Murányi Kristóf képzőművész az egyik pillanatról a másikra “felrobbantotta a netet” a hetvenes és a nyolcvanas éveket idéző grafikáival, egyszer csak több tízezren osztották meg a májkrémes dobozra rakott cigarettát és a panel-érzést megörökítő képeit. Ő sem érti ezt, hiszen évek óta “nem történt semmi a grafikáival”, és egyszer csak a fél ország kezdte küldözgetni a közelmúltat idéző látomásait. Egy mese ez, amiben valóban van üveghegy, úgy hívják: tízemeletes lakótelep. Murályi Kristófal beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Utálod a retró, a nosztalgia kifejezéseket, te milyen szavakkal írod körül a nyolcvanas évek eleji gyerekkorod?
Ezzel a két jelzővel gyakran vívok szélmalomharcot. Talán a negatív kicsengésük zavar leginkább, egyik sem kellemes kategória, vagy rosszul gondolom? Szerettem a gyermekkorom. Sokakban munkál az önmeghatározás vágya, én pedig innen indultam, ebből a korból. Nem jobb vagy rosszabb, mint az előző vagy azt követő évtized, legalábbis nekem nem. Próbálok objektív maradni, nem vonva meg a rokonszenvem a témától.
A pécsi kiállítás címe, az Imperfectum a befejezetlen, velünk élő múltat idézi meg, a grafikák ennek megjelenítései. Mi az, ami velünk él, de már más díszletben?
Sok olyan dolog vesz minket körül, ahol nem merül fel a dizájn mint szempont. Például egy megörökölt húsdaráló vagy egy ételhordó nem kopik ki a háztartásból azért, mert már nem új. Csak ha szükségtelenné válnak, tűnnek el egy lomtalanításban vagy a konyhaszekrény mélyén. Az ehhez hasonló tárgyaknak befejezetlen a történetük, összekapcsolnak minket a személyes múltunkkal.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A képeket reális környezetükben festetted meg, vagy esetleg régi fotók alapján is dolgoztál?
Leginkább újraépítem a környezetet, montázsolok, nem dolgozok kész előképekkel. Részletek tekintetében persze használok fotókat.
A kapucsengős festményen vannak rejtett üzenetek a nevekben?
A 100 leggyakoribb magyar családnévből válogattam, nincs ilyen értelemben mögöttes. Aki panelben nőtt fel – esetleg most is ott él –, és ilyen kapucsengőn üzent fel a szülőknek vagy a haveroknak, annak biztos nem idegen a látvány. Csak a sorrend más: Vajdáék alatt vagy fölött lakunk?
Fotó: Horváth Péter Gyula
A túloldal című képed annyira realisztikus, hogy attól válik idealizálttá, hogy sehol nincs egy eldobott csikk, minden olyan, mintha új lenne… Bár nem idealizálnak a képek, azért a sterilitásuk miatt valahol azért mégis…
Egészen pontosan ez volt a cél, ennél tömörebben nem is tudnám összefoglalni. A mi hiányunktól üresek és sterilek.
Azt mondtad egyszer, hogy a vidékinek azért nehéz felköltözni Budapestre, mert már többé nem térhet vissza oda, ahonnan jött… Mert kiüresedik a régi hely. Nincs kontinuitás, törés van. Te akkor az ősállapotot, fested meg, megteremtve mégis egyfajta kontinuitást a múlttal…
Biztosra veszem, hogy ez egy generációs életérzés. És ez az én személyes terápiám.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Néha álmodsz a régi panellakásotokkal. Voltál-e azóta ott, és ha igen, mi változott? A rendszerváltás után 25 évvel változott a panel?
Sajnos nem voltam. Kicsit félnék is újralátni, hátha felülírja a bennem élő romlatlan ideált. Végtére is, mi maradhatott meg a falakon és a beépített bútorokon kívül? Mivel hosszú ideje nincs kapcsolatom a panellel, ezért nem tudom, hogy mennyire konstans ez az életérzés… én már csak az emlékeimben vagyok panelgyerek.
Van-e különbség az alkotástechnikában, amikor egy nyolcvanas évek világát idézed, és amikor egy kilencvenes évek hangulatát jeleníted meg?
Nem igazán tudatos a témaválasztásom, hol az egyik, hol a másik korszakból érnek benyomások. Inkább azt mondanám, hogy több „projekt” fut párhuzamosan, amik egyszer talán külön megjelenést kapnak.