“Amikor leszállt az éjszaka, és feljön a hold”, azaz február 20-án, a Barba Negra Music Klubban. Az egykor a Fekete Lyukba járó közösség egy zenés szeánszon idézi meg a dicső múltat, ahol fellép az F.O. System. 30 éves jubileumi koncerten elhangzik a zenekar teljes életműve. Mátyás Attilával beszélgettünk.
PÁN – 061.hu
Számos zenekar és projekt után mi maradt meg benned az F.O-s identitásból?
Minden egykori zenekaromnak a saját idejében volt elsőbbsége. Értelemszerűen, ahogy telt az idő, egyre több projektbe fogtam, de amikor F.O. volt, nem volt más. Amikor jött a Sex Action akkor befejeződött az F.O-s életszakasz… Annyira markáns volt mindegyik projektem, hogy csak úgy tudtak működni, ha becsuktam a korábbi életem szobáját, és beléptem a következőbe. A szövegeket (nagy részt még a Sex Action-ben is) én írtam, és minden korszakomban más volt a mondanivalóm, amikhez kerestem mindig az újabb zenei kifejezésmódot. Később, amikor szólóprojektbe kezdtem, már nem egy zenekarnak voltam elkötelezett tagja, hanem saját magamat képviseltem. Ebben a zenében viszont már ott van az összes eddigi zenekarom lenyomata. Eltelt 10-15 év, és most már megengedem magamnak azt, hogy visszafelé is tekintsek.
Még 1997-ben a jelenlegi MOM Park helyén álló MOM-ban volt az Agnus Dei próbahelye, ott hallottam ezt a formációt, és csodálkoztam, hogy milyen hamar feloszlott. Többen fogadtak volna akkor arra, hogy csak egy lépés, és újra összeáll az F.O.System.
1996 körül már széthullott az Action, ütöttük magunkat rendesen, és nekem azért kellett kiszállnom, hogy „életben” maradjak. És ezzel nemcsak a zenekarból, de abból a körből is kiléptem, és újra a spirituálisabb zenék kezdtek érdekelni. Az Agnus Deiben zeneileg nagy lehetőségek lettek volna, de aztán emberileg nem tudtunk együtt dolgozni. Én nem az egykori sikereket akartam meglovagolni, ezért sem alapítottuk újra az az F.O-t. Inkább stúdiózni kezdtem, és természetfilmekhez írni zenéket. Ez mára már olyan komoly projekt lett, hogy filmes díjakat is nyertünk, például a Budapesti vadonnal 2007-ben egy nemzetközi természetfilm fesztiválon elnyertem a best soundtrack díjat. Egyébként nemcsak a zenét írom, de a filmek egy részét én effektezem, és én készítem a zenei rendezést is. Ebbe az irányba a Dead Can Dance indított el, és a Baraka című film.
Mindegyik zenekaromat mind a mai napig nagyon szeretem, de most abszolút elsőbbséget élvez a Mátyás Attila Band, ez vagyok én, ez a jelenem, a szívem és a lelkem… A Fekete Lyukas korszak óta lassan eltelt harminc év, én is változtam, és a világ is változott, már máshogy élek. Viszont mikor eldöntöttük, hogy újra lesz F.O-koncert, akkor tudtam, hogy a felkészülés alatt teljes lélekkel csak arra koncentrálok majd. Újra bele kell helyezkednem abba, amiben voltam 1989 körül. A koncert napján én az a dark hős leszek, akit a Fekete Lyukból ismertek. Mint egy jó színész – és ezt nem pejoratívan mondom – belehelyezkedem ebbe a karakterbe, újra átélem ezt a hangulatot, de amikor másnap felkelek, ismét a mai Mátyás Attila leszek.
Köztudomású, hogy nem készülnek új F.O-dalok, ugyanakkor rengeteg inspiráció és sokféle hatás ér. Ezekből akár születhettek volna új F.O. System szerzemények?
Eléggé eltérő lett Csabával az elmúlt huszonöt év alatt a zenei ízlésünk, ezért ahhoz, hogy új dalokat írjunk, mindkettőnknek nagy kompromisszumokat kéne hoznunk. Ez igazából senkinek sem lenne jó, mert a végeredményt egyikünk sem élvezné igazán. Nekem fontos maradt, hogy a dalok jó értelembe vett slágerek legyenek, míg Csaba főleg a kísérleti zenéket szereti, a páratlan ritmusos, disszonáns témákat. Az F.O. System 1988 körül volt modern és aktuális, most ez a hangzás már kevésbé lenne korszerű.
A 2006-os visszatérő koncert hangzásához képest is változik valamit a hangszerelés?
Valamit mindig csiszolgatunk a dalokon, de a koncert egyik legérdekesebb momentuma talán az lesz, hogy két olyan dalt, a Oly távolt (Túl közel), és a Ha eljön az időt is játszani fogunk, amik csak a kezdeti időkben voltak műsoron. Szóval ez lesz az a koncert, ahol az összes létező F.O.System dalt játszani fogjuk.
1988-ban alig szólaltál meg a színpadon, te voltál a “titokzatos fekete herceg”, és ehhez képest a 2006-os koncerten már mosolyogva konferáltad a számokat…
Meg is kaptam érte a magamét (ha-ha). Különös állapotba kerültem a felénk áradó szeretettől, attól, hogy a teltházas koncerten több ezer ember ordította velem az elejétől a végéig a dalokat. Akkor döbbentem rá, hogy az F.O. Systemnek milyen nagy hatása volt egy generációra. Azóta már figyelek arra, hogy ne ragadjon el ennyire a hév.
Mit gondolsz, az F.O-n kívül miért nem sikerült egyetlen más dark zenekarnak sem befutnia, miközben a világban ez akkor nagyon erős korhangulat volt…
Az F.O. tényleg domináns és karizmatikus csapat volt. Voltak más jó zenekarok is, de mi voltunk az elsők, ami talán helyzeti előnyt is jelentett. Nem nagyon tudtak rólunk semmit, a lapokban sem szerepeltünk, így titokzatos is volt a zenekar.
Mi volt az a meghatározó élmény 1987 körül, a punkkal kacérkodó Mátyás Attilát a dark-rock felé terelte?
1986-ban Csabával és Szendrey Zsolttal kezdtük a zenekart, akkor még Fuck Off System néven, ahol főleg poszt-punk számokat, feldolgozásokat játszottunk. Zsolt elment a Beri Ary és a Pillangókba, és akkor elgondolkodtunk, hogy merre tovább… Miklós Peti (aki idő közben dobosként került a csapatba) folyton a lemezboltokat járta, és ő mutatta meg nekem a Systers Of Mercyt, a New Model Armyt, majd a Missiont. Ez el is döntötte, hogy milyen irányba menjünk tovább, milyen legyen a hangzás, az image, milyen dalok szülessenek… szóval, innentől datálódik az az F.O.System, akit ma is ismertek.
Az F.O-s időkben rengeteg városi legenda keringett veletek kapcsolatban. Mi volt az, amin legjobban meglepődtél?
Például, hogy én fekete falu szobában (esetleg koporsóban) alszom… Én a „nagy időkben” is inkább visszahúzódó voltam, nem annyira buliztam az éjszakában. Arra azért emlékszem, hogy jobban bírtam volna, ha a dark lányok nőiesebbre veszik a figurát. Persze, biztos lennének nők, akik előszedhetnének néhány „közös” emléket, de őszintén szólva, arra sem emlékeztem, hogy a Christian Death-tel is felléptünk… Az utána következő években annyit buliztunk, hogy valószínűleg „törlődtek a file-ok a winchesterről”. Az most eszembe jutott, hogy mielőtt igazán befutott volna a zenekar, a Skála Metróban dolgoztam, mint dekoratőr. Volt, hogy a rajongók lelkesen beintegettek a kirakaton át… Nehéz volt összeegyeztetni azt, hogy kertész nadrágban, kalapáccsal a kezemben díszletet kalapálok, este meg én voltam a titokzatos dark hős… Aztán egyre több lett a koncertünk, mindig elkéstem a munkából, szóval inkább kiléptem, és onnan már csak a zenélésnek éltem/élek a mai napig.