Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Nemrég nyílt a szekszárdi születésű Peter Farago és a svéd Ingela Klemetz-Farago Nők Chanelben című kiállítása a Ludwig Múzeumban. A művészien komponált divatfotókon Közép-Európa és Lengyelország legkeresettebb modelljei láthatók. Szipőcs Krisztinával, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.

P.Z.L. – 061.hu

Miért a Ludwig ad teret a Farago-kiállításnak, hiszen egy artisztikus divatfotók talán inkább valami fancy helyre valók…
Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról: mióta tekintjük önálló művészeti ágnak a fotográfiát? Vajon akadnak-e olyanok, akik még mindig nem tekintik annak? Van-e létjogosultsága egy autókiállításnak a MoMÁ-ban vagy egy David Bowie kiállításnak a Victoria & Albert Museumban? Vajon művészet-e a divat? A 21. században nemcsak a művészetfogalom van változóban, de az ezzel kapcsolatos elméletek is. A művészettörténet helyébe a képelméletek, a művészetet tágabb összefüggésben vizsgáló diszciplínák léptek, amelyek megpróbálják napjaink vizuális kultúráját értelmezni.

0160707_GBF7617

Ha a Ludwig Múzeum gyűjteményét tekintve ez még nem is nyilvánvaló, kiállítási programunkban hosszú évekre visszamenően nyomon követhető, hogy időről időre teret adunk a fotónak, a designnak, illetve az úgynevezett „társművészeteknek” is, folyamatosan tágítva nemcsak a látogatók körét, de a kortárs művészet fogalmát is. Ha csak a divatfotót említjük, bemutattuk már Helmut Newton, Martin Munkácsi és Cecil Beaton munkásságát; de Annie Leibovitznak a LIFE, a Time vagy a Vogue magazinok felkérésére készített fotóit is. Ezek a művészek sajátos képi világukkal, egyéni stílusukkal hatalmas befolyással voltak napjaink képi kultúrájára, még ha képeik nem is múzeumok falain jelentek meg először. Peter Farago és Ingela Klemetz-Farago kiállítása ebbe a sorba illeszkedik. Bár képeik valóban „fancy”-k, azaz tetszetősek, nem provokatívak, nem feszegetik a műfaj határait, másfelől stílusjátékuk, költőiségük, intimitásuk révén új szempontokkal gazdagítják mind a portré, mind a divatfotó műfaját – a női szépség és ábrázolásának örök témájáról nem is beszélve.

Az elmúlt néhány hét visszaigazolja a várt eredményeket? Vannak mérések, hogy olyanok is eljöttek erre a kiállításra, akik korábban nem jártak a LUMU-ban?
Már az első két hétben már több mint kétezren látták a kiállítást, ami igazolta előzetes várakozásainkat. Szubjektív benyomásaim alapján feltűnően sok a fiatal, csinos nő a látogatók között, akik szemmel láthatóan érdeklődnek a divat iránt is. Ez ugyan nem mond ellent egy korábbi kutatásunknak, épp ellenkezőleg – a Ludwig Múzeum tipikus látogatója egy 2015-ös felmérés alapján 28 éves, budapesti, felsőfokú végzettségű nő –, de az biztos, hogy közülük sokan most először járnak múzeumunkban, sok az új arc és sok a külföldi látogató is. Egy ilyen népszerű kiállítás értelme többek között az is, hogy megismerik az intézményt olyanok is, akik egy számukra ismeretlen művész nevére nehezen mozdulnának meg, vagy akik fárasztónak és érthetetlennek tartják a kortárs művészetet. Hasonló stratégiát követünk akkor is, amikor a koncertlátogatók számára ingyenes belépést biztosítunk a múzeumba – ha már eljöttek a MűPá-ba, nézzék meg a kiállításokat is, vegyék a bátorságot, hogy új dolgokkal ismerkedjenek meg. Reméljük, hogy az első pozitív élmény után ez az érdeklődés tartós marad. Örülünk továbbá annak is, hogy a magyar sajtó ugyancsak felfokozott érdeklődést mutat a kiállítás iránt – ez is elősegíti, hogy minél több emberhez jusson el a kiállítás és a múzeum híre.

Szipőcs Krisztina

 

Mik a lényegi különbségek és a hasonlóságok Faragó más országokban, hasonló tematikára épülő kiállításaihoz képest? 
A Farago házaspár Northern Women in Chanel (Északi nők Chanel-ben) című sorozatának legérdekesebb bemutatója „a világ vége” (Verdens Ende) nevű norvég szigetcsoporton volt, ahol óriásplakát méretűre nagyított képeiket szabadtéri kiállítás formájában mutatták be felhők, sziklák és sirályok társaságában, változó fény- és időjárási viszonyok között. Ezzel a költői és egyedülálló szcenárióval a budapesti kiállítás persze nem versenyezhet, ugyanakkor ez a mostani az eddigi legteljesebb, a legnagyobb alapterületen bemutatott kiállítás. A Ludwig Múzeumban nemcsak 2015-16-os kelet-európai sorozat látható nálunk, de egy bő válogatást láthatunk az első, északi sorozatból is, összesen csaknem száz fénykép. A korábbi kiállítások mind közül én a varsóit láttam az ún. Królikarnia kastélyban, a lengyel Nemzeti Galéria szoborgyűjteményében: itt a történelmi épület és az azt övező gyönyörű park adott különleges hangulatot a kiállításnak.

0160707_GBF8048

Minden elképzeléssel egyetértettél, amit az alkotók vizionáltak, vagy voltak olyan kreatív „lábjegyzetek”, amiket megfogadtak tőled?
A Ludwig Múzeum környezete letisztult, elegáns rendezést kívánt meg, kevés vizuális effekttel és szöveggel, inkább a képekre, az egyes sorozatokra koncentrálva. Ha szabad ezzel a hasonlattal élni: legalább olyan letisztult és elegáns megjelenésre törekedtünk, mint amilyen asszociációt a Chanel kelt a divat világában. Egyetértettünk abban is, hogy legyenek fehérek a falak, maradjunk a klasszikusan elegáns fekete-fehér (illetve szürke) színvilágnál és a legszükségesebb információknál, ami a feliratokat illeti. Ez a felfogás egyáltalán nem áll távol tőlem – én magam is azt tartom jónak, ha a figyelem elsősorban a művekre, a tartalomra, és nem feltétlenül a kurátor személyiségére vagy ízlésére irányul. Persze ennek is megvan a maga helye és szerepe, de ennél az anyagnál ez legkevésbé sem lett volna indokolt.

Csak néhány eldöntendő dolog maradt a rendezés végére, ami inkább a videók bemutatási módjára vonatkozott. Itt végül a művészekkel közösen úgy döntöttünk, hogy a projektoros vetítés helyett ezeket a mozgóképeket is kvázi fényképként, bekeretezett élőképként mutatjuk be, a modellekről készült kisméretű Polaroid-fotók társaságában. A két sorozatot ily módon összekapcsolja a képekkel való intim viszony, az a fajta közelség és elmélyülés, amely épp ellentéte annak, amikor egy plakát méretű, bravúros, hibátlan fotónagyítást néz az ember.

0160707_GBF7656

A Ludwigban talán most volt először olyan megnyitó, amely túlmutatott a hagyományos művész celebspottingon, és bevonzotta a bulvármédiumokat is. Más típusú kommunikációra volt szükség a Faragó-kiállítás kapcsán, mint mondjuk egy jugoszláv neovanatgard tárlat esetében?
Mint említettem, valóban felfokozott érdeklődést tapasztalunk a magyar sajtó részéről, ami természetesen köszönhető a témának, a Chanel nevének, de annak is, hogy közismert modellek szerepelnek a képeken, akik közül néhányan a megnyitóra is el tudtak jönni. Nem teljesen előzmények nélküli az, ami most a múzeumban történik, még ha többi „sztárvendégünk” és „sztárkiállításunk” (így többek között Yoko Ono, John Lennon vagy Anton Corbijn kiállítása) azóta feledésbe is merült. Ezt a névsort szívesen helyettesíteném egyébként ezzel: Henri Cartier-Bresson, Allan Sekula és Pieter Hugo, vagy a már említett Annie Leibovitz ésHelmut Newton, ha szigorúan a fotó területén maradunk. Ezek a világhírű művészek mind személyesen is megfordultak múzeumunkban kiállításuk alkalmából, mégsem rohamozta meg őket a sajtó ily erővel, mint most.

Mik a tanulságai a kultúra bulvárosodásának?
A magyar médiát – ezernyi más problémája mellett – valóban erőteljesen jellemzi a bulvárosodás; tartok tőle, hogy ez világtendencia. A kultúra, ezen belül a kortárs művészet ritkán éri el a legnagyobb sajtóorgánumok ingerküszöbét. (Lehet, hogy épp ezért kell néha egy-egy csalit dobni eléjük?)  Tényleg, talán soha ennyit nem szerepeltem a rádióban és tévében, mint a Farago-projekt kapcsán, pedig több mint húsz éve rendezek kiállításokat (most hirtelen két másik témáról is eshetne szó: a Ludwig 25 és az Ideals & Artworks című, jelenleg is látható, ugyancsak általam rendezett kiállításokról). Ez valóban „meglepő és mulatságos” és nem minden tanulság nélküli számomra sem. Mindenesetre a sajtó- és falszöveget a szokásos mérce szerint, objektív stílusban igyekeztem megírni, kerülve a túlzásokat és a költőiséget, amely viszont a Chanel saját kommunikációjának sajátja volt. Itt egy kicsit össze kellett csiszolódnunk, mert valóban nem szerettük volna, ha a kiállítást bárki is rejtett termékbemutatónak tekinti. Amúgy a Nők Chanelben, úgy tűnik, saját magát adja el, nem kell különösebben reklámoznunk, így is rengetegen kíváncsiak rá.

A LUMU-ban is egyre több a fotókiállítás. Van belső használatú szabályzat, amely meghatározza, hogy egy évben hány fotótárlat lehet?
A fotó a kortárs művészet egyik legfontosabb médiuma; hatása felmérhetetlen korunk vizuális kultúrájára. A fotóval egy kortárs művészeti múzeumnak egyszerűen foglalkoznia kell, de természetesen nincs arra szabályzat, hogy egy évben hány ilyen kiállításnak kell lennie; a dolgok általában nem statisztikai alapon dőlnek el. Természetesen megkülönböztethetünk úgynevezett alkalmazott műfajokat és művészi igényű fényképeket, de az elsődleges szempont mégis a kvalitás. Mára minden egyes ember zsebében ott lapul egy készülék, amellyel fotókat is készíthet, miközben az „eldobható” minőségű képek özönében egyre értékesebbek az egyedi szemléletű, jól komponált, igényes, koncepciózus fényképek. A fotó a 19. század vége óta nagyon sok szállal kapcsolódik a művészettörténethez, vagy mondjuk inkább így: része a művészettörténetnek. Persze nem mindegy, hogy mely művészt tart bemutatásra méltónak egy intézmény és milyen kontextusban tálalja a közönségnek. Egy ismert múzeum értékítélete mértékadó lehet, úgynevezett „kánonképző” pozíciónkkal tisztában vagyunk mi is. A fotókiállítások random felbukkanása különböző kiállítóhelyeken részben összefügg a hiányzó budapesti fotómúzeum problémájával, de e probléma részletes taglalásába most nem szeretnék belekezdeni. Itt néha zavar keletkezik, anyagi érdekek is sejthetők esetleg a háttérben, de legtöbbször világosan elválik egymástól mondjuk a fotózsurnalizmus és a művészi igényű fotó. Érdekes egyébként megfigyelni azt az ellentétes tendenciát is, amikor egy elviekben fotóra szakosodott kiállítóhely a kortárs művészet irányába nyit, mint pl. a Capa Központ nemrégiben a Jelentés című kiállításával. Mi a magunk részéről foglalkozunk a kortárs művészetben jelen lévő fotóhasználattal, de a fotóművészettel is, a korábban már említett okok miatt: mert megkerülhetetlen.

Magával a Chanellel is egyeztetni kellett a képek méreteit, a koncepciót, azt, hogy kiket hívtok meg a bemutatóra?
A Women in Chanel anyagának elkészítésénél Peter Farago és Ingela Klemetz-Farago szabad kezet kapott a Chanel divatháztól. Ők döntöttek az öltözékekről, a modellek személyéről, a fotózás helyszínéről, a képek méretéről és bemutatási módjáról. A Chanel szerepe a támogatásra és a megnyitó esemény megszervezésére korlátozódott. Figyelembe vették azt is, hogy a múzeum kiket szeretne meghívni saját partnerei közül a megnyitóra, de különböző magyarországi partnereik révén a meghívottak körét bővítették a divat- és médiavilág olyan szereplőivel is, akik nem tartoznak a múzeum szokásos közönségéhez. Mintegy 500-600 vendég volt jelen a megnyitón, akik mind személyre szóló meghívót kaptak.

Fontos volt tisztázni bizonyos kereteket, hogy mi minősül nettó reklámnak a Chanel vonatkozásában? Vannak ún. reklámetikai ajánlások ilyen esetekben?
A Ludwig Múzeum nyilvánvalóan nem adna helyet egy termékbemutatónak. Itt képekről, fotóművészetről van szó, ilyen szempontból másodlagos volt, hogy a projekt milyen támogatással jött létre. A Chanel öltözékek és kiegészítők a fényképeknek csak egyik, nem lényegtelen, de nem is legfontosabb elemét jelentik: a fényképész számára inspirációt, egyben képeihez felhasználható „jelmez- és kelléktárat” jelentettek, de nem reklámoznak egy bizonyos terméket (azokról a képekről nem is beszélve, amelyeken csak egy közeli portrét vagy egy aktot látunk). Helyenként dominál ugyan – az önmagában is művészi igényű – öltözék, de ugyanilyen fontos a modellek személyisége, a környezet, az a sajátos vízió a női szépségről és a divatról, amelynek jegyében a két művész képeit megalkotja. Ha valamiről dönteni kellett, az a képek kvalitása volt, és ezek megütik a legmagasabb mércét is. Nem hinném, hogy a kiállítás nyomán látogatóink rohannak Chanel-kosztümöt vásárolni maguknak – erre egyébként Budapesten nincs is lehetőségük.

Bár ilyen szabályzatunk sincs, de semmiképpen nem fogadnák el támogatást egészségkárosító termékek vagy fegyverek kereskedelmével foglalkozó cégtől, gyerekmunkával kapcsolatba hozható vállalattól vagy hasonlóktól. Etikai kérdések felmerülhetnek természetesen az élet számos területén, de azt hiszem, hogy talán itt a legkevésbé. Közvetlen anyagi hasznot a Chanel mint világcég nem remélhet egy ilyen kiállítástól, ez számukra is inkább egyfajta kulturális küldetés. Az eladott könyvekből befolyó összeget ráadásul a kiadó, vagyis a Farago Publishing jótékony célokra fordítja: a bevételt a nemzetközi Save the Children szervezet javára utalják át.

Fotók: Ludwig Múzeum


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •