Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 38
  •  
    38
    Shares

Két, a hatvanas éveket idéző album is megjelent a napokban, jelezve, hogy sosem fogunk kijönni a beat nagy évtizedéből, hiszen a kezdetek valójában a véget, azaz a teljes kört is jelzik, vö: rock az óra körül. Mindkét album az 50. évfordulóra jelent meg. A The Doors a London Fogban, 1966-ban rögzített rövid koncertjét 2016-ban publikálták, de akkor díszdobozban, egy vinyl albummal és számos csecsebecsével együtt, tehát csomagban lehetett megvásárolni, most viszont külön a CD-n is forgalomba hozták a dokumentumot, ami nyilván felfoghatatlan érték a rajongóknak, és afféle „előzményfilm az 1967-es nagy mozizáshoz, azaz a világ egyik legjobb debütlemezéhez. És most jelent meg a Grateful Dead Auomaxoa című 1969-es albumának jubileumi, dupla CD-je is, ami tartalmazza az eredeti 1969-es anyagot, egy 1971-es (!) keverést, és két 1969-ben, San Franciscóban rögzített koncertfelvételt.

PZL – 061.hu

A The Doors díszdobozában a vinylen és a CD-n kívül egy fotógyűjteményt, söralátétet, a setlist korhű másolatát is megkapták a rajongók, most viszont csak a zene van, semmi nem vonhatja el a figyelmet a kilenc trackről, ami valójában csak hét, hiszen hiszen a nyitó Tuning 1 és a Tuning 6, valójában csak a beállás zajai, afféle molyolások, így is hallhatunk hét felvételt azokból az időkből, amikor a zenekar még csak készült arra, hogy meghódítsa a világot, és megalapítsa a gyíkkirály, Jim Morrison birodalmát. A felvétel annak az időnek a kordokumentuma, amikor a Doors kocsmákban hozta össze a csapatépítő tréningjeit. Az egyik ilyen klassz kis kocsma a London Fog, ahol 1966 májusában a zenekar ízelítőt adott abból, hogy mire számíthat majd a világ, ha lángra lobbantják.

 

A félórás műsorban vannak Muddy Waters-dalok (Rock Me, I’m Your Hoochie Coochie Man), de a fiúk eljátsszák Big Joe Williams Baby Please Don’t Go-ját Wilson Pickett Don’t Fight It és Little Richard Lucille című slágereit is, erőteljes Doors-os karakter és dinamikát adva a felvételeknek. A legjobban azonban a saját dalok (Strange Days, You Make Me Real) állnak jól nekik, ahogy erre azért számítani is lehetett. A lemezt alapvetően gyűjtőknek ajánljuk, beavató lemeznek pedig ott van a zenekar 1967-es debütáló albuma, ami mégis csak minden idők egyik legerősebb, legszexibb bemutatkozása volt, egy bizonyos Break on Through című stílszerű nyitódallal, amiből kiderült, hogy a gyíkkirály nem napozni akar egy kőkerítésen, hanem kirúgni a ház oldalát.

Újra megjelent a Grateful Dead először 1969-ben publikált, kissé modoros című Aoxomoxa című albuma is, ami többek között arról híresült el, hogy a nyitó a száma, a St. Stephen volt a woodstocki fesztiválon előadott négyszámos műsoruk első dala, a Rosemary pedig leginkább olyan, mint egy B-oldalas Barret-féle Pink Floyd-felvétel. A kaliforniai Palo Altóban 1965-ben alakult Grateful Dead nálunk sosem volt igazán népszerű, viszont elképesztően profi artworkkel jelentkeztek, így minden motívumuk feltűnt a tetováló szalonokban és a motortankokat dekoráló műhelyekben. Jellemző, hogy a Aoxomoxa coverét (Rick Griffin alkotása) a Rolling Stone magazin minden idők nyolcadik legjobb lemezborítójának választotta.

Nálunk nem tudtak mit kezdeni a drogokban abált folk, blues, country, a dzsessz, a pszichedelikus rock motívumkincseit összeházasító hippi bacchanáliákkal, de az Egyesült Államokban erős korosztályi élmény, és persze hivatkozási alap is, hiszen a pénz nem érdekelte őket, rengeteg ingyenes koncertet adtak, és úgy vonultak végig hatalmas sleppjükkel az Államokon, ahogy egy nomád nép az eurázsiai sztyeppéken. Persze, maga az Aoxomoxa is hivatkozási alap, jó időben és jó helyen jelent meg, megszentelte Woodstock szelleme is. Kellemes álomzene, a pszichedelikus country, a varázsgombák és a benzingőz igézetében.

The Doors
Live At London Fog
Warner
9 szám 32 perc

Grateful Dead
Aoxomoxa
Warner
16+ 9 szám 120 perc


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 38
  •  
    38
    Shares