„A fulladás nem az, amikor fojtogatnak, hanem amikor megfosztanak az égtől” – Interjú Szabó T. Annával

Szabó T. Anna író, költő, műfordító eddig is izgalmas pályát tudott maga mögött, hát még most, első novelláskötetének megjelenése után. Töréstesztről, sikerről, égi és földi dolgokról is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Új könyved, a Törésteszt novellái nem túl könnyű olvasmányok. Nőként veszélyesebbnek, megterhelőbbnek látod a mostani világot, mint amilyennek néhány évtizeddel korábban tűnt?
Mindenki volt csecsemő. Csak szépen elfelejtettük – már aki – hogy milyen az éjszakában sírni egyedül. A világ akkor is veszélyes volt, és most is veszélyes. De – hiszen túléltük – mindig volt valaki, aki a karjára vett, megetetett és elringatott. Aztán bedobtak szépen az arénába. Aki nem akar mártír lenni, az harcol. Erre kondicionálnak – pedig nem erre születtünk. A természetes pusztulással még talán meg lehetne úgy-ahogy békélni, de az erőszakkal soha. Egyre inkább kiviláglik, hogy megint a bosszúállás mozgatja a világot. „Eddig engem aláztak és ütöttek, most én ütök és én alázok” – ez a legszomorúbb mondat, amit olvastam, egy ózdi fiú facebook-oldalán, de tökéletesen alkalmazható mindenféle politika kicsinyes játszóterére is. Visszakerültünk a szemet szemért elvhez – ettől mindenki megvakul, elvakul, morogni és harapni kezd. Nézem az arcokat, nézem a szemeket. Mindenki védekezik vagy üt, olyan kevesen simogatnak! Olyan kevesen nyújtják a kezüket, hogy felemeljenek valakit a földről. Visszakerültünk valahová, és az ilyen állapotok mindig háborúkat szoktak megelőzni. Ehhez képest a Törésteszt csak cicaharc, mondom haragosan és szomorúan.

Maradjunk az irodalomnál! Egy tíz éve megjelent interjúban olvashattunk a tervbe vett regényről. Most eljutottál az első novelláskötetig, a regényre az olvasóknak mennyit kell még várnia?
Remélem, nem annyit, amennyit a regénynek kellett várni rám. Mert én is vártam: megvártam, amíg költő leszek, amíg esszét írok, amíg doktorálok, amíg pénzt keresek, amíg Dragomán Gyuri regényt ír, amíg felnőnek a gyermekeim. Úgy vártam, hogy dolgoztam, hogy a saját, magamnak kijelölt sávomban haladtam előre, hogy nem telt el nap munka nélkül. A szabadúszás minden öröme és gyötrelme közt megtanultam ugyan adagolni a levegőmet, de folyamatosan köpködni kellett a vizet a számból. A regényíráshoz nemcsak bátorság, de roppant önzés is kell. Egy regény nem bírja meg, ha fél óránként megzavarják az embert, ha folyton kifele kell figyelnie. Intézzék tehát el az életet helyettem, amíg én írok. Csak most kezdek eljutni idáig, hogy megengedhetem az önzést. Ha megkockáztatom ezt, akkor megírom. És ha a világ hagyja.

A Költészet napján szülővárosodban, Kolozsváron léptél fel…
Igen, nagyon örültem a meghívásnak. Végigmenni a Körös-völgyén tavasszal, ez régi vágyam volt. Mostanában többet járok Erdélybe, és ez jót jelent az életemben – életem egyik öröme volt, hogy éppen abban a színházban mutatták be Gyuri darabját, ahová én gyerekkoromban annyit jártam. És ahol én is felléphettem.

Ha már férjed, Dragomán György szóba került, az ő sugallatára játszunk egyet. A Nero, a véres költőnek milyen új címet adnál és miért pont azt?
Vicces, hogy pont ezt kérdezed, most pont erre nem tudok csalás nélkül választ adni. A Néró volt az egyetlen Kosztolányi, amit értetlenül olvastam annak idején (idegenkedtem tőle, az a homályos sejtelmem támadt, hogy a szerzőt folyton megzavarták közben a munkában, mondjuk becsengetett a postás, és nem tudott teljes szívvel koncentrálni), tehát nem is vettem a kezembe azóta, pedig a Kosztolányi-próza amúgy nagyon fontos nekem. Két napja egy Kosztolányi-kutató pont ezt hozta szóba, mint a legjobb regényét, és annyira kedvet kaptam hozzá, hogy még ezen a héten újraolvasom. Tedd fel nekem ezt a kérdést később, hátha akkor frappánsan megválaszolhatom, mert addigra biztosan megszeretem! Ahogy annyi minden mást is az irodalomban, amitől első olvasásra berzenkedtem.

Egy rádióinterjúban nyilatkoztad, hogy aki negyven éves korára nem lesz ismert, sikeres, utána aligha. Vitatkoznék ezzel, Henry Miller például negyven felett futott be…
Talán kicsit kegyetlenül fogalmaztam a beszélgetés hevében, mert akkoriban ez a negyven éves határ nagyon foglalkoztatott. Most akkor tágítom a lehetőségeket: úgy gondolom, hogy aki negyven éves korára még mindig nem tudja eldönteni, hogy mi a legfontosabb cél az életében, az aligha fogja valaha elérni. Mostanában beszélgettem egy kutatóval, ő mondta, hogy a képzőművészeknél például a vizsgálatok szerint az első három kiállítás meghatározza a szakmai pozíciót. Én persze tiltakoztam, példákat soroltam haláluk után befutott festőkről, de ő csak mosolygott, hogy a kivételek ellenére a statisztikák mást mutatnak. Minden ismertség mögött nagyon sok munka van, és ha az emer ráteszi az életét valamire, amihez tehetséget mutat, és hajlandó egész életében figyelni és tanulni a szakmát, akkor az a munka előbb-utóbb beérik. Lehet, hogy csak a szerző halála után – de ha elég jó, és elég szerencsés ahhoz, hogy értő kézbe kerüljön a műve, akkor bármikor befuthat valaki. Aki többre tartja az alkotást, mint önmagát, az úgyis a munkájára figyel. A siker nem bizonyíték, és nem plüssfotel: a siker mankó, ha beteg vagy, vagy kerti pad, ha egy pillanatra le akarsz ülni az úton. Persze kenyér is, de ez elsősorban a munkához ad erőt.

Az elmúlt időszak meglehetősen sűrűre sikeredett: a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választottak, a Törésteszt című kötetedet Libri Díjra jelölték, és ha ez még nem lenne elég, a férjed könyvéből készült film is látható a hazai mozikban. Ezek után nehezen állom meg, hogy ne Kosztolányival hozakodjak elő, miszerint „Itthon vagyok itt e világban/S már nem vagyok otthon az égben.” Te most hol érzed magad?
Szeretem ezt a Kosztolányi-verset nagyon, trükkösen, elegánsan, fájdalmasan egyszerű. Igen, jogos a kérdés, hogy vajon fog-e „a macska egyszerre kint s bent egeret”, hogy van-e értelme próbálkozni a szép polgári élet felépítésével, vagy inkább szakadjunk el a földtől és emelkedjünk égi régiókba, lebegjünk kicsit mindig a föld felett, mint mondjuk a misztikus  Pilinszky vagy a sámán Weöres – róluk persze majd’ egész életükben gondoskodott valaki („asszony-kormány pólyált vattába” panaszolja saját gyengeségét W.S.). Nekem feleségként és anyaként nincs választásom: meg kellett vetnem a lábam a földön, legalább arra az időre, amíg másoknak szüksége van rám. Kosztolányi is a sok földi hívságot, a kötöttségeket hozza fel az emelkedettség ellentéteképpen – de ennek a fajta író-alkatnak szüksége is van súlyokra, hogy el ne szálljon, hogy valamennyire összetartsa könnyed, robbanékony, de egy pillanat alatt ellobbanó figyelmét (Kosztolányi egyik novellájának is az a címe, hogy A léggömb elröpül.) Ilyenkor a nehézkedés: erő. Erő az ellenállásra. A közegellenállás legyőzése: maga a repülés.

Az égben otthon lenni – mit jelent?
Csecsemőként határtalan tág eget, beláthatatlan távlatokat. Gyermekként felhő-formák játékát, képzelt utazások izgalmát. Kamaszként a csillag-rácsok, az űri börtön kérlelhetetlenségét – igen, akkor csattan ránk a ráció lakatja, hogy később keretet teremtsen az életünkhöz a korlátainkból. Már kiskamasz koromban elvesztettem az ég otthonosságát – és nemcsak a felnőtt világ közelének szorongató kényszerei löktek ki belőle, nemcsak a különféle kívánalmak szögeztek a földhöz, hanem az ész parancsa is, amely analizálni és következtetni kényszerít a túlélés érdekében. A tennivalók sora innen a földről is beláthatatlan. Mondom a másik végletet, vagy inkább a másik végtelent, a maga másféle szabályaival – az embert, aki életét adja a művészetért: a múltkoriban voltam két klasszikussá lett alkotó, Georgia O’Keeffe és Ország Lili kiállításán. Két nagy életmű, két öntörvényű világ, két lenyűgöző intellektuális teljesítmény. Így gyűjteményesen látszik aztán igazán, hogy ők semmi kényszernek nem engedtek, és nem alkudtak meg semmivel – O’Keeffe minden vágyódása és féltékenysége ellenére elemi kényszerből újra és újra hátrahagyta élete szerelmét a nagyvárosban azért, hogy egyedül dolgozhasson a sivatagban, Ország pedig boszorkányos intuícióval és precíz megszállottsággal építette fel városait és falait egy apró szerzetesi cellában, leginkább magában küszködve. Ők két kézzel kapaszkodtak az égnek támasztott létrába, és egészen magasra jutottak rajta, ki-ki a maga atmoszféranyomásában – ami a magyar művésznek külső, az amerikainak főként belső szorítást jelentett. Álltam a kiállítótermekben, áhítatos és átható szomorúsággal, mert arra gondoltam, hogy vajon ki képes meghozni ekkora áldozatot? Ki képes lemondani a fészekmelegről és kimenni böjtölni a pusztába? El Kazovszkij és Nemes Nagy Ágnes elszántsága is eszembe jut, vagy Lou Andreas-Salome szikrázó vitakészségének elemi ereje – és persze kinek-kinek a maga női fájdalma is a kötelező emerberin túl: a kemény férfi-maszkok, a testi kín, a gyermek vágyának és elvesztésének fájdalma, a tiszta magány keserű öröme. Nem másért, ezért van szükségem női példákra: erőt meríteni abból, hogyan tartottak ellen a test és a lélek ravasz késztetéseinek, és a társadalmi vagy a személyes elvárásoknak. És ott vannak a többiek, két század távlatában, egészen a közvetlen kortársakig, akik még a fészket is vállalták, berendezkedtek benne, mintha otthonuk lenne – mintha lehetne otthonuk –, és a saját hivatásuk és pénzkereső munkájuk mellett segítették a férjüket, nevelték a gyermeküket, kiszolgáltatva a hétköznapok kreativitásgyilkos kötelmeinek – minden asszony, de minden gyermekére, házának apró-cseprő dolgaira intenzíven figyelő apa is tudja jól, hogy miről beszélek. Szolgálunk és védünk, ugyebár – de a művészet egészen másfajta aktivitás, nem látványos tevés-vevés, hanem tétlen látás. (Akinek gyakorlata van benne, az persze már automatikusan rögzít, raktároz, gazdálkodik erővel, idővel.)

Fészek… Furcsa, hogy mennyire belül maradsz ezen a madár-hasonlaton.
Hát persze: a költő költ. A költő nem fészket épít, nem tojik, nem etet. A költő „röptében üli fészkét” (ez Weörestől van), egy helyben repüli be a végtelen tereket. Ja, igen, és énekel is. Kikölti a dalt a tojásból. Ültében is az égtől függ. Az égre vagyunk akasztva, érted? Én ezt jól megtanultam gyerekkoromban. Ha megadod magad, ha belesimulsz a földbe – akkor sem menekülsz, úgyis eltaposnak. Nem lehetünk csak-földből, hiszen égből is vagyunk, jár át rajtunk, jár ki-be a szánkon levegő, ami fontosabb a szónál. A fulladás nem az, amikor fojtogatnak, hanem amikor megfosztanak az égtől. Vagy még inkább akkor, amikor kész, feladtad az eget. „Az égre írj, ha minden összetört”, „A magasság vágya”, „Haza a magasban” „A tágasság iskolája” – keservesen ismerősek ezek a kelet-közép Európára különösen jellemző körök. De hogy a kérdésedre válaszoljak: bár rég nem vagyok otthon az égben, felfele tartok megint, mászom a hosszú lajtorján, makacs borzas bojtorján, nem vicsorgok és nem legyintek, nem adom fel. És jó, hogy nem egyedül kapaszkodom. Nekem megérte feladni a fényes magányt, az ördögkísértette sivatag vakító napsütését. Bennem úgyis mindig süt, perzsel, követel, ég ez a fény, kiolthatatlan vallatólámpa. Minden egyéb csak külsőség. Persze: nekem könnyű. Persze nekem nehéz. Kosztolányi se legyintett.

Kép: Szilágyi Lenke

2018-10-18T20:49:45+02:00 2017. április 22.|