Egyre több olyan film készül, aminek gyakorlatilag nincs sztorija, vagy ha igen, az egy mondatban elmesélhető. Az Everest című néhány hete bemutatott mozi arról szól, hogy egy csapat megmássza a “nagy hegyet”, míg a Kötéltánc arról, hogy valaki kötélen végigmegy a World Trade Center ikertornyai között.
PZL – nullahategy
Történetet nem vittek magukkal sem a hegymászók, de nem vitte magával a kötéltáncos Philippe Petit (Joseph Gordon-Levitt) sem, ő a sztorit valahol Párizsban hagyta. Történetet abból lehetett volna írni, hogy milyen irányokat vehet a művészeti iskolás lány, Annie (Charlotte Le Bon) és Philippe kapcsolata, de a szerelmük gyakorlatilag mellékszál a filmben, nem fejlődik sehová, nincsenek közöttük valódi konfliktusok. Viszonyuk annyira mellékes, hogy amikor Philippe befejezi a mutatványát New Yorkban, Annie mintha mi sem történt volna, visszarepül Párizsba.
Pedig nehéz nem észrevenni a Lourdes-i szűzre emlékeztető Annie szépségét. Nos, ez Philippe-nek sikerül, őt csak az érdekli, hogy végigmenjen a kötélen. Ő eljut A-ból B-be, de vajon eljut-e maga a történet? Nem jut el sehová, mert a film nem tesz mást, mint felmond egy 1974-es újságcikket, ami semmi másról nem szól, mint a szédítő mutatványról. A Spielberg-tanítvány Robert Zemeckis (Forrest Gump, Számkivetett, Vissza a jövőbe) ügyesen leveszi a hetvenes évek eleji New Yorkot, a stylist, a berendezők stílusgyakorlatai tökéletes munkák, figyelemre méltó maga a mutatvány megjelenítése is, az embert tényleg a hányás és a szédülés kerülgeti, amikor Philippe ide-oda lépeget a 420 méter magasan kifeszített kötélen.
Mesterien sikerült a még épülő WTC megidézése is, de a film legfontosabb mértékegysége mégis a történet lenne, így hiába tökéletesek az együtthatók, ha a végeredmény nem jön ki. Pedig a sztorit is fel kell rakni, ki kell pányvázni, ahogy magát a kötelet is. A párizsi szín pedig elképesztően modoros, a városban csak zsonglőröket, utcazenészeket, és matrózcsíkos pólóban festő művészeket látunk, ennél egy hűtőmágnes is árnyaltabb képet mutat Párizsról. A film valódi főszereplője maga a WTC, a két torony nagyobbat alakított, mint a sablonosra vett, jópofának szánt füves arcok, akik abban segítettek, hogy felvigyék a köteleket az irodaházak tetejére.
A Kötéltánc művészetről vallott gondolatai is kínosak (“Valahol minden művész anarchista”, “A színpadon nem lehet hazudni”), a Rudy papát, az öreg cirkuszigazgatót alakító Ben Kingsley az egyetlen hús-vér karakter, rajta kívül mindenki egy hangon szólal meg, még Philippe „sincs meg”, ráadásul az ő motivációit sem értjük. Látott egy cirkuszi előadást gyerekkorában, oké, de miért tesz fel mindent arra, hogy egy kötelet kifeszítve átmenjen egyik toronyból a másikba?
A film pont a csúcson válik unalmassá, hiszen hősünk legalább négyszer megy oda-vissza a tornyok között. Egyszer megcsinálta, oké, de miért kell megnézzük még háromszor ugyanazt? És persze, az első pillanattól tudtuk, hogy lesz majd utalás 2001-es tragédiára, de szerencsére Zemeckis csak a legvégén céloz erre, amikor hogy Philippe örökbérletet kap a toronytetőhöz. Két pont között a legrövidebb út az egyenes, két torony között a kötél, a múlt és a jelen között pedig az emlékezés, a film pedig szép emléket állít az ikertornyoknak, és egy őrült performance-nak. Ez a legtöbb, amit elmondhatunk róla.
Kötéltánc
Eredeti cím: The Walk
színes amerikai film
Bemutató: 2015. október 8.
Játékidő: 123 perc
Rendező: Robert Zemeckis
Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Ben Kingsley, Charlotte Le Bon, Mark Camacho