Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 4
  •  
    4
    Shares

Bérczes László Jászai Mari-díjas rendező Tennessee Williams egyik legismertebb művét, A vágy villamosát állította nemrég színpadra Kaposváron. Többek között erről a darabról, legutóbbi, Törőcsik Marival készült beszélgető könyvéről, és a határhelyzetekről beszélgettünk vele.

IZSÓ ZITA – 061.hu

Az ősz folyamán a Kaposvári Csiky Gergely Színházban rendezte meg A vágy villamosa című darabot. Ismert, klasszikus műről van szó, emiatt felmerül a kérdés, figyelembe vette-e a különböző korábbi adaptációkat, illetve törekedett arra, hogy ehhez képest valamilyen új szemszögből vigye színre a darabot?
Mindig hangsúlyozni szoktam, hogy nagyon későn jutottam el a színházhoz, mint műfajhoz. Eredetileg egyáltalán nem ezt tanultam, gyakorlatilag az utcáról lettem színikritikus, aztán hosszú évek múlva, a Bárkában valahogy átcsúsztam a másik oldalra, a színházcsinálók közé. Ennek látszólag semmi köze a kérdéshez, de igazából mégis összefügg vele, mert én mindig magam választhattam ki a darabokat, amiket megcsináltam, ezek pedig általában kevés szereplős, kortárs drámák voltak. Csak az utóbbi években lett elég bátorságom ahhoz, hogy a klasszikus művekhez is hozzányúljak: az első ilyen rendezésem a Cseresznyéskert volt Szabadkán, és most a második A vágy villamosa. Ezeknél a rendezéseknél persze nehézséget jelent, hogy rengeteg előzményük van, ugyanakkor ha valamit meg szeretnék csinálni, akkor általában nem gondolkodom azon, hogy milyen volt a többi. Az én megközelítésmódom talán annyiban új, hogy meglátásom szerint ebben a darabban négy főszerep van, és én mind a négy karaktert egyenrangúnak tartom. Az előadás kapcsán az emberek folyton azt kérdezgették tőlem, ki fogja játszani Blanche-t, ami valóban fontos, ugyanakkor én azt szerettem volna, ha négy egyformán központi szereplő jelenik meg a színpadon, és mind a négyen fel tudják mutatni a saját igazságukat. Ez pedig reflektál arra a világra is, amiben élünk, hiszen manapság a közösségi médiában zajló gyors információ-és véleménycserének köszönhetően nagyon könnyen, másodpercek alatt ítélkezünk. Hirtelen mindannyian nagyon bátrak leszünk, és mindenről megvan a véleményünk. Én ettől a világtól idegenkedem. Azt akarom megmutatni, hogy itt van ez a négy ember, mindenki a saját igazságát képviseli, és bár mindannyian jót akarnak, ez valahogy mégsem elég. A fekete-fehér gondolkodással szemben szeretném hangsúlyozni, hogy az élethelyzetekre általában nincs úgynevezett  megoldás és végső igazság. Ezenkívül az is érdekelt, hogy mi az, ami még normális, és mi az, ami nem, és ez a két terület hol érintkezik, hol lehetnek átfedések. Ez elsősorban Blanche-ra vonatkozik, aki megtépett idegzettel egy nyers testiséget képviselő, nagyon természetes és őszinte világba csöppen, és az elejétől egyértelmű, hogy nem fogja ezt sokáig elviselni, a végén pedig el is jön a pillanat, amikor kimondják róla, hogy beteg, és el kell vinni. Én azt szeretném megmutatni, hogy elmosódnak a határvonalak, nagyon óvatosan lehet csak kimondani, hogy ki beteg, és ki nem az. Összefoglalva: a határvonalakon járó emberekről szeretnék beszélni, talán mert én is ott közlekedek, és úgy képzelem, akik megnézik a darabot, szintén érzik majd, hogy kerülhetnének erre, meg arra az oldalra is.

Fotó: Horváth Péter Gyula

De a jó színház mindig határhelyzeteket mutat be, nem?
Szerintem igen. Én nagyon sokféle stílusra nyitott vagyok, sok mindent képes vagyok befogadni, egy dolgot nem: az olyan színházat, ami nem határhelyzetet mutat, ami fekete-fehérben gondolkodik, ahol éles vonalak választják el az igeneket és a nemeket. De ez az egész életemre jellemző. A gazdagság, a rétegzettség érdekel a színházban és az irodalomban is, azok a művek, amikben mindig van egy újabb és újabb réteg, és egyszercsak kiderül, hogy az egésznek sosem lehet a végére jutni, viszont az bizonyos, hogy a felszín nem az érvényeset mutatja. Georg Büchner mondta az emberről, hogy ha belenézünk, egy végtelen szakadékba nézünk bele. Az én munkáimra jellemző, hogy kevésbé vagyok alkalmas a külső társadalmi folyamatok megfogalmazására, én inkább „belenézek az emberbe”. Ettől függetlenül persze szívesen nézek olyan előadásokat is, amik valamilyen társadalmi folyamat működésének bemutatására vagy kritikájára is használják a színházat, de engem az előbb említett „belenézés” sokkal jobban érdekel.

Általában hogyan választ darabot, mi az oka annak, hogy a klasszikusok közül pont ezt a két művet, a Cseresznyéskertet és A vágy villamosát rendezte meg?
A vágy villamosának megrendezéséhez először is túl kellett lépnem az én korosztályomra jellemző értelmiségi gőgön, ami részben sznobizmusból fakad, én ugyanis, be kell valljam, világéletemben végtelenül sznob értelmiségi voltam. A vágy villamosát egyszerűen cikinek tartottam, ugyanis tele van érzelmekkel. Az érzelmeket pedig illik letagadni, nem kimutatni, idézőjelbe tenni. Én ezt a darabot giccsesnek tartottam korábban, pedig ha belegondolok, közben azért járok moziba, vagy azért olvasok, hogy bőgjek, nevessek, és ha emellett még intellektuális élmény is ér, annak külön örülök. Közhelyes leszek: azt szerettem volna elérni az általam választott darabokkal, hogy a nézők zokogjanak és nevessenek. A Cseresznyéskert esetében ráadásul a sírás és a nevetés szinte egyszerre történik meg, mert Csehov ebben a legnagyobb mester. Emellett senki sem tud úgy befele tekinteni az emberbe, mint ő. Ezenkívül 2011-ben a darabválasztásban az is közrejátszott, hogy Szabadkán volt egy olyan erős társulat, akikkel meg lehetett csinálni ezt a darabot, Csehovnál ugyanis jellemző, hogy legalább tíz egyenrangú szereplő van.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Tudja már, mi lesz a következő darab, amit színpadra állít?
Jellemzően elég keveset rendezek, mert nagyon kötődöm ahhoz, amit csinálok. Általában egy darabbal foglalkozom egy évadban, de most másodszor fog megtörténni, hogy kettőt is vállaltam: tavasszal Kassán fogom megrendezni Martin McDonagh kortárs ír drámaíró Leenane szépe című darabját. Ebben az lesz a különösen izgalmas, hogy egy gonosz öregasszony a főszereplő, akit Szarvas József fog játszani. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a darab ebben a felállásban. Én egyébként különösen szerencsés vagyok, mert általában megcsinálhatom, amit kitalálok.  

Ez egy nagyon nagy szabadság.
Az, de ez döntés kérdése. Mert végülis otthagytam a Kaposvári Színházat. Maradhattam volna, és konfliktus nélkül váltunk el, hiszen most is rendeztem ott darabot, és nagyon szeretem azt a társulatot. Általában nagyon erősen kötődöm az emberekhez.

Körülbelül egy évvel ezelőtt jelent meg a Törőcsik Marival készített beszélgető könyve az Európa Kiadó gondozásában. Nem ez volt az első ilyen vállalkozása, korábban többek között Cseh Tamásról is írt hasonló művet. Hogyan választja ki azokat az alanyokat, akikről könyvet ír?
Ezeket a köteteket megelőzően is készítettem néhány beszélgető könyvet, de azokat az alanyokat inkább aszerint választottam ki, hogy mennyire fontos szerepet töltöttek be az én életemben. Természetesen Marira és Tamásra is igaz mindez, azonban az ő nevük összefügg azzal a pillanattal is, amikor 2008 nyarán Kiss Mónival kitaláltuk az Ördögkatlant Fesztivált. Szerettünk volna választani két védnököt, két olyan személyt, aki minden szekértáborosdin és aktuálpolitikai acsarkodáson felül áll Magyarországon, és akit politikai oldaltól vagy egyéb beállítódástól függetlenül mindenki szeret és tisztel. Máshogy fogalmazva: két olyan védnököt kerestünk, akiket a fővárosi értelmiségi és a legkisebb faluban élő „Marika néni” is ugyanúgy tisztel és szeret, és mindketten úgy gondoltuk, Mari és Tamás két ilyen személy. Törőcsik Marira például a mai napig jellemző az a nagyvonalú bölcsesség, ahogy a dolgokra tekint. Az ő értékrendje abszolút nem idomult a sznob értelmiség értékrendjéhez, ő a falujában úgy él, mint aki egy a sok közül, miközben persze pontosan tisztában van azzal, hogy kicsoda. Emellett persze itt van az a sok év, amit megélt, az a hatalmas élményanyag, ami a mi múltunk és jelenünk, és úgy gondoltam, ő erről az elmúlt nyolcvan évről hitelesen tud beszélni. Ráadásul nem csak hitelesen, hanem jól is beszél, kifejezetten érzékletesen fogalmaz, és ez azért volt fontos, mert én nem vagyok író, szükségem van még valakire ahhoz, hogy ketten együtt létre tudjunk hozni valamit.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A beszélgető könyv műfaja alkalmas arra, hogy kiderüljön belőle, milyen is az interjúalany a saját maga valójában, mindenfajta körítés és máz nélkül?
Én úgy képzelem, igen. Az elsődleges célom az volt, hogy valahogy kiderüljön, ki is ez az ember, éppen ezért nem nyomoztam ki a tényeket. Az biztos, hogy nem pont úgy történtek a dolgok, ahogy Mari emlékszik, mert ahány ember, annyi valóság. És persze pontatlanságok is lehetnek mondjuk az évszámok tekintetében. Marhaságot nyilván nem akartam leírni, de nem ez volt a lényeg, hogy minden esetben tényleg pontosan az történt-e és úgy, ahogy a könyvben szerepel. Számomra az volt igazán fontos, hogy az interjúalany által elmondottak segítsék az olvasónak abban, hogy befele lásson. Hogy egyre több bomoljon ki abból a végtelenből, ami egy ember.

Ez kicsit olyan, mint a rendezői hozzáállása.
Nagyképűen mondhatom, hogy az írói és a rendezői hozzáállásom azonos, de ez a szemléletmód tulajdonképp az én egész létezésemet meghatározza, és megmutatja, hogy hogyan vagyok jelen a világban. Én azt képzelem, hogy az a végtelen, amit magunk körül nagyon nehezen (sem) tudunk elképzelni, befelé is megvalósul, mert befele is a végtelen van. A teljességet nem tudom megmutatni, csak minél többet, és emellett azt, hogy van még valami ott benn, ahova már nem tudunk eljutni. De ez nem csak Törőcsik Marira, igaz, hanem bárkire. És a végén az marad, hogy az ember egy titok. Ez egy-egy előadásra is vonatkozik: a végén csak annyival tudunk többet, hogy mennyi titok van a világban, amit nem ismerhetünk meg soha. Ha például végignézzük A vágy villamosát, a végén nem kapunk válaszokat. Nem tudjuk meg, mi lett volna a megoldás.

A rendezői és író tevékenysége mellett fesztivált is szervez, és az Ördögkatlan kapcsán több helyen említették, hogy céljuk a változás elérése, egy másik Magyarországot akarnak megvalósítani vele. Lehet ennek esélye?
Persze. Már tízszer meg tudtuk rendezni, és ez nagyon nagy dolog, de közben tudom, hogy ettől még nem fog megváltozni az ország. Mindenesetre mi ennyit tudunk tenni, és ezt megcsináljuk tizenegyedszer is, és reménykedünk abban, hogy az a 60-80 ezer ember, aki megfordult nálunk, később majd valamit másképp fog csinálni. Ez nyilván összefügg azzal, hogy az eredeti szakmám tanár, és egy tanárt is az motiválja a legjobban, ha bízhat abban, hogy a keze alól kikerülő emberek szanaszét szóródva továbbvisznek majd valamit abból, amit átadott nekik.

Mik a legközelebbi tervei, miken fog dolgozni ebben az évben?
Szarvas József ír egy önéletrajzi könyvet, amiben segítek neki. Sőt, ahogy egyre intenzívebben dolgozunk, ki merem mondani: közös könyv lesz, sőt nagyon szép könyv lesz. Ha minden jól megy, a Magvető Kiadó „Tények és tanúk” sorozatában jelenik majd meg. Ezenkívül már most a XI. Ördögkatlanra készülünk, és az a cél, hogy a fesztiválon minél több saját színpadi produkció valósuljon meg, nem feltétlenül az én rendezésemben. Jelenleg körülbelül hat-hét előadásról lenne szó, amik által tulajdonképp kiterjesztenénk a működésünket az egész évre, ez pedig nagy előrelépés lenne. A kassai rendezésen túl hívtak rendezni külföldre is, így sok elfoglaltságom van erre az évre. Ha nem is valósul meg más, ennyi bőven elég lenne.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 4
  •  
    4
    Shares