Talán nem véletlen, hogy a volt Szovjetunióban az autóbuszmegállók jele kísértetiesen hasonlított az anarchia szimbólumára. Szovjetunió szerte építettek a hatvanas-hetvenes években olyan helyi buszmegállókat, amik szemmel láthatóan nem vettek figyelembe semmiféle tervezési vagy költségvetési korlátot.
SZILÁGYI ANDRÁS – NULLAHATEGY
Ezek az építkezések, a brezsnyevi “brutalista betonépítészet” korának delén, a hetvenes években készültek főleg. A hatalmas országban ezek az építkezések lehetőséget jelentettek a helyi művészek és építészek számára, hogy megmutathassák tudásukat. Az eredmény egységes megálló-design helyett ezernyi egyedi és sokszor elborult alkotás lett Eurázsia legeldugottabb pontjain. Eltérő formák, méretek és stílusok keverednek: hol a kavargó csempe mozaik darabjai, hol pedig elegáns geometrikus formák díszítik a felületüket. Van olyan, ahol szinte miniatűr templomokká alakulnak a bódék a szimbolista falfestmények, scrafittók, szobrok és mozaikok elképesztő burjánzása miatt.
Az igaz történetek a hétköznapi emberekkel történnek
„A képek iránti hivatásom kezdetektől arra hajtott, hogy keressem azokat a dolgokat, amiket úgy érzem meg kell örökíteni. 13 éve dolgozom, mint profi fotós, esetenként mint filmes, és ez idő alatt arra jöttem rá, hogy ezek leginkább a mindennapokban találhatóak meg. Az igaz történetek a hétköznapi emberekkel történnek, s szépségükkel és őszinteségükkel meg is tudják érinteni a közönséget. Arra sarkallnak, hogy kérdéseket vessük fel, arra ösztökélnek, hogy még több információt akarjunk megtudni helyzetekről. Sorozataim úgy készülnek, hogy folyamatosan utazom a világ különböző pontjain, és a felvételeket eladom magazinok, könyvek, honlapok és PR-cégek számára.” – vallja munkájáról Christofer Herwig fotográfus.
„Legutóbb az ENSZ békefenntartó misszió hivatalos fotósaként dolgoztam Libériában, Nyugat-Afrikában. Az ország 20 év brutális háború után, hihetetlen nyomorral küzdve araszol a béke felé, mégis telve van bátorsággal, türelemmel és a jövőbe vetett reménnyel. Képeim némelyike a világ legtávolabbi régióiban, a Pamír hegységben, Tádzsikisztánban a nyugat-afrikai esőerdőkben készült. Olyan médiumok közöltek cikkeket, riportokat melléjük, mint a National Geographic, a CNN, a Lonely Planet, és még sok más rangos magazin. Dolgoztam nem-kormányzati szervezetek (NGO) és civil fejlesztési ügynökségek számára is a világ legszegényebb részein azért, hogy emberi arcot tudjunk illeszteni a száraz statisztikák mögé, ezzel lehelve életet ezekbe a fontos ügyekbe. Dolgoztam a kereskedelmi fotó műfajában Londonban, Stockholmban, Vancouverben és New Yorkban is, ahol most élek.” – írja magáról az amerikai művész.
Dzsungeltől a sztyeppékig
A fényképész, Christopher Herwig több mint 30.000 km-t tett meg autóval, biciklivel, busszal és taxival 13 ex-szovjet országban abból a célból, hogy feltérképezze és dokumentálja a “modern művészet eme rejtett furcsa kincseit”. A Fekete-tenger partján, a végtelen kazah sztyeppén, a Baltikumban a régi, szovjetkori buszmegállók mutatják az „eurázsiai public art” egyik legizgalmasabb szeletét. Herwig sorozatát épp ezért élénk médiaérdeklődés övezi szerte a világon, és most, hogy a 12 éves projekt befejeződött, a teljes sorozat is bemutatásra kerül. A szovjet buszmegállók, limitált, kemény borítós fotókönyvként is a piacra kerül, pont olyan formában, ahogy arról korábbi cikkünkben beszámoltunk.
Herwig számára a buszmegálló témája kezdetben teljesen véletlenül jött. Épp egy másik projekten dolgozott, út közben azonban újabb és újabb buszmegállók mellett haladt el, és egy idő után már azon túl, hogy mindről készített képeket is, egy-egy izgalmas darabnak szándékosan utánament a leglehetetlenebb helyekre. Ebből lett egy 12 évig tartó és 13 országot érintő “vadászat”, ahogy Herwig ezt az őrületét hívja. „A vadászat része volt a legcsodálatosabb. Az út menti buszmegállók lettek a múzsáim, amíg a volt Szovjetunióban dolgoztam. Már csak ezekért megérte annyit utazni.” – vallja a művész.
Bringával Londontól Szentpétervárig
2002 őszén a művész egy kerékpáros túrát tett Londonból Szentpétervárra. Eredeti projektjének a lényege az volt, hogy a túra során készít egy jó fotót minden egyes órában. Ahogy tekert a vidéki utakon, felfigyelt a furcsa buszmegállókra. Hosszú órákat töltött a nyeregben, és Lettország, Litvánia, Észtország valamint Oroszország lassan változó tájának vidéki útjain ezek a fura buszmegállók jelentettek furcsa felüdülést. A monoton tekerést könnyítette számára, hogy egy idő után tudta: a következő falu buszmegállója újabb meglepetés lesz. A balti térségben megvalósított buszmegállók amúgy elsősorban tisztán grafikai formákkal játszottak, de így is minden útszakaszon egy sor új alkotás szakította meg a sivár táj monotóniáját.
2003 és 2006 között Herwig Kazahsztán élt, hogy kamerájával felfedezze az „Öt volt szovjet -Sztánt” Közép Ázsiában. Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Kazahsztán a régi Selyemút mentén fekszenek, ahol a művész több újabb lenyűgöző buszmegállóval találkozott. Ezek az épületek gyakran tűnnek fel hirtelen a sivatag közepén, a sztyeppén, olyan kietlen vidékeken, ahol a buszmegállón kívül semmi más nem jelzi, hogy egyáltalán emberi település van a láthatáron. „Olyan volt, mintha a föld végtelen horizontjába, a mindent uraló Természetbe ezek az épületek, mint valami merész kijelentések lettek volna odahelyezve.” – írja le élményét a fotográfus.
Utazások busszal és taxival, valamint memóriakártyával a gatyában a volt Szovjetunióban,.
„Megszállottságom tovább növekedett, és a következő években meglátogattam további öt volt szovjet tagországot: Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország és Abházia kerültek sorra 2006 után, majd visszatértem a Baltikumba. Több ezer kilométert utaztam busszal, bérelt autóval és taxival immár azzal a határozott céllal, hogy levadásszam a legjobb buszmegállókat. Rabul ejtett a téma. Egy küldetésnek éreztem. Semmi sem tudott elrettenteni a vadászattól. Kutattam az utazó-blogok között és egyéb nyomokat is kerestem. Kikérdeztem a busz és a taxisofőröket, sőt még a Google Earth-szel is végigmentem minden lehetséges útvonalon, hogy feltérképezzem a lehetőségeket. Nem kellett csalódnom: minden új felfedezés felülmúlta az előzőt.”
„Több posztszovjet országban is eléggé gyenge a sajtó és véleménynyilvánítás szabadsága. A turisták is ritkák. Fotósok számára pláne nehéz vízumot szerezni. Sokszor kellett ismeretlen földeken átkelni, csak hogy ne kelljen felmutatni a turista vízumot. Annak ellenére, hogy igyekezetem nem gyanút kelteni, többször azzal vádoltak a hatóságok, hogy kém vagyok, és csak kicsin múlott, hogy elkapjanak és kitoloncoljanak.” – meséli kalandjait a művész. „Abháziában például a sofőröm azzal vádolt meg, hogy grúz ügynök vagyok, és a fotóim túl érzékeny témákat rögzítettek. Azt követelte, hogy adjam azonnal át a képeket, különben egyenesen a milícia elé visz, ahol vár a kivégzőosztag. Mondani sem kell, hogy nem győzte meg a történetem arról, hogy én csak azért jöttem ebbe az országba, hogy a szépséges buszmegállóikat lefotózzam. Boldog voltam, hogy végül megúsztam az utat ehhez hasonló kisebb drámákkal, de még boldogabb vagyok, hogy amikor végül elfogtak a néhány legszebb “őrült buszmegállómmal” a memóriakártyámon, el tudtam gyorsan rejteni az alsógatyámba.”
Elkezdődött már az elméleti háttérmunka is
Ez a fotósorozat valószínűleg a legnagyobb gyűjtemény, ami a szovjet buszmegállókról valaha készült. „A világhír, bevallom, annyira nem érdekel, de örülök, hogy most ekkora a sikere ennek a dolognak . Amire igazán, hogy büszke vagyok, hogy remélem segíthetek megőrizni ezt az egyedülálló és történelmi szempontból is fontos művészeti formát.” Vera Kavalkova-Halvarsson művészettörténész is csatlakozott a kutatáshoz és már készített is pár izgalmas interjút azokkal az idáig ismeretlen építészekkel, művészekkel, akik emögött az egyedülálló művészeti forma mögött álltak a hetvenes években. Ezek a riportok a könyv részét képezi, tovább színesítve az amúgy is egyedülálló összeállítást.
A könyv keménytáblás, 28,5 cm x 21,5 cm, 128 oldal. Megrendelhető az interneten, e-mailben személyesen a művésztől, annak honlapján keresztül: www.herwigphoto.com
