40 éve jelent meg a Def Leppard első hivatalos kiadványa, a The Def Leppard E.P., ez pedig jó alkalom arra, hogy a kerek évfordulót két kerek tárggyal is megünnepeljük. Nemrég került a boltokba a The Story So Far című dupla best of albumuk, amely korrekt válogatásnak mondható egy olyan zenekartól, amelynek két sorlemeze (az 1983-as keltezésű Pyromania és az 1987-es Hysteria) is felfogható afféle greatest hits anyagnak.
PZL- 061.hu
Persze, ilyenkor lemaradnak klasszikusok is, például teljesen érthetetlen módon hagyták le az egyik legnagyobb, a rádióbarát rockra is nagy hatást gyakorló Too Late for Love-ot, miközben felrakták a Depeche Mode Personal Jesus című elektro-rock dalának az átiratát, ami egyáltalán nem áll jól a Def Leppardnak, oly’ annyira nem, hogy a milliószor feldolgozott számnak talán ez a leggyengébb változata. Mindegy, kellett egy új dal is, ők ezt választották, de mi nem ezért szeretjük Joe Elliott zenekarát, hanem alapvetően a két multiplatina státuszú albumukért, a Pyromániáért és a Hysteriáért, azért, mert sikerült modernizálniuk a hetvenes évek Sweet és Thin Lizzy-féle dádióbarát rock and rollját, és az amerikai, blues-rockból levezethető glamből egy igazi, modern angolszász hard-rockot alkottak. Hatásuk felmérhetetlen, a Bon Jovitól az INXS-en át a rockos alapú popzenét művelő Roxette-ig.
A Def Leppard tehát az ellentmondások zenekara lenne, de nem az, következetesen és heroikusan vállalták fel a kiválóan hangszerelt melodikus hard-rockot, abban az időben, amikor minden épeszű zenész az akkor divatos heavy metált játszotta volna. Ők akkor váltottak a metálosabb hangvételből a melodikusabb, lágyabb, de még még mindig feszes hard-rockra, amikor a metál a csúcson volt. Az első két lemezük (On Through the Night, High ‘n’ Dry) még hozza a brit heavy metal újhullámának jellegzetességeit, de már ekkor érezhető, hogy hiába a metálos arculat, a Let It Go és Bringin’ On the Heartbreak (mindkettő szerepel a 2019-es válogatás 2-es diszkjén), nekik egyszerűen jobban áll a laza, dögös, szellős, melodikus hard-rock. Lehet azt mondani, hogy a Def Leppard a metál fészkébe helyezett kakukktojás, hiszen még a logójuk is egy az egyben tipikus metal art work, a jellegzetes, ujjatlan Union Jack zászlós póló (amit a Now című dalban énekelnek meg, és szintén tartalmazza a válogatás) pedig inkább punkos örökség, de egyetlen zenekar sem vonhatta ki magát a korhangulat hatásai alól.
És ebben van a Def Leppard titka. Hogy úgy szólaltatta meg az „őszinte hard-rockot” , hogy az mindig reflektált az adott kor stúdiótechnikai vívmányaira, effekt könyvtárára, de az volt, ami: kívánságműsor sztereóban, hard-rock Kettőtől ötig, glam Poptarti top. Nagyon helyesen felülreprezentált a Hysteria album, , itt az Animal, a Pour Some Sugar On Me, a Love Bites, az Armaggedon It és a Rocket. Ehhez képest a legjobb lemeznek kikiáltott Pyromania némileg szerényebben képviselteti magát, de szerepel Photograph , a Foolin’ és a Rock Of Ages is. Ez persze kevés, főleg annak fényében, hogy kettes diszken a kilencvenes évek közepétől datálható ezüst korszak dalai némileg felül vannak fogalmazva. Ezt a diszket alapvetően a Bringin’ On the Heartbreak menti meg, melynek a klipje az első metál klip volt az MTV-n, így kulcsszerepe volt a műfaj konszolidációjában. Itt van a Promises (1999, Euphoria), a Slang (az 1996-os lemez címadó dala) a Now 2002-es X-ről…. Tanuság: a metálhoz nemcsak sört és whisky illik, de cherry brandyt is. Főleg, ha nővel vagyunk.
Def Leppard
The Story So Far – The Best Of
Universal
17+18 szám