Darvasi László Isten. Haza. Csal. című új novelláskötetének a borítóján egy autó szévédőjét látjuk, azon túl semmi kivehetőt nem érzékelünk a tájból. Még a tükör is sötét. Látunk még három, piros, fehér és zöld illatú fenyő formájú Wunder-Baum légfrissítőt is, és egy afféle fényfüzért. Talán ott van az autóban, az Isten, a haza, és a család is. Ha jól olvassuk a könyvet, mindent, és mindenkit megtalálunk. Ha jó helyre ülünk, a tükörben talán magunkat is megtaláljuk. És hogy ne tévedjünk el, maga Darvasi László navigál minket.
PÁN – nullahategy
Az Isten. Haza. Csal. novellái számos szöveghelyen olyanok, mintha prózaversek lennének. Erről persze eszembe jut: előállsz még valaha versekkel?
Nem hiszem. Úgy két évente titokban az asztalomhoz ülök, sandán körbenézek, lát-e valaki, majd pedig megpróbálok verset írni, és hiába. Más lett a tekintet, másként mozog a csukló, másként veri bentről a tamtamot a szerkezet. A vers beköltözött a prózába, és jól elvan ott. Jó, úgynevezett verseket nem csak költők írnak, de én, azt hiszem, akkor sem voltam költő, amikor írtam verseket. Viszont a versből élek azóta is, a prózám nagyon sokat kér és kap a verstől, és mélységesen tiszteli. Máris eszembe jutott egy tárca téma, hogy kell megölni egy verset, hogy hal meg a vers, ilyesmi. Na, például ez egy következő restancia lesz.
2012-ben három könyved is megjelent, gyakorlatilag folyamatos a könyvpiaci jelenléted. Volt, hogy valamit nem adtál le határidőre? Egyáltalán: hogy sikerül mindent ilyen üzembiztosan leadni? Megvan a napirended, hogy reggel futsz, utána írsz, aztán javítasz…
Már nem futok, mert, mindegy. Azt hiszem, a huszoniksz év alatt az ÉS-nél egy tárca idejét néztem el. De akkor még nem volt mobil, meg net, ráadásul még Szegeden éltem, úgyhogy a rovatvezetőm, Dérczy Péter nem tudott utolérni. A Délmagyarban pedig ott van huszonöt éve a heti kettő tárca. Néha nem férnek be, de az nem az én saram. Akkurátusan vigyázok a megjelenés idejére. S aztán persze néha besokallok, és nem megyek el valahová, pedig kellene, illene, mert megígértem, kihirdették, egyebek. Köd lesz, betakar. A barátaim pedig kifejezetten megbízhatatlannak tartanak, és jó okuk van rá. Mert ha a tárcák idejét nem is, más időpontokat előszeretettel keverek, vagy elfelejtek. Különben pedig, tudod, az utolsó pillanatnak nagyon nagy hatalma van. Amikor már nem halogathatod tovább a kért, megrendelt szöveget, és nincs kifogás, üresjárat, mellébeszélés. Akkor fogod magad, szó szerint, és megírod. Hogy az micsoda érzés. Emeled az ujjad a sent gombról. Tíz kilóval leszel könnyebb nyombanAz Isten. Haza. Csal-ban megjelennek a pop-kulturális referenciák, Lana Del Ray, Linkin Park… Miért most? Korábban milyen volt a viszonyod a rock and rollal? A szleng sem volt jellemző rád, ami most sem…
Folyamatosan hallgatok zenét, és mindenfélét, és például a Led Zeppelin nem múlt el. De volt Szív Ernőnek egy könyve, véletlenül a nőkről szólt, meg a szerelemről, és abban a kiskötetben az volt a műfaji megjelölés, hogy dzsessznovellák. Vagyis hogy vannak főmotívumok, vagyis magától értetődően az írásban is, és te azok dallamát fújod, dobolod, miközben variálsz is eltérsz, változtatsz, újratervezel, majd visszatérsz az alapdallamhoz. Ha írsz, biztosan zenélsz is. És ha zenélsz, írsz is, csak egy másfajta, láthatatlan, titokzatos helyre. Különben meg miért ne tudhatnám, milyen zenéket hallgatnak a mai tinik, kiskamaszok? Nagyjából tudom. Azt hiszem, most nem mondtam igazat.
A kötet szinte minden novellája kb. egyforma hosszú. Ez afféle koncepció volt, vagy „így alakult”?
Ugyanis sok történet, Szív Ernő segítségét kérve az ÉS tárca rovatában jelent meg. Talán Szvoren Edinától kérdezték meg mostanában Az ország legjobb hóhéra című kötet remek szövegei kapcsán, hogy akkor az írásai tárcák-e. Mert hogy tárcahelyen jelnetek meg. Na, igen, a tárcahely befogadó színház. Mehet oda boldog és boldogtalan, ilyen beszély, olyan csevej. De attól még nem lesz föltétlenül tárca. Csak ott rozsdáll vagy tündököl, a vonal alatt. Tárca, tárcanovella, novella, három különböző, jóllehet nem éles határokkal elválasztható műfajokról beszélünk. A tárca a bármi, a tárcanovella a talán, a novella az igen és a nem.
Volt, tehát hogy valamit tárcának szántál, aztán novellává nemesült, vagy fordítva?
Igen, de az nem biztos, hogy nemesülés. A tárca, minden csapongási hajlama és szeszélye ellenére szabályozottabb műfaj, mint a novella. Szembe néz vele az olvasó, viszonyuk közvetlenebb, közelibb, felszínesebb, de tud örök sebet is ejteni. A tárca a napilap műfaja, a napilap szépen haldoklik, konganak a harangok, mint azt halljuk. Kérdés tehát, hogy mutat majd az interneten a tárca. Jobban megkérdezve, az irodalom. Mert másként mutat. És más az internet nyelve is. Énnekem, aki évtizedek óta minden reggel leballag a boltba, és megveszi a két, szombaton négy nyomtatott sajtóját, ez erős, nagy kihívás. Szóval amikor leülök írni, pontosan tudom, hogy mit akarok, tárcát vagy novellát. és akkor az az is lesz.
Innen, messziről, úgy tűnik, hogy több íróval ellentétben neked nem voltak sem szakmai sem egyéb konfliktusaid, nem volt Horger Antalod, nem olvashattunk meghökkentően levágó kritikákat sem a könyveidről, ami azért kijutott mindenkinek. Mi az oka annak, hogy megúsztad az ilyesmiket?
Na, most én azért olvastam gorombaságokat magamról, de mindegy, bármennyire is fájtak, vagy fognak fájni, ezt hagyjuk. Nincs okom panaszra, azt teszem, amit szeretek, s bár ha megkérdezik, és persze megkérdezik, hogy miért írok, meg honnan az ihlet, hogy találom ki ezt vagy azt a képtelenséget, akkor azt válaszolom, mert félek. És a félelem nagy kaland. Meg nagy elbeszélő, meg nagy dramaturg. Lippitik, lippitik, és akkor, gyerekek félni kezdtem. Viszont általában, gondolom hiún, volt rálátásom a saját félelmemre. Talán el tudtam lépni attól a képződménytől, ami vagyok, segített ebben az önirónia, meg a bizonytalanság. Vannak dolgok, amiben nagyon bízom, és vannak, amikben egyáltalán nem, bár szeretnék bízni. De nem akarom elrejteni a bizonytalanságaimat vagy a tanácstalanságaimat. Néha át kell öltöztetni őket. Tudod, a félelem szeret öltözködni. Szereti a divatot, a farsangot és a maszkabált. Lényegesen nagyobb a ruhatára, mint a nyugalomnak.
1986–1989 között Hódmezővásárhelyen és Szegeden általános iskolai pedagógusként dolgoztál. Érezhető volt a levegőben már 1986-87 körül egy iskolában, hogy hamarosan rendszerváltás lesz, vagy a vidéki iskolák az utolsó konzerválták a pártállami attitűdöt?
Nagyon régen volt ez már, de arra emlékszem, hogy ötvenhatot már simán forradalomként tanítottam a nyolcadikosoknál. Szépen, lassan tolódtak a határok, a kimondás határai. De, mondjuk, egy külvárosi vásárhelyi iskolában nem az volt a tét, hogy a növekvő szabadsággal hogyan lesz, ami lesz. Elég sok szegény kisgyereket tanítottam. Inkább az volt a tét, hogy tudja, mohácsot, negyvennyolcat, és az igét ne keverje össze főnévvel.
1989-től a Délmagyarország munkatársa, 1992–1993 között kulturális rovatvezetője voltál. Habitusodhoz jobban illik a főmunkatárs és a tárcaíró, mint a riportok készítése. Voltak olyan anyagok, amiket nagyon nem akartál megírni, de muszáj volt?
Hát persze, jártam én mindenféle pártgyűlésre, mert kinyíltak a pártok ilyen-olyan virágai, tudósítottam, mint kezdő újságíró. De csakhamar sikerült leráznom ilyen nyűgöket. Hogy rovatvezető voltam, jól hangzik ugyan, de valójában nem igaz. Nem én igazgattam a rovatot, voltak fölöttem, jobban is értettek hozzá, meg aztán nem is igazán tudok vezetni, nem tudok irányítani. Amikor tehát úgynevezett rovatvezető voltam, sokszor a barátaim helyett dolgoztam.
Rengeteg díjad van, „megvan a Babér is”, népszerű vagy, vidéken telt házakat csinálsz iskolákban, könyvtárakban is, még sincs körülötted ún. felhajtás, nincsenek allűrjeid, „természetes” az irodalomban elfoglalt helyed. Van, hogy bizonyos felkéréseket visszautasítasz, mert nem illik a habitusodhoz?
Inkább többet vállalok, mint kellene. Az úgynevezett irodalmi jelenlét rengeteg utazással jár, és én már nagyon utálok utazni. Pontosabban elindulni nem tudok, hisztérikus leszek, de ha már megérkezem, oké. Inkább az a gyakorlat, hogy ha valahová meghívnak, kérek egy délutáni föllépést gyerekekkel is. Leszerveznek nekem két-három osztályt a helyi könyvtárban vagy iskolában, én pedig megcsinálom a foglalkozást, mint a huzat. Így volt ez most Egerben is, harmadikosokkal. És így volt Magyarkanizsán, és így volt Székelyudvarhelyen. Tudod, az ember, úgy értem az író az ilyen föllépéseknél műsorszámmá válik. Haknizom azzal, ami vagyok. És ez egy idő után rémesen unalmas. Viszont gyerekkel lenni mindig kihívás. Ott is vannak begyakorlott, rutinos futamok, de közben végig úgy kell figyelni, mint a kapusnak a tizenegyesnél.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy „Magyarországon az irodalmi siker egyfelől a nők kezében van. Azokéban, akik az irodalmat a hagyományos módon használják, vagyis álmodoznak, sírnak, vitatkoznak a könyvvel”. A férfiak másképp, kisebb hőfokon olvasnak? Ezért is van több „olvasó nős festmény”?
Erre még nem is gondoltam. Viszont ezeket az „olvasó nős” képeket is többnyire férfiak festik, nem? Jó, biztosan másképpen olvas a nő meg a férfi. Többek között azért, mert a nő a férfit keresi az olvasás alatt, a férfi meg a nőt. Meg a nő magát keresi, és a férfi is magát keresi. Mind a ketten Istent keresik, és másként. Próbálok ebbe a megállapításba nem erotikát vinni, de nekem egy olvasó nő mindig szebb. Azt is értve ez alatt, hogy a szép mindig közelebb van a megnevezhetetlenhez.
Nyilván vannak lelkes olvasóid, akik leveleket írnak, ott ülnek minden évben azon az egy-két felolvasáson szerte az országban. Hogyan kezeled ezt? Hogyan kezeled a gyerekek szeretetét-rajongását? Jut időd arra, hogy foglalkozz az ilyen típusú megkeresésekkel?
Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nekem meglehetősen kevés a konkrét kapcsolatom az olvasóval. Levelet ritkán kapok, ha igen, inkább a délmagyaros apróságok miatt. Ha valahol föllépek, különösen vidéken, olyan sok olvasót nem vonzok. Vagyis mikor hogy. Viszont a Teve-palota előtt nem olyan régen fölismert egy buszsofőr. Tanúm van rá.
2009-ben jelent meg utoljára ún. nagy regényed, a nagy szakmai sikert aratott Virágzabálók. Azóta hat év telt el. Esetleg belekezdtél már egy újabb „nagy regénybe”? Zavar az, hogy a szakma ún. nagy regényt vár el tőled, hogy egy 250 oldalas Darvasi-regény talán még zavarba is hozná őket?
Igen, az mindig zavar, ha valamit elvártak. Nem is olyan régen, egy jó barátomnak, aki ráadásul nagy, komoly olvasó is, egy olvasó gép szinte, mondtam, hogy kész az Isten. Haza. Csal., mire ő, jó, jó, de mikor lesz már regény. Na, ettől kicsit ideges lettem.
Fotó: Burger Barna
és Facebook