A Közösség per tabu volt, hiszen az antikommunistákkal számoltak le – Szekér Nórával, a Titkos társaság című könyv szerzőjével beszélgettünk

Donáth György kivégzése előtti pillanatok

Ha a per jelentősége nagyobb a Rajk-pernél, miért a Rajk-ügy maradt jobban benne a történeti emlékezetben?
Rajk Lászlót 1955 júliusában rehabilitálták, az 1956-os forradalmat követő Kádár rendszer nem vállalt azonosságot a Rákosi-korszak módszereivel. Így az 1989-ig fennálló rendszer számára Rajk ügye, az őt ért igazságtalanságok már a köztudat részévé válhattak, azzal a felhanggal persze, hogy az Rákosi elhajló politikájának és nem az 1947-48 óta regnáló kommunista rendszernek a sajátja. A Közösség-per azonban végig tabu volt, hiszen ott a moszkovita kommunista párttal szemben álló, antikommunista erőkkel számoltak le, annak rehabilitálása a rendszer egészét kérdőjelezte volna meg. Így a per is, a Közösség is hosszú évtizedekig volt felejtésre kárhoztatva. Ehhez hozzátartozik még, hogy ez a társaság titkosan működött, nem volt közismert a létezése. Egy Mindszenthy Józsefet nem lehet elfelejteni, még ha évtizedekig nem lehet róla beszélni, akkor sem, de csak néhány száz ember által ismert szűk körű társaságot igen.

Szekér Nóra 

Szügyi Zoltán vezérőrnagy, a Szent László hadosztály parancsnoka, néhány kiváló katonai manőver végrehajtója. Miért nem lett belőle mítosz? 
A közösségi tag Szügyi Zoltán jó példa, mert ő a katonai ellenállásban is fontos érdemeket szerzett, a Szent László hadosztályt bravúros módon átmenekítette a nyugati megszállási övezetbe, ami már a szovjetek elleni ellenállás jegyében történt. Tehát a háború alatti és a háború utáni ellenállás fontos példája lehetne. Azonban – és ebből a szempontból is szimbolikusnak tekinthető az ő példája – a magyar hatóságok mint háborús bűnőst kérték ki, és úgy is ítélték el. Innentől kezdve kényes a történet, mert őt nem antikommunistaként bélyegezték meg, hanem fasisztaként. Ugyanez érvényes a Közösségre is. A fő vádpont ellenük az volt, hogy a Horthy-rendszert akarták visszahozni, fasiszták és fajvédők voltak. A dokumentumok, amikkel ezt igazolták koncepciós eljárásban születtek, de ennek a felülvizsgálta nem egyszerű, hiszen sokszor nincs mihez nyúlni, amivel az ellenkezőjét lehetne igazolni. A vádpontok érvei pedig gyakran féligazságokra épülnek, ami megint csak nehézzé teszi a tisztázást.  A Szügyi legendárium építéséhez először életének minden vonatkozását meg kellene tisztítani a fasiszta és háborús bűnösség vádjától.

Donáth György a bíróságon

Miért nem írta le akár az EX vagy a Közösség rituáléit? Átélhetőbb lett volna a könyv, afféle „kalandregényként” is olvashattuk volna…
Az Etelközi Szövetség története nem része ennek a könyvnek, bár utalok rá. (Azt alaposan feldolgozta, rituáléval együtt Fodor Miklós Zoltán: Az Etelközi Szövetség története című tanulmányában) A Közösség egészen más alapokon működött, mint ez, a korszak hivatalos politikáját támogató társaság. A Közösségnek nem volt olyan kidolgozott rituáléja mint az Ex-nek, vagy például a Szabadkőművességnek. Voltak bizonyos formaságok, amiket betartottak, de azoknak elsősorban konspirációs jelentősége volt. Jó példa erre az avatási szertartás, ami mindenféle szertartásosságot nélkülözött, annak lefolyása nem is volt pontosan előírva, csak nagy vonalakban, és az avató személyétől függött. Olyannyira nem a szertartásra helyezték a hangsúlyt, hogy ahhoz, hogy valakit tagnak tekintsenek elég volt, ha közölték vele a Közösség titkos létezését. A Közösség szervezeti működését, belső szabályait az határozta meg elsősorban, hogy konspirációs formában működött. A tagság nem csak a külvilág előtt volt ismeretlen, de befelé is, vagyis egymás előtt sem fedték fel, hogy kik a résztvevői a társaságnak. A tagok általában csak a saját szűk 10-12 fős sejtjüket ismerték. Ez egy sajátos működési rendet jelentett, ugyanakkor egy nagyon erős bizalmi alapú együttműködést is. A Közösség tagjainak feladata volt például, hogy kölcsönösen segítsék egymást, de ez sok esetben ismeretlen emberek segítését jelentette. A Közösség története – ahogy a kérdésben is megfogalmazódott – valóban regényes. Az ott szerepet vállaló személyek közül számosan izgalmas, nem hétköznapi karakterek, ahogy a Közösség tevékenysége is regénybe illő, és a történelmi szerepéből adódóan tragikus sorsok és történetek kapcsolódnak hozzá. Igyekeztem a könyvemben az egyes személyek szerepét és az események drámaiságát érzékeltetni. Ugyanakkor szükséges volt néhány jelenséget, fogalmat történelmi háttérrel elemezni, összefüggéseiben tisztázni, sokszor akár az életszerűség rovására is. De azt gondolom, hogy a Közösség története egy vérbeli történetmesélőnek nagyon sok anyagot nyújt. A könyvben szerepel néhány kép, de nagyon kevés. Egy ennyire titokzatos ügynek nem kellett volna a vizuális emlékezetét is „felrakni”? Nem készültek fotók a perekről? Valóban, több kép is elfért volna még a könyvben. Készültek fotók a perek során, főként az első Donáth György és trs. elleni perben, mert az nyilvános volt. Azonban utasításba adták, hogy fotókat nem szabad közölni, ezért csak grafikák kerülhettek be az újságokba a szereplőkről. Több helyen közlésre került már, és ebben a könyvben is megjelenik néhány kép abból a sorozatból, amely Donáth György kivégzésén készült. Ez nagyon megrázó, Donáth itt nem hogy megtörve nincs, de nagyon bátor kiállásról tesz tanúságot.

Kardos György a Magvető később igazgatója is nyomozást végzett a Közösség ellen, tehát az ő szerepe nemcsak 1956-ben volt problémás, nemcsak a kádári konszolidációban volt meghatározó, de a tényleges demokrácia leépítésében,és a diktatúra kiépítésében is. Tudunk arról valamit, hogy akár ő elnézést kért volna? A Magvető történelmi sorozatában jelentek meg visszaemlékezések a korról – ez elég bizarr helyzet….
Kardos György, a Katona Politikai Osztály nyomozójaként valóban meghatározó szerepet játszott a Közösség-i perek során. Az üggyel kapcsolatos külső nyomozás irányítása volt a feladata, de a kihallgatásokon is, sőt a koncepció kidolgozásában is aktívan részt vett. Egyike volt azoknak, akik érdemeik elismeréséért a Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst fokozatát kapták. Később Kardos is áldozata lett a diktatúrának, 1950-ben őt is letartóztatták. Arról nem tudok, hogy bárkitől is bocsánatot kért volna, de Magvető Kiadó vezetőjeként számos olyan személyt vett pártfogásába, segített kéziratának kiadásában, aki ha nem is volt letartóztatva a Közösség-i ügyből kifolyólag, de kapcsolatban állt e perekben elítélt értelmiségi körrel, de rajtuk kívül is, több a kommunista diktatúra időszakában a hivatalos politika által nem kedvelt személyt felkarolt. A kérdésben említett történelmi sorozat a korszak tabuinak feszegetése terén az egyik legbátrabb hozzáállást képviselte. De azt gondolom, hogy ez nem bocsánatkérésből vagy lelkiismeretfurdalásból fakadt, hanem hozzátartozott a Kádár-rendszer nagyon finoman hangolt kultúrpolitikájához és hatalomtechnikájához.

Kép a Dálnoki – és Donáth-perről

Szó sem lehetett fegyveres ellenállásról? Legitimálta volna az, hogy a kommunisták külső fegyveres erőre támaszkodva szállták meg az önkormányzatokat és az államapparátust…
Belső erőből a kommunistákkal szembeni katonai ellenállásnak a háború után semmi esélye nem volt. Az egyet jelentett volna a háború folytatásával a szovjetek ellen. Ha 1945 után az angolszászok vállalták volna a nyílt konfrontációt vagyis a harmadik világháborút, akkor merülhetett volna csak fel ez a kérdés, de ennek az adott történelmi pillanatban nem volt realitása.   

Lehet azt mondani az 1947-es béketárgyalások után a nyugatiak elárultak minket, hiszen a szovjet érdekzónának adtak? Miért hagyta a SZEB amerikai és nyugati osztálya a kommunisták totális térnyerését 1945 és 1947 között?
Ezt a kérdést nem az 1947-es béketárgyalások döntötték el, hanem már korábban, a háború alatt eldőlt Kelet-Közép Európa sorsa. Szovjetunió vállalta a nagy emberáldozattal járó szárazföldi küzdelmet, (Szovjetunió 2. világháborús emberáldozata 23 millió fő volt, Angliáé 450 ezer, Amerikáé 418 ezer). Ez a vállalás döntötte el a térség és Magyarország sorsát, mert ez azt is jelentette, hogy a német megszállás alatt lévő területek jelentős részét jelentő Kelet-Közép Európát a szovjet hadsereg szabadította fel, amit ő saját fennhatósági területként kezelt. Sztálin nagyon jó érzékkel politizált, és a nyugati szövetségesek elfogadták a szovjetek által kialakított status quo-t, különösebb nyomás nyugati részről nem történt. A legkisebb nemtetszés is a szovjetek agresszív reakcióját váltotta ki, és a nyugat nem akart konfrontálódni.  Hogy ez mennyiben tekinthető árulásnak, az a mai napig vita tárgya. De ha közvetlenül a háború után az erőviszonyokat nézzük, azt azért el kell mondani, hogy Amerikának atombombája volt, a háborúból gazdaságilag megerősödve került ki, míg Szovjetunió lényegében Amerikától kapott fegyverekkel vívta meg a háború végét, erőben megfogyatkozva. Ezt az erőfölényt azonban Amerika és a nyugat nem használta ki. Amerika hosszú ideig nem vett tudomást a Szovjetunió birodalmi és diktatórikus törekvéseiről. Roosevelt sokszor kifejtette, hogy ő Sztálinban a béke őrzőjét látja, és mint jó barátot és harcostársat Joe bácsinak szólította, Churchillel szemben pedig, aki folyamatosan figyelmeztetni próbálta a szovjetekben rejlő veszélyre, bizalmatlan volt. Amikor Truman alatt megtörtént a fordulat, az amerikaiak politikáját az 1947-ben megfogalmazott un. feltartóztatás elve határozta meg. Ami kimondta, hogy nem hagyják tovább terjedni a szovjet érdekszférát, vagyis az 1947-ben érvényben lévő status guo-t elfogadják. E politika jegyében azt is megfogalmazták, hogy az amerikai katonai erőfölény vízen és levegőben érvényesül, Szovjetunió a szárazföldi ütközetben tudná érvényesíteni erejét, ezért azt kerülni kell. Európa  „felszabadítása” pedig szárazföldi ütközetet jelentett volna.    

Miért nem tiltakozott az FKGP jobban a vezetőiket ért vádak miatt?
A Kisgazdapárt nagyon erős nyomás alatt állt. Ha a döntéseiben eltért a kommunista párt által megkívánt iránytól, akkor nem csak a nyílt politikai színtéren intézett ellene az MKP erőteljes támadást, de sokszor a kulisszák mögött is megjelent a szovjet fenyegetés és zsarolás. Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, nem egyszer bekérette a kisgazdapárt vezetőit, és közvetlen szovjet beavatkozást helyezett kilátásba. A kisgazdapárt politikájának ezért szinte alapelvévé vált, hogy a békeszerződés aláírásáig kerülni kell a konfrontációt, a szovjet katonai jelenlét mellett úgyse tudják érvényesíteni a választáson elért eredmény alapján fennálló erőviszonyokat. A cél, hogy ebben az átmeneti időben, az amúgy is reménytelen küzdelemben ne őrlődjön fel a párt, és erőit megtartsa a szovjetek távozásáig. Ebből a politikából fakadt, hogy amikor az első hírek megfogalmazódtak az összeesküvésről, és abban számos kisgazda politikus érintettségéről, a kisgazdák nem az összeesküvés tényét vitatták, hanem elhatárolódtak a kompromittálódott tagjaiktól. Ezen az alapelven akkor sem változtattak, amikor az érintettség gyanúja heteken belül a legfelsőbb szintig elért. Kovács Béla, a párt főtitkára személyét például igyekeztek védeni, (a mentelmi jogát a kisgazda parlamenti többség nem volt hajlandó felfüggeszteni), de csak olyan formában, hogy az összeesküvésben való részvételét félreértésnek állították be, ami alól Kovács Béla tisztázni tudja magát, de a összeesküvés egész koncepcióját, az ÁVO és a Katonapolitikai Osztály nyomozati eredményeit nem kérdőjelezték meg. A koncepció egészének a megkérdőjelezése csak komoly konfrontációval lett volna lehetséges, de mindenképpen hősiesebb megoldás lett volna. A kommunista párt így is úgy is elérte a célját. Ennek a kisgazda elfogadó taktikának az lett az eredménye, hogy bő féléven belül már a miniszterelnök Nagy Ferencet is és Varga Béla parlamenti elnököt is mint összeesküvőt kizárták a pártból, és emigrációba kellett menekülniük, a kisgazdapárt lényegében társutasokra és kriptokomunistákra szűkült, és nem jelentette már a legnagyobb demokratikus politikai erőt a kommunistapárttal szemben.

Vezető kép: Donáth György a kivégzése előtti pillanatokban
A képek Szekér Nóra archívumából valók