Az év elején robbant a hír, hogy folytatást kap a kilencvenes évek kultikus sorozata, a Szex és New York, melynek új fejezetében az ötvenes éveikben járó barátnők – már csak hárman, a Samanthát alakító Kim Cattrall nem kívánt részt venni a sorozatban – túl az identitáskeresés-randizás-karrierépítés útvesztőin új problémákkal találják szemben magukat. De hat évad és két mozifilm után vajon kell-e újabb bőrt lehúzni a sorozatról, egyáltalán érdekesek tudnak-e maradni az életközepi nehézségekkel küzdő New York-i nagyasszonyok, és hogyan viszonyulunk mi, nézők az őszülő sikkhez?
MM – 061.hu
Lehet szeretni, vagy nem, de tény, hogy az 1998-ban indult, hat évadot megélt Szex és New York forradalmit hozott a sorozatok szcénájába. A szókimondó, tabuk nélküli, szinglikultuszt a fókuszba helyező szériát leginkább azért istenítették, mert bátor volt, semmin nem pironkodott: emlékezzünk csak Samantha pikáns beszólásaira, kommentjeire, vagy a szállóigévé vált “Carrie Bradshaw tudja milyen a jó szex…vagy nem fél megkérdezni” mondatra. De nemcsak a magánéleti kérdések tágra nyitott kommunikációjában volt stílusteremtő a sorozat, hanem divat- és kajafronton is (a habos cupcake-ek ekkor jöttek igazán divatba). Földi halandók a Szex és New York előtt nem biztos, hogy tudták, ki az a Manolo Blahnik, Jimmy Choo, vagy Christian Louboutin, és valószínűleg sosem gondolták, hogy egy pamut pólóhoz fel lehet venni egy tütüt, vagy hogy nem hülyeség feldobni a szettünket egy fejméretű virágkitűzővel.
New York négy szinglije tehát sok szempontból számított érdekesnek és úttörőnek. Akkor, a ’90-es években. Aztán jöttek az utódok, a többi szókimondó, excentrikus, “divatolós” sorozat – a legtöbbször a Gossip Girl-t (A Pletykafészek) szokták párhuzamba állítani a Szex és New York-kal -, és ha nem is feltétlenül tudták utolérni “anyjukat”, működőképessé tették ezt a sorozattípust.
Carrietől, Samanthától, Charlotte-tól és Mirandától 2004-ben köszöntünk el, majd jött két gyenge mozifilm, hogy aztán 2021-ben újult erővel, remek koncepcióval, ütős forgatókönyvvel újra beengedhessük a lányokat asszonyokat az életünkbe. De jó lett volna… Az első két rész alapján azonban kijelenthetjük, Michael Patrick King forgatókönyvírónak a Covidra való erőltetett utalás és a nagyon píszí queer podcast-műsorvezető szerepeltetése mellett nem sikerült aktualizálni a sorozatot. A cuki small talk-ok egyszerűen nem hatnak természetesnek az őszülő ötvenesek szájából, és miközben végig azt nyomják a nézőre, hogy ők bizony megöregedtek, a dialógusok mintha a kilencvenes években ragadtak volna. Nincs karakterfejlődés, ugyanott járnak mindannyian, csak épp deres hajjal és kamasz gyerekekkel.
Arról nem is beszélve, hogy Samantha nélkül eleve lapos a történet, lássuk be, a sorozat fűszerét ez a karakter adta, arra pedig, hogy hova tűnt, a forgatókönyvírók elég béna magyarázatot adnak.
A széria készítői mintha érezték volna, hogy ez így kevés lesz, ezért az első rész drámai bejezést kap (nem lövöm le), ez okos húzás, emiatt talán érdemes folytatni. Persze, még egy ilyen csavart is sikerül elrontani életszerűtlen dialógusokkal…Ezt a négy (itt három) nőt a hat év alatt igazán közel engedte magához a néző: főként a nők, akik barátnőikkel összeülve kimerítő, olykor vérre menő érvelésekkel próbálták meggyőzni a többieket, miért ők Carrie, melyikükben van több Charlotte, vagy hogy miért kizárt, hogy Mirandára hasonlítanak. Most nem akarok választani, nem bújnék a bőrükbe. Nem érzem közel őket. Elfogytak. De ne adjuk fel, van még pár epizód a szépítésre. Egész biztos, hogy Samantha nem tér vissza egy, a karrierje kezdetén álló harmincas férfimodellel az oldalán? A remény hal meg utoljára.