Június végén a Balázs Béla-díjas Pataki Éva forgatókönyvírót, dokumentumfilm-rendezőt és írót az Oscar-díjakról döntő Amerikai Filmakadémia tagjává választották. Munkáiról, női hősökről és a magyar filmről is kérdeztük őt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Nem rég több magyarral együtt Ön is az Amerikai Filmakadémia tagja lett. Jelent ez Önnek valamit? A mi szempontunkból milyen jelentőséggel bír mindez?
Meglepődtem. Senki nem szólt nekem erről, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, vagy inkább villámcsapások között a derült ég. Megnéztem a Variety szaklapban közölt hivatalos listát, hogy elhiggyem, a hír igaz, és azt láttam, hogy az új tagok nevei mellet két cím szerepel a teljes filmográfiájukból. Az enyém mellett a Hetedik szoba és a Napló szerelmeimnek – és valóban ez a két film a legfontosabb nekem, ezek állnak a legközelebb hozzám a Mészáros Mártával való együttműködésből született filmek közül, tehát furcsa érzés, mintha valaki odafigyelt volna. A hét új magyar tag – meglepően nagy szám – bizonyára összefügg a magyar film elmúlt években aratott díjaival, sikereivel, azt hiszem – bár a jelentőségét nem becsülném túl – ez is egyfajta elismerés a szakmának.

Ha már itt tartunk, az utóbbi időben a magyar film szárnyal, sorra nyeri a rangos nemzetközi fesztiválokat. Mi történhetett, hogy újra a magyar film aranykorát éljük?
Egyrészt felállt egy új rendszer, ami profi módon működik. Másrészt soha ennyi pénz nem jutott magyar filmre, mint az elmúlt években. Nem tudhatjuk, hogy milyen filmek születtek volna, ha az előző, önkormányzatiságon alapuló rendszerbe öntenek ennyi pénzt. Miközben elismerem, hogy az új szisztémát hozzáértő és filmet szerető szakemberek működtetik, változatlanul nem értek egyet, hogy egyablakos a rendszer, hogy filmet csak a Filmalapon keresztül lehet gyártani. Az amerikai filmet is a független filmek újítják meg, a Sundance műhely és mások. Ezek a progresszív újítások azután átmennek a nagy stúdiók filmjeibe. Teret kéne engedni az újításnak, a kísérletezésnek. Erre még az Aczél-korszakban is volt lehetőség, nevezetesen a legendás Balázs Béla filmstúdióban.

Emlékszik, hogyan ismerkedett meg Mészáros Mártával és miként lett ebből a találkozásból hosszú távon is sikeres, közös alkotói munka?
Jól emlékszem rá, mert már akkor is éreztem, hogy ez egy fontos találkozás. Az egyetem elvégzése után üzemi lapos újságíróként kezdtem, és közben felvettek a MAFILM forgatókönyvíró iskolájába, ahol többek között Nemeskürty István, a kitűnő stúdióvezető-producer is tanított, majd állást ajánlott a Budapest stúdióban, dramaturg gyakornok lettem. Ennél a stúdiónál készítette egyszerre, egy időben Várkonyi Zoltán és Jancsó Miklós is a történelmi filmjeit, ez persze jóval az én érkezésem előtt történt, de jelzi Nemeskürty produceri kvalitásait.  Amikor engem fölvett a „tanár úr”, Mészáros Márta is az stúdiójához tartozott. Nemeskürtynek az az ötlete támadt, hogy összehoz Mártával, akinek ekkoriban épp nem volt filmírója, tehát egy igazi produceri szervezés állt a háttérben. Az már rajtunk múlt, hogy rövid idő alatt egy nyelvet beszéltünk. Ehhez kellett Mészáros Márta végtelen demokratizmusa, nála nem számított, hogy egy névtelen kezdő vagyok, egyenrangúként kezelt, rögtön rám bízta a második Napló forgatókönyvének megírását. Az ő nyitottsága, bizalma volt az alap, majd kiderült, hogy inspiráljuk egymást, tudunk együtt gondolkodni.

A következőket Mészáros Márta nyilatkozta egy 1991-es interjúban. „Nem tetszik, hogy mindig csak a Nyugatra figyelünk, de arra nem, hogy mi történik a közvetlen szomszédságunkban.” Filmesként és íróként mit gondol, kialakult egy önálló, komoly értékeket felmutatni tudó közép-kelet-európai térség, ami képes művészi szempontból a nyugat-európai országoknak is újat mondani?
Márta régóta dolgozik egy önéletrajzi könyvön, aminek a címe: „Szerelmem, Kelet-Európa”. Ez sok mindent elárul róla, hiszen ugyan ismeri és imádja például Párizst vagy Rómát, de valódi érdeklődés, kötődés a személyes élete és tapasztalatai miatt is az oroszok, a csehek, szlovákok, a lengyelek felé terelte, ezeknek a népeknek érti a nyelvét, a kultúráját, a történelmét, ehhez a kultúrához kapcsolódik. Én is beszélek, olvasok oroszul, a kedvenc filmrendezőm Fellini mellett Tarkovszkij – ez biztos szerepet játszott abban, hogy értettük egymást. Nekem nem kellett elmagyarázni, hogy mit jelentett Mártának egy moszkvai diákszállóban tölteni négy évet, mert én is voltam részképzésen Moszkvában, laktam egy felejthetetlen kollégiumban. Nem kérdés, hogy a közép-kelet-európai térség nagyon erős és eredeti műveket hoz létre filmben, irodalomban, és színházban, de a nagyvilág figyelme csak pillanatokra irányul ránk, és mindig politikai okokból, például ’56-ban vagy ’89-ben kíváncsiak voltak erre a régióra, ma más földrészek érdekesek, Ázsia, Afrika. Ugyanakkor az egyetemes művészi teljesítmény áttöri a falakat, mint például Esterházy vagy Nádas regényei vagy Nemes-Jeles László filmje.

A harminc éve boldoggá avatott Edith Stein filozófusról és apácáról, valamint a Kéthly Annáról szóló Mészáros-filmek forgatókönyvénél is közreműködött. A hozzájuk hasonló, rendkívül progresszív nők alkotóként és magánemberként hatottak Önre?
Amikor az ember filmet ír egy történelmi személyiségről, évekig szinte együtt él vele, hiszen kutat, anyagot gyűjt, majd formálja az anyagot, próbálja történetté gyúrni, szinte belebújni a személyiségébe, megérteni a titkait, s így óhatatlanul a hatása alá kerül. Edith Stein esetében ez különösen izgalmas utazás volt, neki annyi titka van, olyan racionális, ugyanakkor spirituális gondolkodó, aki fölkavar. Ő mondta: „Az emberi szabadság olyan nagy titok, ami előtt még Isten is meghajol.”  Egy ilyen mondaton az ember évekig rágódik. Mészáros Márta mindig olyan hősöket keres, akiknek fontos a szabadság és képesek érte küzdeni. Ugyanakkor igazán az általam személyesen ismert nők hatottak rám, mint Márta vagy az édesanyám.

Mostanában gyakran felmerülő kérdés a szakemberek, (pszichológusok, szociálpszichológusok között), hova is tűntek a világból a férfiak. Ön számtalan ízig-vérig bátor, hősies, kemény kiállású nőt írt meg filmben és irodalmi munkáiban egyaránt. Mit gondol, a mostani nőket is érheti a férfiakéhoz hasonló bírálat, esetleg sokkal jobb a helyzet?
Magyarországon ez a kérdésfelvetés kicsit vicces, ha például megnézzük, hány nő ül az országgyűlésben, vagy azt, hogy nincs egyetlen nő sem a kormányban. Varsó főpolgármestere nő, a nemzeti bank elnöke nő, ahogy a jelenlegi lengyel miniszterelnök is. El tudja ezt Magyarországon képzelni? Ezen a területen teljes aszinkronban vagyunk, szinte behozhatatlan a lemaradásunk nem csak a Nyugattól, de Közép-Kelet-Európától is. Nálunk az a kérdés: hova tűnnek a világunkból a nők? Majd ha valódi esélyt kapnak, hogy megmutathassák magukat csúcsvezetői, politikusi, döntéshozói pozíciókban, és nem azt üzeni a regnáló elit, hogy a nő maradjon otthon szülni, akkor jöhet a kritika és a bírálat is. Addig miről beszélünk?

Kanyarodjunk vissza a munkáihoz. A 2004-es Temetetlen halott – Nagy Imre naplója című film forgatókönyvét szintén Ön jegyzi. Meglátása szerint 1956 mára tud olyan múlt lenni, amiről a magyar társadalom 1848-hoz hasonlóan egyféleképpen alkot véleményt?
Erre még biztos, hogy várnunk kell. Amíg élnek a résztvevők, a szemtanúk, akik maguk is más-más eszmerendszer képviselőivé váltak, mindig lesz, aki másképp emlékszik, és nem azért, mert hazudik, hanem mert az emlékezetet átfesti az indulat, a beállítódás, a politikai elkötelezettség, az elszenvedett sérelmek, a hit. Másrészt, amíg az aktuálpolitika, legyen bármilyen színezetű, képtelen letenni arról, hogy hasznot húzzon az évfordulókból, és a saját szája íze szerint alakítsa az emlékezetpolitikát, addig ez csak újabb konfliktusokat generál – sajnos. Hasonló történt ’48-cal is, évtizedekig szörnyű viták kereszttüzében állt a forradalom és szabadságharc és az abban résztvevők megítélése. Majd három emberöltőnek kellett eltelnie, hogy a történészek kutatásai felülírják a politikusok frázisait, például Görgey Artúr vagy Széchenyi megítélése átmenjenek a köztudatba, és kialakuljon egyfajta nemzeti konszenzus. Ez ’56-al is meg fog történni.

Úgy tűnik, Törőcsik Mari megunhatatlan, nem rég Bérczes László jelentetett meg róla interjúkötetet, és idén ősszel várható Önnek is a Törőcsik Marival és Mészáros Mártával készült Aurora Borealis című közös beszélgetőkönyve. Mit árulna el róla, mi adta a könyv ötletét?
Törőcsik Mari, filmes és színházi szerepeinek számát, díjait, nemzetközi hírnevét alapul véve, minden idők legnagyobb magyar színésznője. Varázslatos tehetség, elképesztő a kapcsolata a kamerával. Fiatal korom óta imádtam, a Körhinta és a Szerelem óta, szerencsésnek tartom magam, hogy színházban is sokat láthattam őt. Mártával fél évszázada ismerik egymást, amit ők nem tudnak a szakmáról, a filmről, a történelemről és a férfiakról, azt nem is érdemes tudni. Amikor őket hallgattam a forgatáson, ahogy felvételre várva beszélgetnek, úgy gondoltam, ezt másnak is hallania kell. Sajnos, akkor nem jutott eszembe, hogy bekapcsoljak egy magnót, ezért a forgatás befejezése után rávettem őket, hogy folytassák a beszélgetést – ebből született a könyv.

Még milyen terveket szeretne megvalósítani ebben az évben?
Az év első fele elég sűrűre sikeredett, egy színházi és egy könyvbemutatóm is volt, az utóbbi az első regényem, a Még egy nő átdolgozott kiadása (Athenaeum kiadó) , ami a Könyvhétre jelent meg, és elég sokat dolgoztam a szövegen. Igazi időutazás volt, visszavitt az ezredforduló idejébe, és csak álmélkodtam, hogy az elmúlt 15 év alatt mennyire megváltozott Budapest, a tárgyi környezetünk és mi magunk is. Most a pihenés, olvasás, erőgyűjtés ideje jön.

Képek: Könyvhét, Vörös postakocsi