A magyar kultúrtörténet hemzseg az elfeledett értékektől – Interjú Kovács Attila Zoltánnal a Szépmíves Könyvekről

Alig egy éve, hogy a magyar könyvkiadás új, markáns profilú kiadóval gazdagodott. A Szépmíves Könyvek kiadványain keresztül szokatlan – vagy legalábbis mára elfeledett – arcát láthatjuk a magyar irodalom- és kultúrtörténetnek. A Szépműves Könyvek vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk. 

HAHÓ GROZDITS – 061.hu

Meghökkentett, ahogy a Szépmíves Könyvek néven futó könyvkiadó – mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné – teljes fegyverzetben előpattant, és szinte azonnal ontani kezdte az izgalmas könyveket…
Hízelgő hasonlat, és tulajdonképpen nem áll távol a valóságtól, hiszen az egész indulás egy hirtelen kipattant ötlet eredménye.

Azért ehhez a „hirtelen ötlethez” kellett az előéleted…
Legalább két évtizede futom köreimet a könyvkiadók háza táján. Kezdetben még a PhD – és az akadémiai-ösztöndíj mellett kezdtem el foglalkozni azzal, ami mára a Szépmíves Könyvekig vezetett. De van ennek egy mélyebb rétege, ami még otthon, Erdélyben kezdődött. A mai napig őrzöm a hetedikes román történelem tankönyvemet, amiben a magyar történelmet sikerült egyetlen oldalban valami elképesztő formában összefoglalniuk. A honfoglalástól Dózsa Györgyig tartó folyamat a tankönyv szerint egyetlen fókusszal rendelkezik, hiszen egyetlen olyan időszak volt, amikor a Magyar Királyság egységes volt… pont, amikor egy román ült a trónon!

…???

Jelesül Hunyadi Mátyás! Talán ekkortájt „akadhatott be”, hogy történelemből és irodalomból egészen mást tanítanak, mint ami megfeleltethető a valóságnak. Meg a családi „exkluzív” háttér okán, hiszen apám révén (a kolozsvári szimfonikus zenekar üstdobosa) írók, zenészek, a filharmónia és az opera tagjai között nevelkedtünk húgommal. A tapasztalat aztán Magyarországra átkerülve sem sokat gyengült. Mindenhol megvan a szépítő-idealizáló törekvés, ami felemás eredményt ad. A barokk/rokokó szobrok ilyenek: a közönségnek mutatott oldal csicsás és aranytól csillogó, de a másik oldal, az, amit a közönség nem lát, kvázi megmunkálatlan. Engem a dolgoknak ez a „hátoldala” érdekelt már az egyetemen is! 1999-ben kezdtem a Móra Könyvkiadónál, közben Szegeden a doktorimon dolgoztam, aminek témája az Erdélyi Irodalmi Társaság (EIT) működése volt.

Az EIT-ről nem lehet nehéz újat mondani a magyarországi szakembereknek és olvasóknak…
Ez a projekt végül félig-meddig zsákutcának bizonyult, mert az anyag nagy része nem hozható el Erdélyből, és ott a helyszínen sem lehet vele – kutatási szempontból – semmit sem kezdeni.

Miért?
A teljes iratállomány 1910 és 1937 közötti része be van hányva egy helyiségbe, mindenfajta szisztéma, rendszerezés és regiszter nélkül. Kutatóként egyszerűen feldolgozhatatlan az anyag. Azóta, ennek ürügyén, van több doboznyi anyagom EIT-ről, és ennek folyományaként terelődött a figyelmem a határon túli területek más lappangó irodalmi anyagai felé. Ahogy bővült a kutatási kör, úgy egyre több „csontváz”, azaz kézirat került elő a szekrények mélyéről, ráadásul mindegyik húzott maga után néhány másikat is. Az elfelejtett csontvázak sora szinte úgy öleli körül az országot, ahogy a Kárpátok a Kárpát-medencét. 2004 körül már úgy éreztem, hogy szinte mindegy is, hogy melyik irodalmi hagyatékhoz közelítek, majdnem biztos, hogy találok valami elveszett-elfeledett kincset. Azóta is az életművek elveszettnek hitt, vagy „csak” fel nem tárt fehér foltjait igyekszem újraszínezni, Bánffy Miklóstól Máraiig. A Móra után a Kráter hívott el kiadóvezetőnek, közben jártam Erdélyt és a Felvidéket levéltárilag, miközben útjára indítottam az Aranyrög könyvsorozatot. Itt, szinte észrevétlenül, egy egészen egészséges férfi–nő arány is kialakult a kiadott szerzők között, olyan nevekkel, mint D. Kenese Erzsébet, Berde Mária, a felvidéki Vécsey Zoltán és Tamás Mihály, ugye nem csak Márai írt Felvidék-történetet, a délvidéki Szenteleky Kornél, vagy éppenséggel az erdélyi Indig Ottó. Aztán egy ideig a Tarandus Kiadónál voltam irodalmi vezető, ott is erdélyi történetekkel foglalkoztam főleg (Szilágyi Sándor, Abafi Lajos), aztán jött a Helikon Kiadó, majd a Szépmíves Könyvek.

Nyilván, nem mind arany, ami fénylik. Milyen alapon érdemes válogatni a felbukkanó anyagok között?
Néha tényleg nem könnyű eldönteni, hogy mibe érdemes energiát fektetni. Mi az, ami annyira öncélú, hogy nem érdemel teret? Mi az, ami szövegként nem áll meg a saját lábán, de forrásként mégis értékes? És mi az, ami csiszolatlan gyémántként rejtőzik a vastag por alatt? Ha ezt a szelekciót elvégeztük, akkor még mindig ott a kérdés, mihez kezdjünk a szöveggel. Kiadható-e egy figyelmes szerkesztés után, vagy egy szaklektorral kell végigrágni az egészet, vagy csak részleteiben közölhető? És persze sok olyan akad, ami elsőre ígéretes, de aztán el kell engedni… Ami megjelenik, az számos efféle rostán sikerrel teljesített, nyilván ezzel azt is elárultam, hogy sokkal, de sokkal több a megtalált anyag, mint ami kiadásra kerül.

Hány könyvetek jelent meg az elmúlt rövid időben?
Az elmúlt bő egy évben harmincnál több kötetet jelentettünk meg a Szépmíves Könyvek név alatt. Egyik-másik sikerkönyvnek elkészítettük az e-könyv változatát is. Az elmúlt egy év elég volt arra, hogy beigazolódjon a feltételezés, miszerint az embereket érdekli ez a szokatlan, sokszor szinte nyers közlési mód.

Több sorozatot is elindítottatok…
A Sorsok és életek című sorozat az önreflexiók és emlékiratok közreadására szakosodott, a szerzők egykori híres emberek vagy híres emberek hozzátartozói: feleségek, nagynénik, sógornők jutnak szóhoz, de elfér a sorban Mindszenty József eddig kiadatlan írásainak gyűjteménye is. A Szőnyeg alá söpört történelem a feltáratlan múltra reflektál a legfrissebb kutatások fényében. A recski kényszermunkatábor történetét feldolgozó kötet elég komoly visszhangra talált. Káprázatosnak ígérkezik a rövidesen megjelenő Munkásőrség-kötet, ami Kiss Dávid és Pap Zsolt közös műve, és készülünk egy Gulag-történettel is.

Aztán ott vannak a nagyalakú és kimondottan szép, viszonylag drága könyvek, mint a Radnóti dedikációk, a Karády-emlékkönyv, a Munkácsy-kötet, és A megtalált tragédia címen a Rejtő Jenőnek emléket állító könyv…
A Képes emlékezet című sorozatunkból eddig négy kötet jelent meg, ezek közül három kapott valamilyen jelentős szakmai vagy könyvészeti díjat. Azért ez jelzi, hogy nem visszhangtalan ez az irodalmi Sherlock Holmes-játék. A folytatásához pályázati lehetőségeket keresek, e kiadványok ugyanis előállítás szempontjából meglehetősen drágák. Persze, tervek itt is vannak az OSZMI-val közösen például, a Karády kötetet gondozó Péter Zsolttal stb. A negyedik sorozat – már csak az olvasók elijesztése miatt is – TranszLiteratúra néven fut. Az eddig meg nem jelent Rejtő-regények kapcsán Thuróczy Gergellyel gondoltuk ki azt a koncepciót, hogy a ponyvairodalom elfeledett és/vagy teljesen ismeretlen remekeivel is érdemes lenne foglalkozni. Ennek az első példája volt a Tatjana című Rejtő-regény, rövidesen jön egy második Rejtő-kötet, a Konzílium az őserdőben. A tervek között szerepel az erdélyi Szántó György kiadatlanja, a Két elveszett cirkáló című regénye, melynek főhőse maga Rejtő!

Milyen könyvek jelennek meg a közeljövőben?
A már emlegetett Munkásőrség-kötet azért ígérkezik érdekesnek, mert nem egy hagyományos, magas szárazanyag tartalmú ismeretterjesztő munka, hanem egy interjúkönyv, ami természetesen egy bevezető tanulmánnyal indul, de az azt követő interjúalanyok listája jelent igazi garanciát. A kötetben megszólal Németh Miklós egykori miniszterelnök mellett Pozsgay Imre, Gruber Nándor és Markovics Ferenc – ők a felszámolásnak voltak aktív résztvevői. Aztán ahogy haladunk tovább, úgy eljutunk a különböző parancsnokokig. Az is kiderül, hogy maguk a munkásőrök miként élték meg a szervezet megszűntetését. Hiányérzetünk talán csak azért lehet, mert olyan beszélgetőtársat nem találtak a szerzők, aki a munkásőrség megalakulásáról tudott/akart volna mesélni.

Pedig az tényleg „izgalmas” lehetett.
A szervezetet 1957 januárjában alapították, eleinte csak valamiféle látszólagos könnyed „toborzás” történt, de a munkásőrök száma fél év alatt így is elérte a húszezret. Aztán később tovább hízott a had, és a csúcsidőben hatvanezernél több tagja volt a párthadseregnek.

Párthadsereg? Ilyen egyszerű a definíció?
Nem nagyon nevezhetjük másnak, hiszen a történetben, annak minden bornírtságával együtt felfegyverzett emberek tömegei szerepelnek. Minden szükséges ingó- és ingatlanvagyon és a teljes, kiépített logisztikai háttér a rendelkezésükre állt. Ennek részletei szerintem sokkal jobban kidomborodnak a beszélgetésekből, mint valami szárított, szakmai szövegből. A jegyzetekkel és életrajzi adatokkal kiegészített beszélgetéssorozat pontosan kirajzolja azt a szervezetet, amiről sokan szívesen megfeledkeznének. És hát döbbenetes, hogy még ’89-ben voltak olyanok, akik  a bevetésen „agyaltak”, meg hogy Grósz idején is már egyesek a Kádár-rendszer visszaállításáról egyezkedtek…

Talán arra is akad válasz, hogy az elmúlt huszonhét évben – néhány tétova kísérlettől eltekintve – miért nem bolygatta senki ezt a történetet.
Van válasz erre is, ahogy természetesen szóba kerülnek az ügynöklisták, és arról is panorámaképet kapunk, hogy mi, hogyan nem történt meg. A rendszerváltás politikai csatározásai is kirajzolódnak, hiszen voltak, akik erre a bázisra építve hoztak volna létre valamiféle polgárőr szervezetet. Közben választ kellett adniuk a politikusoknak arra, hogy mi legyen a munkásőrök több-tízezer fegyverével – például Fóton volt egy hatalmas fegyverraktáruk. A fegyverek története ráadásul beindította a legendaképződést, és egymással szöges ellentétben álló elméletek keringenek máig arról, hogy mi is lett valójában a fegyverekkel. Például valóban eladták a horvátoknak a délszláv konfliktus idején?

A Szépmíves Könyvek mindegyike magyar vonatkozású. Éppen ezért tűnik meglepőnek, hogy az egyik új könyv központi figurája a mostani észak-koreai diktátor nagyapja, Kim Ir Szen…
Képzelj egy nyolcvanhat éves nénit, aki svájci-magyar kettős állampolgár, és az év egy részében Lausanne-ban él, a másik felében pedig Budapesten. A mai napig nyirokmasszázzsal foglalkozik, és ennek köszönhető, hogy a nyolcvanas években Svájcból kikerült Phenjan-ba. A fedőtörténet szerint koreai kislányoknak kellett nyirokmasszázst tanítania, és egy idősebb urat kellett kezelnie. Az idősebb úrról kiderült, hogy maga Kim Ir Szen, az észak-koreai kommunista diktatúra megalapítója és kiépítője, a koreai háború „hőse”. Az eredetileg rövid kinn tartózkodásra épülő kezeléssorozatból aztán az lett, hogy a hölgy kisebb-nagyobb megszakításokkal öt évet töltött Észak-Koreában. A történetet Bod Péter (Márai-kérdésekben kutatótársam) újságíró formálta letehetetlen kötetté. Észak-Koreával ma amúgy is sokat foglalkozunk, és kimondottan érdekes, hogy milyen volt az államalapító „testközelből”. Ráadásul a koreai történet mellett helyet kapott a hölgy magyarországi múltja is, ami nem kevésbé izgalmas, mint a távol-keleti sztori. Döbbenetes a könyv, afféle „living history”.

Jól tudom, kiadatlan Szerb Antal írások is jönnek?
Már nyomdában van a kötet. Ez is egy szekrényben megbúvó csontváz. A kötet gerincét az eddig kiadatlan rádióelőadások szövegei adják. Az ügy azért is érdekes, mert ezt az anyagot nem nekem kellett összevadásznom: ez egy különleges dosszié a Szerb Antal-hagyatékban…

Csak eddig nem nézte meg senki?
Valamikor, évtizedekkel ezelőtt valaki már forgatta ezeket a lapokat, ugyanis némelyiken szerepel egy kéziratos jegyzet szögletes zárójelben:

[Varázsló]. Kis fejtörés után arra jutottam, hogy az 1948-ban megjelent posztumusz kötetbe, A varázsló eltöri pálcáját címűbe került volna az anyag. Végül nem teljesen, de bekerült. A szövegek között vannak, amik már megjelentek másik Szerb Antal posztumusz-kötetben, de azokról meg az derült ki, hogy nem az a verzió van a könyvben, mint ami a hagyatéki mappában. Sőt, arra is van példa, hogy azonos cím alatt teljesen más szöveg látott napvilágot. Vagy cenzúrát hajtott végre valaki, vagy az özvegy nem járult hozzá valamilyen részletek közléséhez, vagy valamelyik kiadói szerkesztő buzgolkodott… És természetesen van kiadatlan szöveg is, ez talán nem is „kérdés”.

Mit tudsz a rádióelőadások keletkezéstörténetéről?
Cs. Szabó László volt a rádió irodalmi osztályának a vezetője, onnantól, hogy ’34-ben Németh László nem vállalta el a posztot. Cs. Szabó felkérésére készültek ezek az anyagok 1934 és ’38 között. De a dossziéban vannak 1941-es keletkezésű szövegek is. Persze most csináltam magamnak újabb feladatot: a Rádióélet mentén lenyomozni a mintegy három tucatnyi megrendelés és teljesítés írásos nyomát. A törzsszövegen, vagyis a dosszié gépiratain túl helyett kapott a könyvben egyebek mellett A conquisztádor című regény-töredék is. A képanyagban szerepel néhány kéziratoldal, amelyen rajta van az érkeztetési bélyegző, de olyan adatok is kiderülnek, hogy melyik szöveg az, amelyet Gobbi Hilda vagy Szendrő József előadásában hallhattak a rádiózók. Ezek olyan adalékok, amelyeket szerintem imádni fognak a Szerb-rajongók. Azt látom, hogy ez a kötet egy történet kezdete lehet, hiszen a nem létező szabadidőmben most is Szerb Antal kéziratokat bogarászok… 

Mindabból, aminek eddig a felszínét kapargattuk úgy tűnik, hogy a Szépmíves Könyveknek a következő néhányszáz évre megvan a funkciója.
Rengeteg anyag vár megjelenésre, de még ennél is több olyasmi van, ami csak kutatás számára érdekes, mint háttéranyag. Az, ami meg tud jelenni, csak egy szűkített keresztmetszet, de az sem fog elfogyni belátható időn belül.

Képek: Kovács Attila Zoltán archív

2018-03-11T15:25:30+00:00 2017. november 14.|