„A költészet elvontsága, szépsége, komplexitása is meg-megvillan a szövegben” – Interjú Szöllősi Mátyással

Szöllősi Mátyás író, költő, fotóriporter, a nagysikerű Budapest Katalógus és a Váltóáram című novelláskötete után regénnyel jelentkezett. A Simon Péter című könyv hátteréről, költészetről és egyéb érdekességekről is kérdeztük a szerzőt.

 AYHAN GÖKHAN / IZSÓ ZITA – 061.hu

A regény magja a Váltóáram egyik novellája. Mi volt az oka, hogy azt a novellát írod tovább? Már a novella megírásakor is tudtad, hogy benne lehet egy regény ötlete?
Több olyan szöveg is megtalálható a Váltóáramban, mely egy nagyobb lélegzetvételű szövegnek az alapját képezhetné, de úgy alakult, hogy az utolsó, Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélés foglalkoztatott tavaly és idén. Rengeteg kérdés nyitva marad abban a történetben, mely nem mellesleg egy párbeszéden alapul. Nem is válaszokat kívántam adni azokra, inkább tovább szerettem volna vezetni egy olyan úton a regényben már Simonnak nevezett karaktert, mely számára, és remélem, hogy az olvasók számára is, tanulságokat rejt. A regény maga is olyan szerkezetű, hogy a benne szereplő egységek önállóan, és egymással összefüggésben is értelmezhetők – eddig legalábbis számos ilyen visszajelzést kaptam – és nem is volt cél az, hogy minden nagyon egyértelmű legyen. Bízom benne, hogy amikor valaki elolvassa, majd leteszi a könyvet, érez magában késztetést hamar, hogy újra fölemelje és kinyissa, s akár egy részt önállóan újraolvasson.

A menekültek története hogyan kapcsolódik Simon történetéhez? Miben közös a kettő, miért pont ezt a helyzetet választottad a főhős személyes történetének hátteréül?
Igen, részben az a helyzet is megmutatkozik, ami az említett időszakban a Keleti Pályaudvarnál kialakult. Ismerős jelenetek akár, félelmek, amik akkor bujkáltak az itt élőkben, és talán azóta is furdalják őket, vagy éppenséggel azok a kérdések, melyek az említett párbeszéd alatt megfogalmazódtak az elbeszélésben, szintén megjelennek, s amikor Simon a kerengőben tartózkodó emberekkel kapcsolatba lép, tovább bomlanak, részleteződnek. Simon diakónus, és abban a helyzetben számára akár kötelességként is megjelenhet az, hogy segítsen egy bajba jutott emberen, de a könyvben kialakuló helyzet nem csak a filantrópia szempontjából érdekes, hanem a kulturális, vallási különbségek miatt is. Mindezek révén egy egészen másfajta, összetettebb feszültség alakul ki a történetnek ebben a szakaszában. Szerettem volna olyan atmoszférát teremteni a könyvben, amiben egyszerre van jelen az, hogy nagyon is véletlenszerűen történnek, nőnek ki egymásból a dolgok, s hogy ugyanakkor mégis csak azt érezzük időnként, hogy meghatározott rendjük van. 

Mik voltak az elsődleges szempontjaid ezeknek a részeknek a megírása során, honnan gyűjtöttél információkat, beszélgettél például úton lévő emberekkel?
Igen, ilyen is előfordult, és az, hogy fotózom is, sokat segít máshogy látni, máshogy érzékelni bizonyos dolgokat. Tegnap megkérdezte tőlem egy szerkesztő, hogy hogy is van az, hogy a Zeneakadémián egyszerre fotózom egy adott koncerten, s aztán írok is róla. Ha beszédre kell figyelnem, az persze nehezebb, a zene viszont máshogy rakódik az emberre, máshogy épül be, és ez a két dolog, az én esetemben, jól kiegészíti egymást. Nem kell feltétlenül beszélni ahhoz egyébként, hogy megérthessük a másikat, ez, úgy érzem, a szövegből is kiderül, és remélem, az is, hogy a közös nyelv megtalálása milyen különleges adomány lehet. Sokféle módon kapcsolódom nagyon sokféle emberhez, meghatározó az életemben, ahogy említettem, a zene, vagy épp a sport, amit űzök is, vagy inkább az űz engem, hogy menjek és csináljam, mert sajnos a munka miatt legtöbbször nincs időm rá. Ott a Budapest Katalógus, ahol szintén emberekkel beszélgetek és fotózom őket, Budapest arcait mutatom be rövid interjúkon keresztül, egy komoly válogatás a sorozatból most már egy két nyelvű album formájában is elérhető, valamint ugye az írás, ahol az említett területeken szerzett tapasztalatokat, élményeket igyekszem sűríteni.

Mit gondolsz, mennyire lett költői a regényed, elkülönül benne a prózaíró, illetve a költő?
Bízom benne, hogy nagyon is költői. Van egy rész, amikor Simon egy sötét helyiségben kóborol egyedül, és mivel a látására nem támaszkodhat, az egyéb érzékszerveinek adottságai-lehetőségei kezdenek dominálni, azokba helyezi a bizalmát, már ha helyezi, és a történetnek ez a fejezete szoros kapcsolatot ápol, nyelvi szinten is, egy korábbi versemmel, a Vaksággal. Már a címből is sejthető, hogy vannak bizonyos pontok, ahol a Bibliához is kapcsolódik a regényem, és a narratív jelleg mellett szerintem a költészet elvontsága, szépsége, komplexitása is meg-megvillan a szövegben, beleszövődik, és remélem, hogy nem különül el, hanem egyszerre működik benne a kettő.

A regény egyik központi kérdése, hogy segíthetünk-e máson anélkül, hogy tudjuk, az illető akarja-e. Megválaszolható ez a kérdés? Fontos-e egyáltalán, hogy konkrét válaszokat kapjunk?
Alapvetően jó az, ha az ember válaszokat kap, de nyilván abból is képes lehet érteni, ha nem kap, az is egyértelműsíthet. A közös nyelv hiánya, egyéb, kulturális különbségek, életkor, nem stb. is közrejátszik, ami megnehezíti az egyértelmű válaszadást. Simon, mint mindannyian, főleg ebben az igen egocentrikus világban, elsősorban magának akar választ adni bizonyos kérdésekre, és elég meglepő és bizony bosszantó az, hogy néha mások sokkal jobban, pontosabban tudják a választ, mint ő, vagy egyszerűen csak rávilágítanak arra, a viselkedésükkel, a szociális helyzetükkel, hogy rosszul tett fel egy kérdést, mert hogy lehet, azt egyénenként újra kell fogalmazni, és nem elég csak ismételgetni.

Említetted korábban, hogy már idén nyáron, a regény leadása után belekezdtél egy kisregénybe. Egyelőre mit árulnál el róla?
Egyrészt azt, hogy nagyon élvezem, hogy dolgozhatok vele, másrészt, hogy egy fiatal lányról szól. Ez egy olyan szöveg, mely – már csak az elbeszélői nézőpont miatt is – különbözik mindentől, amit eddig írtam, és ez nagy kihívás számomra. Szeretnék a szövegekben is egyre többet megmutatni a városból, a társas kapcsolataink alakulásából, mik a buktatók, hogy alakul át a kommunikáció, milyen felületekre tevődik át, hogyan torzul az információ, míg eljut egyik embertől a másikig, miért érzik sokan csapdahelyzetben magukat, és mik az okai annak a fajta döntésképtelenségnek és bizonytalanságnak, amit gyakran tapasztalok mostanában.

Új versekben nem gondolkodsz?
Igen, ez egy jó kérdés. Nem írtam sok verset az elmúlt két évben, de azok, amiket kiadtam a kezeim közül, működnek. A fejemben már összeállt a következő kötet, de nem írtam meg minden szöveget még, mert ehhez nem úgy állok, hogy mindenképp dolgozom rajtuk, számomra ez nem így megy. A próza inkább, vagy mondjuk, ha drámát írnék, írhatnék – ami nagyon is a terveim között szerepel. A versíráshoz valóban kell egy bizonyos állapot, olyan helyzet, ami számomra nem a leggyakoribb, de ezzel nincsen semmi gond, mert nem sietek sehová. Nem írok csak azért verset, mert mondjuk két hónapja nem írtam, ha csak ennyi a motiváció mögötte, az nagyon kevés.

Fotóriporterként is aktív vagy, többször jártál már Oroszországban, egy magyar kutatócsoport munkáját segíteni fotósként. A távolabbi tervek között szerepel valamilyen nagyobb út, komolyabb vállalkozás?
Igen, Kárpátalján is készítettem képeket több ízben, és sok különleges, és nehéz sorsú embert megismertem ott. Készülök egy riportra Makkosjánosiban, egy beteg kislány mindennapjait szeretném megörökíteni, bemutatni, illetve az oroszországi témák továbbra is terítéken vannak. Úgy néz ki, jövőre is megyünk, mert Czigóth Sándor operatőr, akivel 2015-ben kocsival utaztunk ki, folytatja a filmkészítést, neki segítek. Pályáztunk, és szerencsére nyertünk is. Illetve idén lehetőségem nyílt a Dél-Urálban élőket fotózni, eldugott favakban, egy rituális, felnőtté avatási szertartásról is készítettem egy komolyabb sorozatot. Mindenképp szeretnék visszajutni, hogy folytathassam a munkát, és még több részletet mutathassak meg az ott élők, a baskírok világából.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula