Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A Balázs Béla-díjas író, filmtörténész és egyetemi oktató, Kelecsényi László vezeti a Magyar Művészeti Akadémia újra útjára bocsátott 100 magyar dokumentumfilm (1936-2013) – sorozat egyik szekcióját. Vele beszélgettünk a magyar dokumentumfilmről, a Pályamunkásokról és arról, milyen kilátásai vannak a magyar dokumentumfilmnek.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Szeptembertől folytatódott a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére indított 100 Magyar Dokumentumfilm-sorozat, és az egyik, Költészet és valóság című szekciónak Ön a vezetője. A szelektálás nem  lehetett könnyű.
A korábban elindított ötvenhárom magyar játékfilm szavazótestületébe hívott Tóth Klára más történészekkel, filmesztétákkal egyetemben. Az öt-hat főből álló társaság a filmeket az MMA tagjainak jelöléseiből állította össze a beérkezett szavazatok sorrendje szerint. Már akkor, a jelölőbizottság részéről felmerült az igény, hogy ehhez hasonlóan a magyar dokumentumfilmekből is összeállhatna egy lista. Azok kiválasztásában már nem vettem részt, de az egyes blokkok vezetését elvállaltam.

A kiválasztásra került megannyi film Magyarország történelmét és a magyar dokumentumfilm-történet alakulását is visszaadja?
Igen. Nem mellesleg a jó dokumentumfilmben az ország története is benne van. Sára Sándor filmjei amellett, hogy az ország történetére reflektálnak, magukon hordozzák a filmkészítés változásainak jegyeit. Ő például pályakezdőként azért csinált olyan költői dokumentumfilmeket, mert nem tudták felvenni direkt a hangot, ezért aztán a képfelvételek után magnóval dolgoztak. A sok apró momentum rengeteg mindent elárul a korról.

Tud olyan szegmenséről a huszadik század magyar történelmének, ami ilyen-olyan okokból, de távol esett a dokumentumfilmesek horizontjától?
Két példát is hoznék. A Trianon-probléma az egyik. A Kádár-rendszer sok más bűne közé sorolhatjuk ezt is, mivel nem engedték tematizálni, mondván, bármilyen alkotás sértené a szomszéd népek érzékenységét. Erre jegyezte meg találóan Esterházy Péter, hogy bizonyos értelemben mi is a szomszéd népek közé tartozunk, és hát a mi érzékenységünkkel ki törődik? Nincs arról tudomásom, hogy a rendszerváltás után készültek-e filmek ebben a témában. A másik nagy hiánynak a zsidókérdés feldolgozását érzem. A nyolcvanas években, amikor dramaturgként dolgoztam, javasoltam a stúdióvezetőnek, Nemeskürty Istvánnak, hogy – akkortájt jutott el hozzám Eötvös Károly A nagy per című, a tiszaeszlári vérvádat tárgyaló munkája,  — milyen jó nyolc részes filmet forgathatnánk a könyvből. Nemeskürty megdicsért, jó ötletnek gondolta, de úgy vélekedett erről, hogy nem csinálhatjuk meg, mert Aczél György és a legfelsőbb pártvezetés valószínűleg nem engedné. Az elhallgatás, a kényes dolgok szőnyeg alá söprése jellemezte a diktatúra évtizedeit Magyarországon. A hasonló mentalitás következményeit most érezzük csak igazán.

A Saul fia és az 1945 című filmek nagyon magas nézőszámot hoztak, ebből következtethetünk arra, hogy van igény a téma iránt.
Mindkettő remek, de játék- és nem dokumentumfilm. Bár az igazi dokumentumfilmes akkor is végzi a dolgát, ha a társadalom részéről nincs igény a munkájára. Meggyőződésem, hogy a dokumentumfilmes sokkal inkább az utókornak forgat. Vegyük tudomásul, hogy még a rossz dokumentumfilm is megőriz valami lényegeset a saját korából.

A cigányokat érintő témák feldolgozása megtörtént?
Szerintem kevesebb a mulasztás. Nagyszerű filmekkel támaszthatom ezt alá, a Cséplő Gyuritól a Péli Tamás festőművészt bemutató portréfilmen át a pár éve forgatott Csak a szélig.

Mondanék egy harmadik hiányt. Míg a rendszerváltás előtti években az ’56-ot megidéző filmek között olyanokat találunk, mint Bereményitől az Eldorádó vagy Gárdos Pétertől a Szamárköhögés, addig a rendszerváltás után a témához méltó filmek elmaradtak, vagy csak giccsfilmek születtek.
Sajnálatos, hogy a forradalom ötvenedik évfordulójára sem sikerült épkézláb filmmel előállni. Nincs erre érdemi válaszom. Azonban a mostani tehetségeket látva joggal bízhatunk abban, hogy idővel ez a probléma is megoldódik. Rendkívül erős játékfilmek készültek az utóbbi időkben. Nem bocsátkoznék jóslatokba, de erős a gyanúm, hogy a következő év elhozza az újabb Oscar díjat Enyedi Ildikó filmje jóvoltából.

Gaál István Pályamunkások című remekműve is szerepelt az Ön szekciójában.
Ő a szó legnemesebb értelmében filmköltő volt. Gaálnál a zeneiség nagyon fontos, amit lényegében a vágószobában alkotott meg. Hamar letette a névjegyét a Sodrásban című munkájával, és sajnos szakmai szempontból ezt már nem tudta a későbbiekben felülmúlni. Mindig úgy vágott bele a munkába, hogy a felvett anyagból próbált meg zenei szerkesztésű filmsort formálni, amit a közönség sajnos nem vett észre, nem értett meg. A Pályamunkások című opust a vágóasztalon kellene kikockázva megnézni, hogy jól lássuk, milyen jelentős alkotással van dolgunk. A filmben az a zseniális, hogy annak idején munkástémájú filmként könyvelték el, mégis egy vitathatatlan költői remeklés.

Az Ön szekciójából melyik a kedvence és miért?
Kettőt mondanék. Az egyik Höllering Hortobágy című, 1936-os, utólag felfedezett filmje. Olyan időkben készült, amikor a Höllering filmjét meghatározó szemléletmód idegen volt a magyar filmgyártástól. Huszárik Zoltán Elégiája szintén fordulópontot jelent, szerencsémre rögtön a bemutató idején, elég furcsa körülmények között láthattam. A Puskin moziban vetítették egy nyári napon, méghozzá Milos Forman Egy szöszi szerelmei című filmje előtt, kísérőműsorként. Tudvalevően a közönség egy része a film kultikus ágyjelenete miatt gyűlt össze, és Huszárik képkockái láttán sokan a nem tetszésüknek adtak hangot a moziteremben.

Itt most megnézhetőek a filmek, de vajon mi a helyzet az új dokumentumfilmekkel, megfelelő hely híján a közönség hogyan járulhat a filmek színe elé?
Borzasztó problémával állunk szemben. A képernyőkről egy csapásra eltűnt a dokumentumfilm, igazi képviselete nincs. Azért sincs, mert a rendszerváltás utáni években megcsappant a politikai érdeklődés, a társadalmat érintő témák iránti érzékenység elillant. Nem egy filmes panaszkodik, hogy a hazai mecenatúra, nyilván financiális okokból, elsődlegesen a játékfilmeket részesíti előnyben. Noha a mai technika lehetővé teszi, hogy kis költségvetéssel is viszonylag jó dokumentumfilm készülhessen, a lényegi probléma viszont az, hogy ezek az alkotások a nézőkhöz már nehezen jutnak el, leszámítva egy-egy, a levetítésükre vállalkozó fesztivált. 

A magyar játékfilmek világszerte egyre felkapottabbak és a díjazásukra sem lehet panasz. A magyar film mostani sikere átmenet, vagy úgy állunk, hogy felnőtt egy sajátos szemléletmóddal rendelkező tehetséges generáció, és az ő munkájuk révén visszatérhet a magyar film egykori aranykora?
A sokat bírált Filmalap javára írható, hogy a kilencvenes évek filmjeit jellemző magyar pesszimizmus és értelmetlen borúlátás mára úgyszólván megszűnt létezni – a filmvásznon. Persze, semmi nem zárja ki, hogy valaki ilyen filmeket csináljon, de azt Tarr Bélához hasonlóan magas művészi színvonalon tegye. Pozitívum még, hogy a kilencvenes évek filmjeit és filmgyártását uraló szakmaiatlanság is megszűnt mostanra.

Képek: Kelecsényi László archív


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •