Amikor a férfiak elérnek egy bizonyos életkort, ugyanolyan fickós dolognak számít az emlékek rendezgetése, mint az új anyagokkal való foglalatoskodás. Két nagyszerű művész (Paul Simon, Neil Young) sorlemeznek nehezen nevezhető munkáit ajánljuk azok figyelmébe, akik szerint az élet nemcsak egy-két kitüntetett pillanatból áll. Paul Simon In The Blue Light című albuma újrafogalmazza néhány régi, kevésbé ismert dalát, Neil Young Songs For Judy című élőzése egy 1976-os „talált” akusztikus koncertfelvétel.
PZL- 061.hu
Paul Simon 14 stúdióalbumán kevésbé ismert saját dalait helyezi új dimenzióba, leginkább a meditatív jazz és a kortárs komolyzene igézetében. A Can’t Run But kortárs zenei hangszerelése olyan, mintha a 180-as Csoport gondolta volna újra Paul Simon életművét. A How he Heart Approaches What It Yearns kissé elszállt melankolikus jazzy popja olyan, mintha Sting hangszerelte volna, míg a Teacher afféle barokkos pszichedelia lett. Az album producerei Paul Simon és Roy Halee voltak, ők az 1960-as évek óta együtt dolgoznak, a két alkotó között tökéletes volt az összhang. A lemezen olyan jazzművészeket hallhatunk, mint Bill Frisell gitáros, Wynton Marsalis trombitás, Jack DeJohnette és Steve Gadd dobosok valamint a yMusic kamaraegyüttes (trombita, fuvola, klarinét, hegedű, viola és cselló).
Az In The Blue Light esős délutánokra ideális ajánlat, amikben többek között az a különleges, hogy annak ellenére lesz kerek egész az album, hogy hallunk itt world musicot, jazzt, kortárs kísérleti megszólalást, letűnt korok zenéinek imitációit és még nyomokban popot is. A borító kapott egy kék színű műanyag fedőtasakot is, amitől olyan érzésünk lehet, mint amikor kék színű fóliával takarták le a fekete-fehér tévéket a színes hatás kedvéért. És persze, a lemezen a kék csak egy szín, valójában az anyag olyan színes, mint egy world music katalógus.
Neil Young Songs For Judy című albuma nem könnyű olvasmány. Az 1976 november 7-i colordói akusztikus koncert egyből egy három és fél perces monológgal kezdődik. A Warner – ahogy anno az agg Johnny Cash esetében is – sorra adta ki a 72 éves Young fiókban maradt anyagait, nemrég került a boltokba a szintén 1976-os keltezésű évtizedekig kiadatlan Hitchhiker – és persze a Judy-albumon elhangzik az Hitchhiker Pocahontasa is, amit az 1979-es Rust Never Sleepsről is ismerhetünk.
Az 22 dal így egyben meglehetősen egyanyagú, alapvetően gitárra hangszerelt dalok közül kiemelkedik az idáig kiadatlan, zongorán előadott No One Seems To Known, ami az album egyik csúcspontja is egyben. És persze mivel a megélt, megszenvedett, kihordott dalok önmagukban is élvezetesek, ezért ugyanakkorát ütnek, mint amikor az elektromosságot nemcsak az előadó személyiségéből nyerik, hanem a konnektorokból.
Paul Simon
In The Blue Light
Sony
10 szám 50 perc
Neil Young
Songs For Judy
Warner
22 szám 65 perc