“A folyamatos feszültséget jobban szeretem a dalokban, mint a menetrendszerű bombasztikus befejezéseket” – Jakab Péterrel, a Jazzékiel frontemberével beszélgettünk

Tíz éve jelent meg a Jazzékiel mára már klasszikussá vált Holy Shit című lemeze, amely az évfordulóra most vinyl formátumban is megjelent. Hamarosan emelik a tétet, műbőrkötéses változatban is megjelentetik. A zenekar frontemberével, Jakab Péterrel beszélgettünk.

PÁN – 061.hu

Nem lehet nem észrevenni, hogy milyen erős artworkkel dolgoztok, a coverek, a klippek világa is átgondoltságról árulkodik. Ezt „kiszervezitek”, mint a Pink Floyd a Hipgnosissal, vagy nyakig benne vagytok ti is?
Az artworkot általában mindig én készítem, a fotókat pedig Kósa Peti barátunk, a kezdetek óta, nagyon ritka kivételeket leszámítva. Mindketten vizuális területen mozgunk a civil életben is.

Már egy ideje vinylen, sőt műsoros kazettán is megjelennek az anyagaitok. Azt tudjuk, hogy vinyl más mastert kíván, de mi a helyzet a kazettával? Van kazetta-optimalizáció?
Kazira nem szoktunk optimalizálni, ott általában a CD mastert használjuk. Vinylen pedig eddig csak egy kislemezünk jött ki, illetve most a jubileumra a Holy Shit.

Holy Shit bemutatója a Bábszínházban volt. Mi volt ezen kívül a legkülönösebb hely, ahol felléptetek?
Zenéltünk már házibuliban egy barátunk pincéjében, csináltunk Laci nővérének születésnapjára meglepetés Doors koncertet egy étteremben. A Müpa nekünk különleges helyszínnek számított, de nyilván lokáció szempontjából az nem olyan extrém. Egyébként különösebben nem vonzanak bennünket a különleges helyek, a Bábszínház mint lokáció inkább csak azért volt érdekes, mert az a lemezanyag sok helyen kicsit groteszknek, játékosnak lett szánva. Jól passzolt hozzá már csak a neve is a színháznak, jól egészítette ki.

Egy időben rá voltak állva a dzsesszre, rengeteget jammeltetek is. Voltak ezeknek a session-öknek olyan tanulságai, amelyek alapvetően határozták meg később az zenekar irányait?
Igazából ezeknek az együttzenéléseknek köszönhető, hogy összeért a zenekar, és mindenki nagyjából tudja, hogy a másiknak mi jár a fejében játék közben. De ezt leszámítva nem gondolom, hogy ezek irányokat határoztak volna meg. Az albumok koncepciója általában fejben kezdődik, azok sokkal tudatosabb, irányítottabban szelektált és összerendezgetett témákból alakulnak ki. Néha természetesen az ellenkezőjére is van példa, de ott meg pont az a koncepció, hogy ad-hoc, fésületlen legyen a végeredmény. Mint például most, az új cuccnál: a legtöbb kimatekozott sound és szerkezet véletlenszerűen és ösztönösen, az első találkozás alkalmával rögzített feljátszásból van megszerkesztve. De itt is a koncept és a hangzás volt előbb a fejben meg, ahhoz készítettük a felvételeket.

Meglátszik-e az új dalokon, hogy nincs olyan egzisztenciális szorongás és útkeresés, amely jellemzett egy időben?
Ez remélhetőleg nem, mert a szorongás ugyanúgy megvan. Egzisztenciálisan is, ha úgy tetszik. Meg egy csomó, tök új dologgal kapcsolatos szorongást is megismerhettünk mindannyian, úgyhogy ez a új lemez is útkeresősnek tűnik innen, csak más értelemben. A címe nagyon úgy néz ki, hogy „Szép napok” lesz.

Sok zenész keresi a zenéjéhez azt a szükséges fűszert, fahéjt, bármit, amiből benne lesz az, amitől a dalt a fél ország a magáénak érzi. Néha úgy tűnik, hogy ismeritek a fűszert, de végül nem szórjátok meg vele a dalt, vagy ha igen, akkor csak finoman. Honnan ez az önmérséklet? Néha Nick Cave is elereszti magát… 
Személy szerint, magam részéről a lefojtott energiákat és a folyamatos feszültséget sokkal jobban szeretem a dalokban, mint a menetrendszerű bombasztikus befejezéseket. Amióta a srácok megbíztak a zenei rendezéssel, azóta leginkább az én ízlésemnek köszönhetően vannak szétszabdalva a dalok. Áron is már úgy írja ezeket, vagyis inkább ezeket a témákat hozza el a Jazzékielbe, és úgy gondolom, hogy a zenekarban mi mindannyian ezt éljük ki, nekünk ez a katarzis. Hiszen majdnem mindenkinek van más bandája, ahol más színekkel operálhat. 

A Kispál Happy Borzday című albuma volt a úgymond a belépőd az indie-popos szcénába, addig más zenékkel voltál elfoglalva. Nem nyomaszt az, hogy nem jártad ki időben a rocksulit, hogy nem organikusan került be az életedbe a rock, nem az ideális életkorban… Volt, hogy valamitől elájultál, míg más zenekari tagok már úgymond rég „túl voltak rajta”….
A Happy Borzday lemezzel 20 éves korom körül találkoztam, 2003-04 körül. Annyira nem voltam túlkoros, de tény hogy nem 12 évesen kezdtem alternatív rockzenét hallgatni. Igazából ez a része talán azért nem jelentett handicapet, mert ideális esetben a zenésznek nem kell popzenei nerdnek lennie ahhoz, hogy tegye a dolgát. Sokkal inkább volt probléma talán az, hogy nincs zenei előképzettségem. Ez sokkal több esetben jelentett hátrányt már, mint hogy tinikoromban én Tribe Called Questet hallgattam, és nem Joy Divisiont. Attól még ugyanolyan szarul éreztem magam, mint minden más rendes tinédzser. Ráadásul a középsuli, ahova jártunk, tradicionálisan is alter gimi volt. Onnan jött például a Quimby is. Szóval az alternatív gitárzenével való szembehelyezkedés hétköznapi tinireakció volt részemről, és ez valamennyire azért kitart a mai napig. Amúgy a Doors nyitotta meg a kapukat a gitárzene felé, az ominózus Kispál lemez csak később jött.  

Öntörvényű a zenekar karrierje, volt hogy hosszabb időre is leálltatok. Gondoltok néha arra, hogy a következetesebb építkezés esetén előrébb lennétek?
Én úgy gondolom következetesen építkeztünk eddig is és oda jutottunk vele, ahova szerettünk volna kerülni, de nem szoktam erre gondolni. Nem hiszem, hogy azok számára, akik végigkísérték a dolgainkat, ne hoztunk volna tök lineárisan lekövethető, logikus döntéseket az évek során. A “népszerűség” amúgy egy tök jó szó, mert szuperül leírja, amit erről gondolok. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy olyannak lenni, akivel egy tömegnek nevezhető embercsoport tud azonosulni, az nem csak egy személyes döntés kérdése, és nem is a belefektetett munkáról szól csupán. Sokkal inkább adottság, vagy adottságok együttállása. Azokkal a skillekkel és hozzáállással mint a miénk – teljesen életszerűtlen lenne elvárni egy szélesebb réteg érdeklődését egy ekkora piacon, mint amin létezünk. De amúgy most szomorú vagyok, ha nem látod a következetes építkezést, azt hittem kívülről sokkal következetesebbnek tűnik a zenekar. 

Mi az a többlet, amit 10 évvel a Holy Shit megjelenése után a vinyl kiadásból még ki tudtatok hozni? Mit erősítettetek fel rajta?
Nem akartunk belenyúlni a keverésbe, ez koncepció volt. Németh Marci annak idején nagyon odaadóan megcsinálta, ennek úgy kell szólnia és kész. Miután azonban vinylre optimalizáltuk, előjött néhány olyan „réteg” amik elvesztek a véglegesítés során anno: terek, effektek. Ezek most kijönnek és meg is lepődtünk, mert teljesen elfelejtettük őket. Maczkó Robival csináltuk lent Pécsett az LA Gardensben a vinyl mastert az eredeti arányok megtartásával. Nagyon szeretem a Robit, örülök hogy együtt dolgozhattunk ezen. Zelei Józsival amikor megbeszéltük az újrakiadást, az volt a koncepció, hogy jöjjön ki a lemez olyan formában, ami visszaadja a CD kiadás csomagolását valamilyen szinten. Ez azt hiszem, sikerült is.

Mi lesz a következő nagy mutatványa a zenekarnak?
A negyedik lemezig már nem szeretnénk buzogni. A harmadik lemez óta remixkazetta, lemaradt felvételes EP, koncertlemez, újrakiadott jubileumi vinyl is kijött. A Másokat szeretni 2015-ben jelent meg, öt évente új album, szóval jövőre aktuális a dolog. Már elég jól állunk, de egy nagy lökés még kell neki. Jövőre várható a megjelenése, ebben az évben annyi minden a tíz éves Holy Shitről szólt körülöttünk, hogy nem szeretnénk az emberek agyára menni. Az első klip már a csőben, Szabó Áron rendezi, aki szintén nagyon jó barátunk, vele forgattuk a Kamillát 2010-ben. Szervezzük a lemezbemutatót már, szóval önálló Jazzékiel koncertet 2020 tavaszáig nem valószínű, hogy tartunk. Erre gondoltál következetes építésen? Mert ez teljesen tudatos dolog.

Vezető kép: Kósa Péter

2019-11-12T14:32:38+01:00 2019. november 11.|