A királyfik és királylányok, sárkányok és boszorkányok mind mi lennénk? – Interjú Boros Luca meseterapeutával

“Amikor meseterapeutaként asszociációs képekkel kezdtem el dolgozni, azonnal felébredt bennem a vágy, hogy mindezt egy múzeumi térben, a tárlat képeivel tegyem” – mondja Boros Luca, aki a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum intézményeiben tart – legközelebb január 24-én az Új Művésztelep kiállításhoz kapcsolódóan – meseterápiás foglalkozásokat. A meseterapeuta többek között arról beszélt nekünk, hogy a felnőtteknek szóló önismereti foglalkozások hogyan tudnak megvalósulni a múzeumi terekben.

MM – 061.hu

„A meseterápia azon a felismerésen alapul, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja”– írja Boldizsár Ildikó a honlapján. Te hogy találtál rá a meseterápiára, és mi keltette fel benne az érdeklődésedet?
Pedagógusként azt kutattam, hogyan tudnám a tanulás folyamatát könnyebbé, élvezhetőbbé tenni. Örömet, mozgást, lelkesedést, ellazulást próbáltam csempészni az órák keretébe. Egyszemélyes Ifjúsági Színházat hoztam létre, akkor kezdtem először mesékkel megszólítani a gyerekeket, történeteken keresztül oktatni. Mégis hiányérzetem volt. Egy napon hívás érkezett Boldizsár Ildikó pedagógusoknak szóló képzéséről. Kezdetben egy újabb módszerként tekintettem rá, az első modul azonban úgy elvarázsolt, hogy rögtön tudtam, minden mást el kell engednem. A meseterápiás módszer lágysága, a mesék mély tudása, útmutató mivolta és a tanító olyan egységet képeztek, amit korábban egy kurzuson sem tapasztaltam.

A meseterápiát Boldizsár Ildikó fejlesztette ki, vagy ez egy világszerte bevett terápiás módszer régóta?
A Metamorphoses Meseterápiás Módszert Boldizsár Ildikó dolgozta ki, amely – ahogy ő fogalmaz – a személyes életesemények mitikus feldolgozásának gyakorlatán alapul, és legfontosabb célja a változásokhoz szükséges lelki, szellemi és testi feltételek megteremtése. A világban a biblioterápia, azaz a történettel való személyiségfejlesztés közismertebb módszer (már egy római pszichológus is használt drámákat a kezelésben). Bár ehhez áll legközelebb a mese, mint történet, mégsem tekinthető biblioterápiás módszernek.

Fotó: Facebook

Mit nevezünk mesének? A kérdés látszólag egyszerű, de válaszolni rá már nem is olyan könnyű.
Én úgy tanultam a módszer kidolgozójától, hogy a népmese legfőbb eleme nem a csoda, hanem a rend. A mesék ennek a rendnek az elveszítését és visszaszerzését foglalják egy történetbe, miközben olyan tudással gazdagodunk, amelyek elengedhetetlenek az élethez. A népmesék világához tartoznak a mondókák, találós kérdések, népdalok, szólások és a néptánc is – ezeket előszeretettel használjuk díszítésként.

Magyar mesei hagyományból vagy nemzetközi mesékkel is dolgoztok?
A népmesék a világ minden tájáról eljutnak hozzánk. Dolgozunk tibeti, orosz, perzsa, bolgár, indiai, afrikai, skót, kazah vagy japán mesékkel is. A mese összekapcsolja a mesehallgatókat, amikor nemzetközi mesékkel dolgozunk, olyan érzésem van, mintha a körbeérnénk a világot.

Mi az a meseterápia? Hogyan kapcsolódhatnak az életünkhöz vagy akár egy képzőművészeti tárlathoz?
A meseterápiás foglalkozás során a mese erejét/bölcsességét használjuk önismeret- és személyiség fejlesztésre, lélekfrissítésre, az életöröm és bátorság növelésére. A népmeséket – a metamorphoses meseterápia szabálya szerint – élőszóval meséljük. A változáshoz való képességet szerezzük meg általa. A varázsmesék sajátossága, hogy a hős bejár egy utat. Az úton ellenfelek, segítők, próbatételek várják. A hős kiállja a próbákat, és eljut a királyságba, saját birodalmába. A mese egyben egy cselekvési útmutató is, ez szolgál mintául egy adott nehézségben. Ha belehelyezzük magunkat a mesébe, azaz a mese egyik szereplőjévé válunk –királyfivá, királylánnyá, sárkánnyá vagy épp boszorkánnyá – megláthatjuk, éppen hol vagyunk a mesei térben, mit csinálunk, és a mese fonalát követve azt is tudatosíthatjuk, mi lesz a következő lépés. Ez szolgál segítségül az életünkben. A népmeséket – a metamorphoses meseterápia szabálya szerint – élőszóval meséljük: ahogy a mesélő, ekkor a mesehallgatók is belső képeket hoznak létre. Egy múzeumi tárlat külső képei pedig további asszociációkra, gondolatindító, komfortzónából való kimozdításra inspirálnak. Grafikus, mentális és verbális képekkel dolgozunk egyszerre, hogy képessé váljunk a változásra.

A meseterápia módszere milyen alapfogalmakra, szimbólumokra képes támaszkodni?
Az alapfogalmak számomra a rend, a változás, a cselekvés, a bátorság képessége. Szimbólumokból pedig akad bőven, mint például a kút (amiből például a nyári este belehullajtott csillagokat kell megállás nélkül kimerni), az égig érő fa, a sárkány, a táltos, a sűrű erdő, a rét, az Üveghegy. A szimbólumok mögött rejtett tanítások vannak, ezeket is meg kell fejteni – ahogy a mesekutatótól tanultam. Például máskor a kútba bele is kell ugrani az életem fonaláért, ha kiejtettem a kezeim közül, vagyis mélyen magamban kell rendet raknom, hogy újra irányítója és ne elszenvedője legyek az életemnek. A halál és az újjászületés is szimbolikus a mesékben, a lebontást, elengedést és az újra való készenlétet, a befogadást jelentik.

A meseterápia számára a múzeum különleges hely. Ezt te fedezted fel magadnak?
Hozzám nagyon közel állnak a művészetek, a képek, az alkotás. Amikor meseterapeutaként asszociációs képekkel kezdtem el dolgozni, azonnal felébredt bennem a vágy, hogy mindezt egy múzeumi térben, a tárlat képeivel tegyem. Egy évig gyűjtöttem hozzá a bátorságot, hogy előálljak az ötlettel a Ferenczy Múzeumi Centrum munkatársainál. Rendkívül nyitottak voltak és azonnal lehetőséget kaptam, hogy a múzeumi erőtérben dolgozhassak a mesékkel.

A szentendrei FMC-ben már több kiállításhoz is tudtál kapcsolódni Nagy Kriszta Csipkerózsikájától kezdve Kmetty képeken át Czóbelig. Hogyan indulsz ilyenkor el, a foglakozásoknál hogyan választasz mesét?
Minden elindulás izgalmas: Nagy Kriszta kiállítása volt az első múzeumi munkám. Annyit tudtam, hogy a Csipkerózsika meséhez kapcsolódik, aztán amikor a MűvészetMalomban megpillantottam a tárlatot, szó szerint sokkos állapotba kerültem. Az első munkám volt és hiába minden előkészületem Csipkerózsikáról, nem találtam ezt a mesét a képekben. Ott tanultam meg, hogy teljes nyitottsággal kell betérnem a képek közé, hogy megszólíthassanak, a mesék megérinthessenek, és ne én akarjam ráerőltetni saját koncepciómat a tárlatra. A képekben mesék élnek. Akkor, ott, A Csontváz Asszony című mese szólított meg, szinte éreztem azt a félelmet, amit a csontváz asszony élt meg, mikor megállíthatatlanul húzta őt felfelé egy erő. Összekapcsolódtunk, a tárlat, a mese és én. A foglalkozáson aztán azt kértem a részvevőktől, hogy keressék meg azt a képet, ami valamiért vonzó számukra, és arra még jobban fókuszálva keressenek egy csontot – mivel az installáció csontvázakból állt -, ami fontos nekik abban a pillanatban. Ezt követően jöttek a segítő kérdések: mit csinál a választott csontváz a képen (zuhan, fejest ugrik, küzd stb.)? Mi köze ennek a cselekménynek a párkapcsolatodhoz? A választott csontok is jelentést kaptak. Ha a kar csontját választották a következő kérdés hangzott el: Hogyan kapcsolódik az érintés, az ölelés vagy ennek hiánya a jelenlegi párkapcsolatodhoz? A bordakosár, a lábszár, a medence, a koponya és a gerinc esetében más-más kérdéssel mozgattam ki a részvevőket a komfortzónáikból. Ezt követően érkezik a mese a már jól előkészített, megdolgozott pszichéhez.

Képekhez kapcsolódsz vagy az egész kiállításhoz?
Képekhez is és a tárlathoz is. Van úgy, hogy egy kép dominál, és játszom a gondolattal, hogy egy képből kiindulva mondok mesét. Eddig ez még nem történt meg, mert talán a kurátoroknak is köszönhetően, nagyon szépen nyílik meg a tér egy-egy képből a tárlat felé.

Halottak napján Élet és Halál jött Kmetty János állandó kiállításán: az Élet és Halál értelme és arcai. Bátorságot gyűjtünk az Élethez, hogy képesek legyünk aztán szembenézni a vágyainkkal és életfélelmeinkkel is?
Egy nagyon szép mesét hívott elő bennem, amikor a kurátor megemlítette Kmetty Jánosról, hogy ő egy örökös kereső. Közben Halottak Napja is közel volt, tehát azt gondoltam, nem csak a halálfélelmeinkkel, az életfélelmeinkkel is fontos szembenéznünk. A magyar népmese – amit meséltem – egyszerre volt gyengéd és megrázó, ahogy a külső sárfal dédelgetésével elveszítjük a belső Életet. (az ide vonatkozó mese arról szól, hogy az öreg halásznak a halál ígéretet tett, hogy addig nem bántja, míg ép a sárfala. Az öreg szinte megfiatalodott a gondolattól, attól fogva minden nap ápolta a háza sárfalát. Így élte az életét, amíg meg nem sántult, meg nem vakult és jött a halál érte. Az öreg elcsodálkozott, mert a sárfala ép volt, de a halál visszakérdezett: hát a tested, nem a sárfalad?) Erre a kettősségre fókuszáltam a képekkel való munka során, és a foglalkozás végén még helyet kapott egy felkavaró feladat is, azaz mindenki kiválaszthatta saját fejfáját.

Czóbel Béla állandó kiállításában viszont a sok portré és rendezett mosoly között finoman mintha a saját arcainkkal és álarcaikkal szembesítenél. Igyekszel elvezetni oda, hogy a saját családunkat és elhallgatott problémáinkat is próbáljuk felismerni ezekben a portrékban…
Igen, az arcokat vizsgáltam, és rájöttem, hogy nem csak megmutatnak valamit számomra önmagukból, hanem el is rejtenek részleteket, érzéseket, félelmeket, vágyakat, sőt konkrét családi helyzeteket, rendezetlen viszonyokat. Akkor hívott meg egy családi rendszert bemutató mese, és én éltem a lehetőséggel, hogy közvetítsek. A résztvevők saját kezükbe vették álarcaikat, s a mese üzenetével távoztak, hogy gyógyíthatók a sérült kapcsolódásaink. A hogyan-ra is pontos útmutatást kaptak a mesétől.

Fotó: Facebook

Milyen egy-egy foglalkozás lehetséges forgatókönyve? Megszületik-e előre illetve mennyire függ a részvevőktől?
A meseterápiás foglalkozásoknak meghatározott kerete van. Ebbe építem bele a mesét, a meséhez kapcsolódó próbatételeket, feladatokat. Ahhoz, hogy a múzeumi mesefoglalkozásra befogadóvá váljunk, ki kell lépnünk a hétköznapi neurózisból. Ez a ráhangolódás folyamata, amit legutóbb a Kmetty Múzeumban például egy mondóka előadásával tettünk. Kórusként működtünk együtt, minden kórustagnak saját sora vagy szava volt. Játszottunk a szavakkal, a ritmussal, a hangerővel. A ráhangolódást a meséhez kapcsolódó kérdések, a képekkel való munka követi. A Kovács Margit Kerámiamúzeumban azt kértem a látogatóktól, hogy keressék meg azt a műalkotást, ami a legjobban kifejezi számukra az édes anyai minőséget, s azt követően azt a fájdalmas minőséget, amit soha nem választanának. Az első esetben segítségként a hasonlóságokat kerestük a választott kerámia és saját anyai énjük között, míg az utóbbinál azt a lehetőséget próbálták elképzelni, amit akkor élhetnek meg, ha tudatosan beleengedik magukat a fájdalomba – ezzel a kiutat is megtapasztalva abból. A képekkel, műtárgyakkal való munkát vagy mesei idézetek, vagy OH – szókártyák mélyítik el, erősítik vagy bontogatják tovább. A kép és a szöveg együttese hatékony személyiségfejlesztő. A foglalkozás végén egy üzenetet, vagy egy kézzel készült ajándékot kapnak a résztvevők. Saját elmondásuk szerint még hetekig hordozzák azokat a táskájukban, foglalkoznak vele. Ez örömmel tölt el engem, mert azt bizonyítja, hogy az elkezdett munka nem egy estére szólt.

A meseterápia egyfajta pszichoterápia vagy inkább pszichológiai játék?
A meseterapeuta végzettsége határozza meg a választ. Pedagógusként az oktatásban kiegészítő módszerként használhatom, a múzeumban életöröm növelő, „lélekfrissítő”, önismereti kóstoló vagy bekukkantó. Klinikai szakpszichológusok viszont csoportterápiás módszerként is alkalmazzák.

2019-12-28T06:38:36+01:00 2019. december 26.|