aznapi piamennyiség miatt felgyülemlett hányingerrel és valamelyik agyonhasznált lotyó karjaiban ébredjen fel. Barátja kocsmájában aztán találkozik az újságírónővel, Jeannel, aki interjút szeretne vele készíteni. Szerelem szövődik közöttük, a nő pedig Blake-hez költözik a kisfiával. Jeff Bridgest a szerelmes cowboy megformálásáért nem véletlenül jutalmazták Oscarral, hiszen „one man showjával” gond nélkül viszi el a hátán a filmet, ehhez pedig Scott Cooper rendező-forgatókönyvíró teremt számára ideális, egyszerű és puritán játszóteret. Jeff Bridges mellett Robert Duvall és Colin Farrell is dalra fakad, Maggie Gyllenhaal pedig egy sokat tapasztalt, fiatal anyukát alakít hitelesen.
A préri urai (2016)
Nem kétséges, hogy David Mackenzie bankrablós szociowesternje az utóbbi évek egyik legerősebb és időtálló amerikai filmalkotása: instant klasszikus. A történet szerint két texasi testvér összefog, hogy megmentsék a családi gazdaságot, amire egy lejáró követelés miatt a bank rá akarja tenni a kezét. Toby, az elvált apa és a börtönviselt Tanner sajátos és veszélyes módját választják a pénzszerzésnek: bankrablásokból akarják megszerezni a hiányzó pénzt, ám a nyakukban liheg egy makacs, nyugdíjazás előtt álló ranger a társával. Egyszerű, ismerős történet, de a gyönyörű és kegyetlen képek a magára hagyott, szegénységbe süllyedt és lerohadt vidék elszigeteltségéről és apokaliptikus valóságáról, a reménytelenségből táplálkozó belső káosz komótos feltérképezése újabb és újabb dimenziókkal gazdagítja a filmet, hogy a végkifejletnél aztán sírva emeljünk meg a kalapunkat. Jeff Bridges rangerként nyújtott alakításával újra feladta a leckét önmagának, Ben Foster meg Chris Pine pedig talán soha nem lesznek annyira jók, mint ebben a Nick Cave zenéjére lüktető remekműben. Bár A préri urai több kategóriában is Oscar-esélyes volt, végül egy díjat sem kapott.
https://www.youtube.com/watch?v=divDl6kXvAw
A nagy Lebowski (1998)
Jeff Lebowski, azaz a Töki kalandjait bemutató film úgy lett a Coen tesók és Bridges legkultikusabb alkotása, hogy nem igazán tiszta, miről is szól valójában – ha egyáltalán szól valamiről. Valójában minden, amit látunk, egy mariskafüstben elcsendesített agy lassú reakciója a váratlan, többnyire szürreális történésekre, kezdve a tekepálya ügyesbajos dolgaitól a hősünkre otthonában rátámadó modortalan nihilistákon át, akik bepiszkítják kedvenc perzsaszőnyegét, az „igazi” Lebowski viselt dolgaiig, beleértve annak eltűnt ifjú feleségét. A Julianne Moore-ral közös viking álomjelenet, vagy a bowling-rivális Jesus (John Turturro) arcoskodása is csúcs, a kattant fegyverbuzi jóbarátot alakító John Goodman is minden mondatával és gesztusával zseniális, de az extravagáns karaktert minden porcikájában hozó, rendszerint fehérorosz koktélt kortyolgató, nyitott fürdőköpenyben és strandpapucsban vagy mintás kötött kardigánban flangáló Jeff Bridges az igazi kincs – miatta vált a Lebowski név fogalommá. Egyébként a Töki ruháinak többsége Bridges sajátja, beleértve a papucsát is. Noha a filmből nem derül ki, de a Töki – lengyel hangzású vezetékneve ellenére – igazából magyar. A forgatókönyv első vázlata ugyanis megválaszolta volna a kérdést, rendes munka híján mégis miből él és engedhet meg magának egy lakást a főhős. Az eredeti ötlet szerint Töki a Rubik-kocka feltalálójának örököse, ám Joel Coen végül kihúzta ezt a részt, mivel úgy gondolta, jobb, ha ezt a vonatkozást inkább homályban hagyják. Sajnálatos, ugyanakkor érthetetlen, hogy az Amerikai Filmakadémia trendekre érzékeny, ám a valódi innovatív filmművészeti értékek felé egyre tompább tagjai még csak jelölésre sem méltatták a filmet – talán nem tudták hova tenni a humoros, de súlyos történetekben utazó, a Fargóért egy évvel korábban két Oscart is besöprő fura tesvérpár komolytalankodását.