Március 10-én kedden, Boris Vian születésének 100. évfordulóján mutatja be a Tajtékos dalok című darabot a Budapesti Operettszínház. Az előadás – amelyben 11 Vian-sanzon hangzik fel – egyik szereplője a Junior Prima-díjas Gubik Petra, az Operettszínház egyik legfoglalkoztatottabb színésznője, akivel többek között arról beszélgettünk, van-e benne hiányérzet, amiért az utóbbi időben prózai helyett inkább zenés szerepek találják meg, és hogy mit tanult magáról a monodráma műfaja által.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
A legaktuálisabb téma amiről beszélhetünk, az a Tajtékos dalok. Hogyan mutatnád be ezt a darabot?
Ez egy rendhagyó, egyedülálló előadás az Operettszínház történetében. Habár Kiss Csaba rendező már foglalkozott hasonló, interakciókkal teletűzdelt előadásokkal, ő maga azt mondta, pontosan ilyet még nem rendezett. Egy sajátos megemlékezés Boris Vianról négy művész előadásában, ami elsőre talán könnyűnek tűnhet, de valójában nagyon koncentrált munkát igénylő darab. Boris Vian korának polihisztora volt, szerettünk volna minél többet megmutatni a munkásságából, ezért a dalait, sanzonjait is feldolgoztuk. Emiatt lett az eredeti, Tajtékos napok helyett Tajtékos dalok az előadás címe.
Szerepelsz emellett a Menyasszonytáncban, a Dorian Grayben, az Elfújta a szélben, és a Once-ban is. Nagyon sűrű most az életed, ezt az interjút is nehezen hoztuk össze. Sok lemondással jár ez az életforma?
Igen, főleg amikor próbaidőszak van. Ez egy négyszereplős darab, ilyenkor dupla annyi teher van az ember vállán, hiszen nincs egy nagy 30 fős gárda, a figyelem mindig rajtad van. Felmegyünk a színpadra, és másfél-két óráig ott vagyunk, szünet nélkül. Nagy koncentrációt, maximális odafigyelést kíván ez az előadás, aktívan kell bent léteznünk a térben. Persze, jó lenne, ha most csak erre az egy munkára tudnék koncentrálni, és minden mást ennek alárendelni, de ez nem kivitelezhető, mert közben nem áll meg a többi színház, a többi produkció sem. Nemrég István, a király blokkunk volt az Operettszínházban, de játszom a Once-ban is a Madách Színházban, és itt van a Menyasszonytánc is, szóval most tényleg kevés a szabadidőm. És az influenzaszezon sem könnyíti meg ember életét…Viszont amikor belépek a színpadra, valahogy ez mind eltűnik és elfelejtődik, csak a szerep és én maradunk. Annyira átlényegül az ember, hogy olyankor minden fájdalom, minden magánéleti probléma megszűnik. Szerintem valahol gyógyít is a színház.
Lázasan is színpadra állsz?
Nagyon sokszor volt rá példa, hogy betegen játszottam, igen. A láz nálam annyira nem jellemző. Mindig igyekszem színpadra állni, hacsak nincs valami komoly problémám, amikor igenis megálljt kell parancsolni. Ez utóbbit még tanulom.
Valahol azt nyilatkoztad, hogy a színház egyik legfontosabb dolga, hogy megtanulj közösségben élni, társulatban gondolkodni, hogy olyan közegben legyél, ami inspirál. Hogy érzed, jó helyen vagy most az Operettszínházban?
Mindig azt figyelem, hogy éppen az a közeg, amiben létezem – egyébként szabadúszó vagyok – inspirál-e. Nagyon örülök, hogy Kiss Csabával együtt dolgozhatok, aki az egyetemen is tanított, és már akkor nagyon élveztem az óráit. Az, hogy partnereimnek tudhatom Földes Tamást, Györgyi Annát és Kocsis Dénest, az ajándék nekem. Tényleg nagyon jó kis csapat jött össze: minden pillanatban tanulok valamit magamról, vagy a partnerektől. Ebből építkezik, táplálkozik, fejlődik az ember. Nagyon kíváncsi vagyok a nézők reakciójára is, nem csak az előadás interaktivitása miatt, hanem mert Boris Vian szövegei nem annyira egyszerűek: érzelemgazdag, erotikával fűszerezett szövegről beszélünk, kíváncsi vagyok, hogy a 21. században, hogyan veszi majd ezt a közönség.
Elsősorban zenés műfajokban van lehetőséged kibontakozni. A próza háttérbe szorulása miatt van benned hiányérzet?
Most épp nincs. Lehet, hogy azért, mert olyan dolgokat csinálhatok a zenés színház terén, amik érdekelnek, és jelenleg kielégítenek. Másfél évvel ezelőtt kifejezetten a próza felé mozdultam, és örültem, hogy játszhattam a Belvárosi Színházban, vagy a Pinceszínházban. Hozzáteszem, a Boris Vian darab is legalább annyira prózai, amennyire zenés. A francia sanzonok szövegeit tekintve, inkább zenére elmondott monológok, kiáltványok. Inkább az életérzéseken van a hangsúly, nem azon, hogy minden szót megértsünk. Visszatérve a kérdésre, úgy érzem, megtaláltam magam a zenés színházi palettán, most valószínűleg ennek kell túlsúlyban lennie az életemben. És ezt egyáltalán nem bánom addig, amíg olyan emberek, alkotók vesznek körül, akik inspirálnak.
Nemrég egy sorozatban is feltűntél. Jót tett ez a kis kitérő? Kedvet kaptál a filmes munkákhoz?
Igen, abszolút. Lehet, hogy ezért sem érzem annyira a zenés színház túlsúlyát, mert az elmúlt időszakban forgattam is, itt pedig a prózai oldalamat használtam. De ugyanez a helyzet a szinkronban is. Érdekes, hogy már negyedik éve szinkronizálok, de még soha nem volt énekes szerepem. Most lesz az első ilyen a Trollok második részében – ez április 1-jén kerül a mozikba –, ahol énekelnem is kellett. Elképesztően élvezem ezeket a munkákat, ilyenkor egyáltalán nem hiányzik, hogy énekeljek, ugyanakkor jó, ha az embernek van egy olyan eszköze, amihez nyúlhat, amikor már prózailag kimerítette magát. Nagy áldás, ha valakinek van hallása és tehetsége ahhoz, hogy énekeljen. Régebben nem értékeltem ezt annyira, mint amilyen fontos valójában.
A Színművészeti Egyetem drámainstruktor szakán a vizsgaelőadásod egy monodráma volt. Mire tanított ez a műfaj? Arra gondolok, hogy talán ez a műfaj segíthet hozzá a leginkább ahhoz, hogy megismerd a saját művészeted, játékod, mert egyedül létezel a színpadon, csak magadra számíthatsz.
Amikor nem egyedül állok színpadra, kapaszkodhatok a partnerembe, magától értetődő, hogy mások is vannak mellettem. Itt viszont a te neved kell, hogy elvigye az egész produkciót, a nézők csak téged látnak. Ez természetesen nagy kihívás. Nagyon kemény önálló munka volt, de ebben egy szuper kis csapat segített nekem. Az, hogy a Szentendrei Teátrum Nyári Fesztiváljának FRISS programjába bekerülhetett A hentes lánya, egy óriási lehetőség volt. Ez az előadás egy mérföldkő az életemben, muszáj volt jóban lenni magammal, sokat tapasztaltam magamról, ahogy dolgozom. Rájöttem, hogy a határaimat magam szabom, és arra is, hogy milyen erős vagyok. A főpróbán – szabadtéren, a Ferenczy Múzeum udvarán volt ez előadás – az időjárás nem tett a kedvünkre, 40 fok volt, amikor próbáltunk, a bemutató napján pedig eső. A főpróbát is elmosta, én addig játszottam, amíg a rendező le nem állított. Aztán mikor elállt az eső, fél óra múlva ugyanott folytattam, ahol abbahagytam. Ilyenkor fontos, hogy megmaradj ugyanabban a lelkiállapotban, másképp nem fog működni. Jó érzés volt, hogy a nézők nem mentek haza, hanem megvárták, míg befejezem. A premier napján pedig technikai problémák adódtak, emiatt háromszor kellett elkezdenem az előadást…Nem omlottam össze, bementem hátra a takarásba, a falnak fordultam, és vártam, csak a feladatra koncentráltam, hogy újrakezdhessem. Mindenki nagyon izgult, a nézők szemében is ezt láttam, de én kimentem és újrakezdtem. Önfegyelem, önuralom, kitartás, csak magadra számíthatsz. Magabiztosságot adott, segített abban, hogy elhiggyem, egyedül, egy szál magam is érdekelhetem az embereket.
Még csak 30 éves vagy, de már több rangos díjat is a magadénak tudhatsz – a 2015-ös POSZT-on neked ítélték a legjobb női alakítás díját, az Operettszínházban a Legígéretesebb Ifjú Tehetség díját, később pedig Junior Prima díjat. Ezek bizonyítják számodra, hogy jó úton haladsz?
Sokat szoktam ezen gondolkodni. A díjak mindig akkor találtak meg, amikor visszaigazolásra volt szükségem, amikor azt gondoltam, hogy ezt az egészet, amit csinálok, senki nem látja, majdhogynem felesleges. Azt jelentették, hogy mégsem vagyok láthatatlan. Ez elég volt ahhoz, hogy továbbmenjek az utamon, hogy higgyek abban, amit csinálok.
Mikor lesz egy kis pihenőd?
Március 10-én kedden, Boris Vian születésének 100. évfordulóján lesz a bemutató, ezután igyekszem majd kicsit magamra koncentrálni: pihenni, feltölteni magam egészségügyileg, mert most egy kicsit lemerültem. Nagyon sok tervem van a jövőre nézve, szeretnék egy kicsit arra koncentrálni, ami nekem kikapcsolódást nyújt.
De színházi munkákra gondolsz?
Igen, vagy akár zenei projektekre. Szívesen csinálnék egy önálló estet is, vagy bármit, ami egy kicsit szabadabb, és nem azért kell megcsinálnom, mert kötelező.